Rébb Terézia: Egy szem iróniával

Fotó: pixabay.com
Fotó: pixabay.com

Lakodalomban vagyunk egész családommal egy helyi rendezvényteremben. Olyan előkelő puccba vágtuk magunkat, hogy ha összetalálkozunk a mosdóba menet, nem ismerjük fel egymást az első pillanatban. Apám jól vágott fehér frizurával az idős Tony Curtisre hajaz, bár a sört hidegen, s forrón csak a húslevest szereti. Most elég langyosan kísérgeti a frissen dauerolt, büszke tartású anyámat. Szegény fejének az egész hacuka és hacacáré módfelett terhére van. Alig várja, hogy engedélyt kapjon hazamenni.

Sógornőm viszont elemében van, belépője fergeteges, tökéletes alakján hibátlanul áll, az inkább forró latin táncokhoz, mint dülöngélős csárdáshoz készült csillogó dressz. Még arcvonásaiban is Jennifer Aniston, mint jelenség pláne. Befutó filmcsillagként ragyog öcsém oldalán, aki elegáns öltönyében, szőkén s nappirítottan olyan, akár a negyvenes Robert Redford. Elégedett ábrázattal suttog valamit, irigy pillantásokat keltően dögös neje fülébe. Biztosan nem azt, hogy nem kellesz eléggé. A hasonmások listáját férjem zárja. Biz isten, ha kicsit magabiztosabb és sokkal egyenesebb lenne mindenféle tekintetben, akár Liam Neeson dublőre lehetne. De most is kiköpött filmbeli Schindler, talán, mert egy cseppet el van ázva! Nicsak, magamról megfeledkeztem, pedig mindenkit kibeszéltem. A női mosdó tükrében felfedeztem, hogy sűrű barna hajammal Kirstie Alley-re emlékeztetem magam, fogyókúra előtti, erős hízásra fordult epizódban. Hú, ezt valahogy ellensúlyoznom kell: a mosdóból kilépve forró, temperamentumos csajjá változom át, akár jöhet a rivaldafény. De sztárbelépő showmusic helyett csak szolid szalonzene szól, némiképp lenyugtatva tokjából kibugyogni készülő habitusom.

A vendégsereg teli hassal tesped a harmadik fogás után. Néhányan akik ellenálltak a kísértésnek, táncra perdülnek. Irigykedem a laza, felszabadult magamutogatókra. A fiatal pincérek sürögnek-forognak. Leszedik a háromszáz főre megterített asztalokról a sültek maradékát és a felesleges tányérokat, hogy helyet csináljanak a süteményeknek és tortáknak. Persze sokadmagammal úgy érezzük, hogy nem bírjuk már tovább, ennyi is túlzás volt. Már a sütemények gondolatára is legszívesebben elmenekülnék. Ó boldog szűkölködés, áldott böjti napok, tiszta vágyakat gerjesztő magasztos éhezés, jöjj… holnaptól! Végül megpillantom a gyümölcsökkel megrakott asztalt, s megint kísértésbe esem, odasettenkedek és egy tányér óriásszemű szőlővel térek vissza ülőhelyemre, meg is magyarázom: sütemény helyett ezt eszem csak, majd ettől helyreáll a sav-bázis-egyensúly.

Margit néni, anyám barátnője az asztalszomszédom. Ő és kisebbik fia, családjával együtt mellettünk kapott helyet. Egész este hozzám beszél. Kibeszéljük az eléggé vízízű levest, a túl vékony rántott szeletet, megdicsérjük a töltött pulykamellet, s az újkáposzta salátát, amiből én
kétszer is kértem. Aztán a pár vakmerő vállalkozóra ugrik a figyelmünk. Margit néni teljesen beleképzeli magát, a táncosok helyébe: két lábával csárdást lépked, válla valami klezmerkeringő-féle ritmusra ringatózik. Erős szemüvegén keresztül tekintet nélküli pillantásokat vet rám, úgy beszél tovább levegővétel nélkül. Már értem apám miért megy el otthonról, ha Margit néni hozzájuk megy látogatóba. De esküszöm most! Margitka! Mialatt néhány percig pihenésképp süket fülekkel hallgatom és szemem élesítetlen objektívén keresztül nézek át rajta, valami eszembe ötlik. Ha nem viselne női ruhát, s nőiesnek álcázott frizurát vajon kire emlékeztetne?

