Bolondos nyár volt. Hol egy hétig tartó harminchat fokos meleg, szikrázó napsütés, hol eső, hideg szél, borús hétköznapok. Az ősz is hasonlóan kezdődött, víztócsák és pocsolyák tarkították az utakat. Néha ugyan kisütött a nap, de éppen csak annyi ideig, hogy egy kicsit
szikkassza a sarat. A Mátra nyugati részén lévő nyaralóban már hetek óta tervezgették, ha jó idő lesz, felmennek a hegytetőre. Három generáció találkozott itt, nagyszülők, gyerekeik és unokáik. Szerettek itt lenni, mert a természet csodáinak élvezete elfeledtette velük a hétköznapok gondjait, fáradalmait.
Papa mindig azt mondta, ezek az ő hegyei, mert gyermekkori emlékei Pásztóhoz és ezekhez a hegyekhez kötődnek. Nagyinak pedig volt egy fenyőfája, amit jól lehetett látni a kisház teraszáról. Kimagaslott és elkülönült a hegytetőt beborító tölgyfáktól. Már az unokák is tudták, Papáé a hegy és Nagyié a fenyőfa. Most éppen oda készülnek, hogy felkapaszkodva a hegytetőre közelről is megnézzék, és szalagokkal díszítsék Nagyi fenyőfáját.
Lakodalomban vagyunk egész családommal egy helyi rendezvényteremben. Olyan előkelő puccba vágtuk magunkat, hogy ha összetalálkozunk a mosdóba menet, nem ismerjük fel egymást az első pillanatban. Apám jól vágott fehér frizurával az idős Tony Curtisre hajaz, bár a sört hidegen, s forrón csak a húslevest szereti. Most elég langyosan kísérgeti a frissen dauerolt, büszke tartású anyámat. Szegény fejének az egész hacuka és hacacáré módfelett terhére van. Alig várja, hogy engedélyt kapjon hazamenni.
Március 11-ei IRKA találkozónkon vendégünk lesz Horváth Piroska festőművésznő, akinek képei már többször gazdagították blogunk képzőművészeti anyagát.
Gyertek el, nézzétek meg eredetiben is a munkáit! Azt is megsúgom zárójelben, hogy megjegyezte, senkit sem enged el üres kézzel…
Horváth Piroska: Életem
Romániában, Erdélyben születtem, iskoláimat Kolozsváron végeztem, majd Besztercén tanítottam 28 éven át biológiát, kémiát, lélektant. Néhai férjemmel, Horváth Pál magyar irodalom tanárral a város magyar kulturális életében tevékenyen részt vettünk: színjátszó kör, irodalmi kör, népi egyetem, író-olvasó találkozók.
1985 óta Ausztriában, Riedben élek, ahol megvalósíthattam régi álmaimat: utazás a nagyvilágban, más tájak, népek, kultúrák megismerése.
Irodalommal is foglalkozom, könyveket készítek. Megvalósításaim: 16 fotókkal illusztrált útirajz, 37 hangoskönyv, 7 e-könyv M. Simon Katalin költővel: Egy kép egy vers, Színek és szavak, Pillanatok, Seres László költővel: Színes gondolatok, Megyek haza, Mersdorf Ilonával: Absztrakt miniatűrök (versek), Fábián Tibor lelkésszel: Gugyerák (glosszák).
2005 óta festek. 36 tárlatom volt (22 egyéni és 14 csoportos) – 7 országban: Románia, Magyarország, Ausztria, Németország, Svédország, Olaszország, New York.
Több száz képem található magángyűjteményekben a világ különböző részein: Románia, Magyarország, Ausztria, Németország, Olaszország, Svájc, Horvátország, Svédország, Hollandia, Brüsszel, Kanada, Egyesült Államok, Ausztrália, Thaiföld, Hongkong.
Közel 70 évesen kezdtem festeni, addig azt sem tudtam hogyan kell egy ecsetet kézbe venni, azóta meg mondhatni nem esik ki a kezemből.
