Kedves Ilona!
Olvasgatom a gondolataidat, és nagyon sajnálom, hogy már nem hívhatlak fel megbeszélni a részleteket. Mi kerüljön bele a könyvbe a műveidből, mivel kezdődjön, a gyerekkorral kronológiailag, vagy a nemrégmúlttal, az öregedésről írottakkal? Ez utóbbit első nekifutásra nem bírtam elolvasni, annyira megrendített szembesülni a rideg valósággal, a betegséged lefolyásával. Hiába tudtam mindenről, aránylag sűrűn beszéltünk, akkor nem éreztem végzetesnek a helyzetet. Hiába mondtál időnként sokkoló mondatokat, pld gyere el az irkára, mert lehet, hogy többet nem tudsz velem találkozni, vagy, sokat éltem már, nem gondolkozok években- mindezeket csak most, utólag látom sokkolónak. Annyira tárgyiasan, természetesen beszéltél erről, hogy nekem is természetessé vált. Azt is elfogadtam, hogy nem hallgattál rám, állandóan úton voltál, nem pihentél, kellett a nyüzsgés, hajtott a tettvágy, a csakazértis megmutatom, hogy én győzök tudat.
Bebeszéltem magamnak, hogy most nem téged, hanem egy idegen írót olvasok, mint Oravecz Alkonynaplóját, vagy Márai életbölcsességeit, és újra elkezdtem az Egy mondat az öregségről naplójegyzetedet. Az egy mondat amúgy harmincöt oldal, és 2023 elején írtad. Jó lenne tudni, miért ez lett a címe, talán a nagy elődök Illyés, Krasznahorkai jutott eszedbe, vagy csak egyszerűen jól hangzott, mint ifjúságom kedvenc filmjének címe, a Száznegyvenegy perc a befejezetlen mondatból. A naplód beszippantott. Mintha önmagamat olvasnám. Én is ledöbbentem egyszer a repülőgépen, amikor a mosdó tükrében megláttam ráncos arcbőrömet. Milyen kár, hogy ezen sem tudunk már együtt nevetni. Nevetni? Mi jut eszembe? Szeretném elfelejteni az ikladi domboldalt, az urnád előtti mosolygós fényképedet, és a várakozás közbeni zenét. Titokban abban reménykedtem, hogy nem leszek itthon, így nem tudok elmenni a végső búcsúdra. Hogy ne kelljen temetéssel emlékezni rád. Tudom, hogy a szertartás segít elengedni a holtakat, de mi van, ha én nem akarom elengedni őket. Már csak néha sírok miattad, úgy látszik kisírtam magam szeptember 29-én a Katedrálisban az esti misén, amikor végérvényesen rám zúdult a felismerés: örökre elmentél. Próbálom vigasztalni magam kedvenc regényemből, A funtineli boszorkányból:
„Itt maradsz te, Teofil, ezután is. Csak nem láthatnak többé az emberek… Együtt szállasz a pillangókkal, és ujjad megérinti a fenyőtűk hegyét, és azok csillogni fognak tőle a napban, és te hordod majd, mint a szellő, a jó illatot üverből üverbe.”
Vagy a Falevélen talált sanzon-t idézve Bella Istvántól: Simítsd meg majd a levegőt testeddel, s tudd, hogy az vagyok.
Tudom, mindez áltatás. Pillanatnyi megnyugvást hoz, de a tényen nem változtat..
Egyelőre össze-vissza kavarognak bennem gondolataid, történeteid. Mi szólnál ehhez a kezdéshez? Nekem tetszene: Zsuzsa
„Az idő felgyorsul és lelassul, kitágul és összezsugorodik. Vannak pillanatok, amelyekbe belefér az egész világegyetem: ősrobbanás, megsokszorozódás, kihűlt csillaggá válás, elporladás. És vannak órák, napok és évek – néha életek – amelyek úgy múlnak el, mintha nem is lettek volna. Elfelejtjük őket, kihunynak, mint a régvolt csillagok. És mégsem voltak feleslegesek: kellenek foglalatnak ahhoz a néhány pillanathoz, amire emlékezni fogunk. Amiknek fénye nem látszana, ha nem volna ott mögöttük az egyformaság szürke bársonya. Az életünk.”
kiemelt fotó: A Katedrális Saint-Denisben Réunion szigeten
