Tóth Menyhért: Álomtanya

Galló Kovács Zsuzsanna: In memoriam Tóth Menyhért

Nagyszabású május elsejei ünnepségekre emlékszem a falu szélén lévő futballpályán. A hosszú beszédek és az unalmas műsorok után nem csoda, hogy mire a falu festőművésze szavalni kezdte saját versét, már senki nem figyelt rá. Menyus bácsi fehér haja lobogott a szélben, átszellemült arccal beleélte magát versének mondanivalójába, nem figyelte és nem zavarta, hogy a gyerekek lökdösődnek, zajonganak és nevetgélnek.

Menyukó, ahogyan a faluban nevezték őt, magányosan élt egyszerű házában, és az a hír járta róla, hogy még az egereket is eteti, sajnálja elpusztítani őket, hiszen azok is élőlények. A mára már zseninek kikiáltott művészt nem értették meg, bolondnak tartották.

Ki gondolta volna akkor, hogy világhírű lesz, tíz évvel halála után még Kossuth díjat is kap. Hasonlítják Gulácsyhoz, Csontváryhoz és Van Gogh-hoz. Legnagyobb sajnálatomra nincs tőle festményünk, rajzunk, de a róla szóló kiadványokat büszkén olvasom, kiállításait nyomon követem. Pár éve Pécsett a Fényima kiállításon Menyus bácsi képei visszaidézték számomra a gyermekkort, éreztem a falusi füst illatát, hallottam kakast kukorékolni, és kutyát ugatni. Magam előtt láttam amint a falu szélén Menyus bácsi megszállottan festi ,,meg nem értett” képeit, a semmilyen stílusba be nem sorolhatóakat.

Egyénisége kiragyogott a falu életében meg nem értetten is, éreztem benne a hitet, hogy amit csinál jó, szép és egyedülálló. Örülök, hogy élete végén pár évig megadatott neki a siker, élvezhette az elismerést. Menyus bácsi művészete példa arra, hogy a tehetség utat tör magának, mindegy hol élünk, ha hiszünk önmagunkban.

A kiállítás mottója fejezi ki legjobban művészetét: „Hallgatsz vagy nem: a képeid úgyis beszélnek. Ezek a képek mind beszélnek, csak érzékeny fül kell hozzájuk. Legyen, aki meghallja az ő szavukat.” (Gyergyádesz László – részlet a Fényima monodrámából)
Tóth Menyhért képei nekem beszéltek, felnőttként meghallottam szavukat.

kiemelt kép:Tóth Menyhért: Falusi utcán