Nem a valóságot másolom, azt vetem papírra, amit életem során magamba szívtam, feldolgoztam és tároltam; de nemcsak az egykori élményeket, hanem azt a színes érzelmi töltetet is, amellyel mostanig őriztem őket becsomagolva, lelkem mélyében.
Hosszú életem során mondhatni gazdag örökséget halmoztam fel, melyet most nemcsak festmények, hanem regény formájában is próbálok feldolgozni.
A festés számomra terápia és szórakozás, vagy méginkább játék. Játék a színekkel, formákkal, anyagokkal.
Kísérletező festő vagyok, szeretek mindig új eljárásokat kipróbálni, különösen, ha egyik-másik már a kisujjamban van, oly sokat gyakoroltam.
Festményeim a következő kategóriákba sorolhatók: Virágok, Szirmok, Tájképek, Absztrakt munkák, Szivárvány, Kék világom, Vörös bolygó, Touch me! (a látássérültek számára kidolgozott technika), Rezgések, Misztikum, Hangulatok, Sorsok, Digitális képek, Fekete-piros, Töröljük a múltat! Agytorna, Pipacsmező, Játék a színekkel, stb. Ezek közül leggazdagabb a Virágok sorozat. Ezért a Virágfestőnő névvel illetnek.
Képeimet fénymásolva és digitalizálva, megzenésített Galériákba foglalom és CD-re rögzítem. Időtartamuk 30-35 perc. Átlag 35-45 képet, valamint azok digitális változatait tartalmazzák. Eddig 90 egyéni Galéria született és 8 közös, más festőművészekkel: a barcelonai festővel, Bluebird-el, a riedi Kubinyi Papp Rozália festővel, valamint Terényi Ede kolozsvári zeneszerzővel.
Életrajzi adataim (részben) megtalálhatók az Erdélyi Magyar KiKicsoda 2010 lexikonban.
A fülszöveg kemény témát ígér: meddőség, családon belüli erőszak, gyilkosság. A történet izgalmasan is indul, sőt, a gödöllői helyszín kapcsán felfokozott bennem a várakozás, vajon milyen lesz egy igazi helybéli regényt olvasni?
– Mit főzzek holnapra? – kérdezi, s már tervezi is a menüt. Elkészít recepteket a múltból, ahogyan annak idején a szülei csinálták, de ha nem tud valamit, megnézi a neten. Pogácsája hétországra szóló, süt islert is, ami órákat vesz igénybe, de őt ez nem zavarja. Palacsintái úgy sikerülnek, ahogy a „nagykönyvben” meg van írva, nem csoda, hisz kiméri a hozzávalókat, s fél órát pihenteti a tésztát sütés előtt.
– Csak semmi rohanás. A nyugdíjasnak már be kell osztania az erejét – tanácsolja nekem, de ő az aki nem pihen, levágja a füvet, mielőtt én észbe kapnék, dinnyéket cipel a piacról biciklivel, s autót vezet.
Minden érdekli, követi a politikát, imádja a tenisz közvetítéseket, muskátlit nevel, szőlőt és őszibarackot termeszt, lekvárt főz.
– Az öregeknek csak az ízekért szabad enniük, nem a mennyiségért – bölcselkedik.
Két éve bevállalta a tizenegy órás repülést a trópusokra, s ott esténként sakkozott unokavejével, és főzte nekünk a csirkepörköltet.
Sokat olvas, könyvajánlásaimat elfogadja, s még kortárs regényekkel is megbirkózik. Ha felolvasok műveimből, figyel és hallgat, ” nem értek hozzá “- tér ki a vélemény-nyilvánítás elől. Szeret mesélni a múltról. Örül, hogy megörökítettem őt Maszk című novellámban, amikor az érettségije előtt, a május elsejei ünnepségen egy vétség miatt majdnem kicsapták az iskolából. Tőle hallottam azt a háborús családi történetet is, mely a Kemence versemet ihlette. Amikor bemondták a nevemet a díjátadón, láttam, törölgette a szemét. Ő az édesapám, a példaképem. Az idén lesz nyolcvanhat éves.
“S az események, melyek az időben
Mindig egyformán vannak, voltak, lesznek,
Egymás után jövőnek látszanak.” (Czóbel Minka)
Idén ötödik alkalommal hirdetjük meg a Gödöllői Irodalmi Díjat Időkapszula címmel.
