Pirók Irén: Hó-fehér-szó

fotó: Rimán Dorottya

Szolnoki Irma: Felhők

Elefántfűnek hívtuk. Szalmasárga színben hajladozott a szélben, úgy hívogatott, mint a tópart homokja: ülj le, pihenj egy kicsit. Magas, szálas, ritka virágú fű volt. Ki sem látszottunk belőle, amikor házi feladatként, a biológia órára, bogarakat kerestünk a tövében.

Utáltam a bogarakat. Soha nem lett volna meg a gyűjteményem, ha kedves barátnőm nem segít összefogdosni, és gombostűre feltűzni őket. Hosszú, fárasztó munka volt, de az Erzsébet park csodás fái, bokrai, jó levegője, feledtette velem a kellemetlenséget. Mire a bogarakat begyűjtöttük egy dobozba, jócskán elfáradtunk. Leheveredtünk a fűbe és bámultuk a kék égen, lassan kúszó felhőket. Képzeletünkben mindenféle alakot öltöttek. Egymás szavába vágva fedeztünk fel hol egy oroszlánt, hol egy mackó fejet, vagy éppen egy lovagi várat, a szél sodrásában állandóan változó felhőpamacsokban. Egy különös színházat láttunk, ahol halak, teknőcök úszkáltak, lovak, kutyák rohantak, bohócok nevettek, vagy éppen tündérek táncoltak. Gyermekkorom legérdekesebb játéka volt.

Nemrég nagy gyász ért. Kedves barátnőm eljött hozzám, hogy vigasztaljon. Hálás voltam, hogy nem kérdez, nem faggat, csak csendben ülünk a teraszon. Szemem az eget kutatta, mintha azokat keresném, akik már nem lehetnek velem. Hirtelen hűvös borzongás futott rajtam végig, az égen tarajos felhők vonultak, mintha emberek meneteltek volna egymás után, sorban.

– Nézd, gyászolók, az utolsó utat kísérik! – szóltam rekedten. Ő fel sem nézett, úgy mondta:

– Nem gyászolók. Oroszlánok, lesben állnak, vadra várva, éhesek. Csak a fejük látszik ki a fűből – tette hozzá és megszorította a kezem.

– Elefántfű – suttogtam halkan és csendben elsírtam magam.

Elhangzott 2019. dec. 2-án az Artjárás könyvbemutatón