(Illusztráció: Tomkó Ádám – Szabadság)
Éva álmában hatalmas zöld mezőben fut. Ameddig a szeme ellát, egyedül van. Madár nem repül az égen, virág sincs a mezőn. Rohan a végtelen rónán, lába szárát csapkodja a fű, haja lobog, a szíve egyre gyorsabban ver, kapkodja a levegőt. Homloka verejtékezik, az izzadtságcseppek a szemébe folynak.
Felébred. A hálóinge izzadt, lepedője gyűrött, takarója a földön. Szétnéz a szobában, minden a helyén van, a fáradtságtól alig tud megmozdulni. Sóhajt, igyekszik egyenletesen lélegezni.
Elgondolkodik. Mit jelent ez a visszatérő álom? Fél valamitől? Hova szaladt, és miért? Eltévedt, vagy valami elől menekült? Talán rossz döntést hozott, amikor elköltözött idősödő szüleitől. De már harmincéves, és hetente meglátogatja őket. Talán valami szép dolog köszönt be az életébe.
Megtalálja az igazit? Azért fut, hogy siettesse a találkozást?
Gondolatait a telefon csörgése zavarja meg. Ki lehet az? Felveszi a kagylót. Az anyja hangját hallja: „Balesetünk volt, gyere a debreceni kórház sürgősségi osztályára!”, és a vonal megszakad. Nem érti, mi történt. Hogy kerültek a szülei Debrecenbe, miért mentek oda?
Gyorsan magára kapkodja a ruháit, telefonál a munkahelyére, és máris rohan a kocsijához. Rémült. Álmában talán a bekövetkezett baleset elől szaladt? Megérezte, hogy valami történni fog?
Keze remeg, amikor beindítja az autóját. Nyugalmat erőltet magára, hiszen kétszáz kilométert kell megtennie. Számolni kezd, mindig ezt teszi, ha ideges. Gyorsan kiér az M3-ra, és az ötödik sebességbe kapcsol. Mindenkit megelőz. Álmában is így rohant, de akkor nem tudta, hová. Görcsösen fogja a kormányt. Előtte egy Trabant próbál megelőzni egy teherautót, de csak párhuzamosan haladnak. Csökkentenie kell a sebességet, rájuk dudál, és felvillantja a fényszórót. Annyira siet, hogy még ez a pár másodperc is fontos. Végre a Trabant befejezi az előzést, ő rátapos a gázra. Mindenkit lehagy, már százötvennel megy. Reméli, nem mérik be a radarral.
Nincs GPS-e, ezért Debrecenben érdeklődnie kell, merre van a kórház. Mire megtalálja, az anyját nem láthatja, mert a főorvos éppen operálja. Az apjáról hallgatnak. Mondják, üljön le, várjon. Nem tud leülni. Fel-alá sétál a folyosón, percenként megnézi a karóráját, de az idő lassan múlik. Semmi sem történik. Tudják, hogy itt van, mégsem mondanak semmit. Meddig tart még a műtét? Mindjárt megőrül!
Nyílik az ajtó, hárman lépnek ki rajta. Hozzájuk siet, bemutatkozik, és a szüleiről érdeklődik. Az egyik fehér köpenyes – ő a főorvos – a szobájába hívja, leülteti.
– A szüleinek tegnap késő este autóbalesetük volt – kezdi a főorvos. – Alig hagyták el Debrecent, egy kamionnal ütköztek. Az ön édesapja vezetett, az édesanyja mellette ült – rövid szünetet tart, majd folytatja: – Amikor a mentők megérkeztek, sajnos az édesapján már nem tudtak segíteni, meghalt. Az édesanyja állapotát még a helyszínen stabilizálták, és már innen, a kórházból telefonált önnek. Nyílt csonttörése és belső zúzódásai vannak, de rendbe fog jönni. A folyosón megvárhatja, amíg kitolják a műtőből. – Elhallgat, figyeli Éva reakcióját, majd folytatja: – Fogadja őszinte részvétemet! Ha valamire szüksége lenne, szívesen segítek.
Éva nem érti, és nem fogja fel, amit a főorvos mond. Látja, hogy beszél, mozog a szája, de a szavak értelme nem jut el a tudatáig. Mintha köd ereszkedett volna az elméjére, amely mindent betakar, és homályossá tesz.
Egy-egy hangfoszlány időnként beszűrődik és felerősödik, azt ismételgeti „meghalt, meghalt”. Meredten néz a semmibe, majd testét megrázza a hirtelen feltörő zokogás, könnyei elerednek. Már kezdi felfogni, valami visszafordíthatatlan történt.
Amikor az anyját kitolják a műtőből, hozzárohan, szólongatja, de ő nem felel. A megfigyelőbe viszik, ahová Éva még nem mehet be.
– Időbe telik, amíg az édesanyja magához tér az altatásból, addig a folyosón kell várakoznia! – mondja a nővér.
– Megvárom! – zokogja Éva.
Nem tud leülni, és várni. Fel-alá járkál, minden idegszála pattanásig feszül, szeretne elszaladni, csak futni, futni, maga mögött hagyni ezt az egészet. Nem tudja felfogni, hogy az apja meghalt.
Szédül. Dél van, és ő még nem is reggelizett. Iszik egy kis vizet, talán jobban lesz tőle, a kis fekete pókok majd eltűnnek, amiket mindig akkor lát, ha leesik a vérnyomása.
A nővér kijön a megfigyelőből, közli Évával, tíz percre bemehet anyjához, aki már magához tért.
Félve nyitja ki az ajtót, odamegy az ágyhoz, homlokon csókolja az anyját, megsimogatja a kezét. Látja, hogy mozog a szája, mond valamit, mintha vigasztalná, de nem érti miért. Megint csak hangfoszlányokat hall:
– Apádnál hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltak… azt mondták, két hónapja van… egy specialistához jöttünk… nem tudnak rajta segíteni. – Arca eltorzul, mély lélegzetet vesz, minden erejét összeszedi, hogy be tudja fejezni a mondanivalóját – Apádat a baleset a szenvedéstől mentette meg – hangja elcsuklik, testét zokogás rázza meg, de mintha megkönnyebbült volna. Elmondta a titkot, amiért Debrecenbe jöttek.
Éva lassan összerakja a hangfoszlányokat, és megfejti az álmát: Ő menekült a tragédia elől, az apja pedig megmenekült a szenvedéstől.