A pályázatra olyan irodalmi igényességgel megírt alkotásokat várunk, melyek
múlt, jelen és jövő kapcsolatát idézik meg, vagy a mai kor emberének üzenetét
küldik a jövőnek, de lehetnek fantasztikus vagy utópisztikus írások is egy
elképzelt, jövőbeni Gödöllőről.
Tízévesen kezdtem ismerkedni a zenével. Nagy áldozattal járt a faluból a közeli kisvárosba hetente kétszer bejárni busszal a zongoraórákra, de Ilus néni, a tanárnő rendkívüli egyénisége és a zene iránti szeretete kárpótolta a fáradalmakat.
Már az érdekes és örömteli volt nekem, hogy a hatalmas, ,,igazi” zongorán leüthettem a billentyűket, hiszen ez egészen más érzéssel járt, mint otthon a kis pianínón. Ilus néni megérezte bennem a rácsodálkozást a kis dolgokra, és észrevétlenül megismertetett a polgári életformával járó szokásokkal. Porcelán csészében teáztunk, s a maga sütötte linzerhez egy olyan pici tányért hozott, amire csak pár morzsa fért. Még most is emlékszem ennek a porcelán tányérkának az apró, halványzöld virágmintájára. Amikor Ilus néni zongorázott a dallam átjárta minden porcikámat s úgy éreztem lebegek, miközben a délutáni napfény táncot járt a félig lehúzott redőny résein. Ünnep volt számomra Ilus nénivel minden óra zenetanulásom nyolc évében, ami felejthetetlen szereplésekkel és sikerélménnyel is járt. A Gyulán megrendezett Erkel zongoraversenyen a harmadik díjat kaptam meg, s ez a bronzérem ifjúságom legszebb emléke maradt. Ilus néni szerint előttem állt a zenei karrier. Szomorúan vette tudomásul, hogy az orvosi hivatást választottam helyette. Biztatása tükrözi rendkívüli szeretetét:
– Jó orvos leszel, hisz van benned kitartás, szorgalom, és empátia.
Nagyszabású május elsejei ünnepségekre emlékszem a falu szélén lévő futballpályán. A hosszú beszédek és az unalmas műsorok után nem csoda, hogy mire a falu festőművésze szavalni kezdte saját versét, már senki nem figyelt rá. Menyus bácsi fehér haja lobogott a szélben, átszellemült arccal beleélte magát versének mondanivalójába, nem figyelte és nem zavarta, hogy a gyerekek lökdösődnek, zajonganak és nevetgélnek. Galló Kovács Zsuzsanna: In memoriam Tóth Menyhért bővebben… →
Mióta az eszemet tudom, rossz volt a csaptelep a fürdőkád fölött. Pontosabban olyan volt, mint minden régi szerkezet: érezni és érteni kellett a lelkét, hogy együtt tudjál élni vele.
A háziaknak engedelmeskedett. Igaz, finoman kellett vele bánni. Megvolt pontosan az a vízsugár, amelynél átkapcsolt zuhanyra. És az az erő, amivel fel szabadott húzni a csappantyúját ennél a műveletnél. Ha túl gyenge volt a vízsugár, kiakadt a csap, és visszament csurgó üzemmódba. Ha túl erősen rántottad fel az átváltó gombot, akkor levált a zuhany gégecsöve. És lehetett megint javítani… Egyedül a férjem értett hozzá. Ez a kettőjük titka volt.
Mi többiek csak passzív élvezői voltunk a jótékony zuhanyzásnak.
Ezzel a szereposztással amúgy együtt tudtam élni…
Gond akkor volt, ha vendég jött a házhoz. Hiába tartottam eligazítást zuhanyhasználatból, ez rendszerint kevésnek bizonyult. A férjemnek újra és újra meg kellett javítania a zuhanyt. Én újra és újra pampogtam rajta, hogy ez nem egy állapot, vehetne már egy új csaptelepet. Mersdorf Ilona: A szokás hatalma bővebben… →