Igen-igen ugyanaz a szabálytalan arc, a gyér hajzat, a vastag ormótlan szemüveg, Margit néni bizony nőben megtestesült Woody Allen hasonmás. Hogy ezt eddig nem vettem észre: Hollywood betört azt esküvőre! A korosztály majdnem passzol. Az szintén, hogy bármit mond halálkomolyan, az embernek vinnyogni kell a röhögéstől. Ha kis falunkba a jóasszony idejében eltalált volna a stand up comedy korszakalkotó élménye, istenem, mi minden lehetett volna belőle. De mostanra már süti, nem süti nem lesz más, mint bohókás nyugdíjas, aki elmulasztotta utolsó sanszait megjátszani.

Apropó jönnek a torták, vajasak-krémesek, menyasszonyosak, vőlegényesek, újhullámosok és konzervatívak, csak túl sok van, s ez a kibírhatatlan. Maga a halál. Margit néni kritikus pillantást vet rájuk, miközben beszél, beszél szünet nélkül arról, hány tálca süteményt sütött az esküvőre. Mindezt a paradicsomfőzés kellős közepén. De még a húsz ablakát is megpucolta, nehogy valaki megszólja, hogy ő lakodalomban vigad, az ablak meg koszos.

Üti, nem üti le valaki? Kutatva nézek körbe. Nem hagyja ki az orvosi várókban átélt élete kalandjait, hogyan sikerült kiváltani a vérnyomáscsökkentőt recept nélkül, hogy élte túl azt a tablettát, amit
fülzúgásra írtak föl, csak épp nem bírta a szervezete.(Ma biztos egyiket se vette be.) Mert a fülzúgástól egész éjjel nem alszik. Egyik éjjel, amikor virrasztani volt kénytelen, annyira félt, hogy az ajtó elé húzott egy kisebb szekrényt, hátha ezzel megakadályozza, hogy valaki bemenjen hozzá. Szerintem nem kéne megakadályoznia. Sőt elképzelek egy-két rongylábú Fred Astert, amint éjszakai táncórákat ad neki, s ő ekkor végre nem beszél, hanem táncol boldogan, átszellemülten, minden körnél kosárba hajítva egy gyógyszeres dobozkát.

Most hirtelen, az „Öt unokám élettörténete, fogantatástól napjainkig“ című témára vált, nehogy pillanatig is lankadjon a figyelmem. Lélegzetvételnyi szünet nélkül kapja elő a konfirmálás, a névnapi ünnepség, a ballagási ajándékpénz sztorit. Vissza-visszahasonlítgat ebből a régi falusi életre, ami a rengeteg szövevényével, (de)generációkon keresztül ismétlődő egyforma neveivel, a Száz év magányra emlékeztet, amit sosem olvastam. Margit néni drága csak löki-darálja, mintha minden mondat után bónuszpontot kapna. Aztán végre megjelenik asztalunk pincérnője, s én buzgón gyűjtöm a tányérokat, hogy a szóáradatból meneküljek. Margó néni woody segít nekem, de addig sem fogja be.

A pincérnő tálcára gyűjti a használt szalvétákat, Margit néni tányérja mellől is elvenne egy gyűrt csomót, de ő nem ereszti, biztonságba helyezi a bal oldalán. Közelebb hajolva szellős mosollyal súgja a fülembe, hogy a fogsora van benne, de mert nem tud vele rendesen rágni, hát kivette vacsora előtt. Míg beszélünk a gyorskezű pincérnő a néni jobb keze ügyében lévő szalvétacsomót is tálcára dobja, s már fordulna is dolgára, ha Margit néni nem jajgatna erre olyan kétségbeesetten, s hogy visszaszerezze a kis csomagot, fizikoterápián rehabilitálódott csontos testével villámgyorsan pattan föl az asztaltól. A pincérnőnek súg valamit, aki alien versus predator premier előtti szemeket meresztve visszaadja neki az összeszedett szalvétagombócot, majd mikor mindez megtörtént, megnyugodott arccal ül vissza az asztalhoz a néni. A fia behunyt szemmel kuncog. (Adam Sandlerre emlékeztet és egy házinyuszi.) Asztalunknál ülő menye, unokái is mind kacagnak már. Hozzám fordulva édesded szégyenlősséggel magyarázza:

– A műszemem. Kivettem, mert nagyon nyomott! – s kacsatoklászozáson edződött fürgeséggel, elcsomagolja rakoncátlan alkatrészeit.

Most már ő is kacag, s ezzel leesik tantusz mindenkinek az asztalnál, mi is merünk röhögni végre feltartóztathatatlanul. Margit néni, ez az est a tiéd volt!

4 hozzászólás a(z) “Rébb Terézia: Egy szem iróniával” bejegyzéshez

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kérjük adja meg a hiányzó számot *