Ülök a számítógép előtt, írni szeretnék. Valami szépet, jót, e nehéz időben: felemelőt. Nem megy! Leblokkoltam. Pedig folytatnom kellene a már elkezdett írásomat, ráadásul most időmilliomos vagyok. Miért nem jön a múzsa, hogy homlokon csókoljon? Csak nézek ki a fejemből. Bekapcsolom a tévét, a vírustájékoztatót, és az írás helyett új szavakat tanulok: kontakt, home office, pandémia, mandiner, genom, stb. Hallom, mennyi a fertőzött, meggyógyult, halott, és hányan vannak karanténban. Lehet, hogy az én múzsám is ott van, esetleg már a lélegeztető gépen? Tűnődöm. Talán veszélyeztetett korú, netán krónikus betegsége is van? És egyáltalán van esélye, hogy meggyógyuljon? Feketéné Bencsik Julianna: Karanténban bővebben… →

Ragyogó a tavaszi reggel. Kisvárosi házam hálószobaablakán át nézem a diófát a kertemben. Még nincsenek rajta levelek. Jól látszanak a pihenő madarak. Egy vastagabb ágon varjú, tisztes távolságban, magasabban egy gerle. A fények bearanyozzák a még csupasz ágakat. Az ablakot körbefutó borostyán leveleit szellő borzolja. Nincs kedvem kikelni az ágyból. Önkéntes itthoni karanténom már huszadik napja tart. Egy ideig hírportálokat lapozgatok okostelefonomon. Unalmasak. A legnépszerűbb megosztón valami érdekesebb néznivalót keresgélek. Találok egy videót, amin egy villamos vezetőfülkéjéből látható a kijárási korlátozástól megritkult forgalom. Nincs beszéd, csak a beszűrődő utcai zajok hallatszanak. Nézem a szokatlanul néptelen nagyvárost. Arrafelé gyakran megfordulok. Állandó ott a dugó. Most alig vannak emberek, az autómozgás is gyér. A villamos a végállomásra ér. Majd fél óráig néztem a néma felvételt. A galamb már a párkányon ül. A borostyán közül, az üvegen át, bámul engem.