Az egyik előző életem nem úgy sikerült, mint ahogy elterveztem. Akaratom ellenére lett túl korán vége. Halálom pillanatában annyi keserűség keringet bennem, hogy egyszerűen itt rekedtem. Naphosszat kóboroltam a szürke lépcsőházban, éjszakánként pedig visszatértem a kis lakásba, ahol életem utolsó óráit töltöttem. Sötétségben bolyongtam két világ közé rekedve, miközben az idő úgy folyt át rajtam, mint egykor ujjaim közt a puha barna homok. Olykor csak  álltam a sarokban, és  a kopott halszálka parkettát bámultam. Máskor  a megsárgult tapétát tépkedtem a hűs falakról, miközben nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy valahonnan elkésem.

Forrongó, vörös düh öntött el, mikor egyetlen pillanatra lehunytam szemem, a következőben pedig eltűnt a parkettám, a falak pedig vakító csupasz fehérséggel taszítottak ki maguk közül. Beköltöztek az otthonomba, és olyan élettelivé vált az elhagyatott kis lakásom, hogy már csak ritkán, az éjszaka közepén tudtam újra visszatérni. Helyette újra a lépcsőket kezdtem róni, a fortyogás azonban nem hagyott fel a gyomrom helyén. Olykor olyan erőssé vált, hogy a lámpák fénye is megremegett tőle. Talán napokat, de lehet hogy éveket töltöttem a lépcsőfordulóban, és egyedül az adott halvány vigaszt, amikor a közelembe érve egyesek gyorsabban kezdték kapkodni a lábukat. Szerettem figyelni, hogyan merednek égnek leheletemtől a kicsiny szőrszálak az emberek tarkóján. Amikor meguntam, belestem más otthonokba, és új kedves helyeket kerestem sötét sarkokban, ahová az utcai lámpák narancssárga fénye sosem világított be. Alkalmanként visszatértem a régi kis lakásba, de minden egyes látogatásom magasabbra korbácsolta lelkem viharos tengerének hullámait. Nem tudtam elfogadni, hogy az élet utánam is változatlanul folyik tovább saját medrében, miközben én egyre inkább egy visszhangokkal teli kőszoborrá változom.

Egyik látogatásom alkalmával észrevettem, hogy a kisszoba teljesen megváltozott. Halálom óta először meleg, sós könnycseppek folytak szemhéjamon befelé. A bölcső fölé hajoltam, és meglátva a szuszogó kisgyermeket, a magány megdermesztett. Többé nem vonzott, hogy lépcsőfordulókban, vagy más sötét sarkokban kísértsek. Csak lebegtem a kisszobában a könnyen szálló porral, és bámultam a gyermeket. Kezdtem elfeledni ki voltam, csak a bús vágyódás derengő sziluettje maradt belőlem. Egy éjjel azonban, miközben az alvó gyermeket néztem, annak arca hirtelen megváltozott, szeme ijedtséggel telve hatalmasra nyílt, szájának apró sarkai legörbültek, majd bömbölni kezdett. A felkapcsolódó lámpa fénye elől a szekrénybe hátráltam, az anyja pedig a nagyszobában saját ágyukba fektette a gyermeket. A jelenet újra és újra megismétlődött, egyszer pedig, miközben a nappali fényben nyitott szemmel szenderegtem, arra lettem figyelmes, hogy a gyerek engem bámul. Méregzöld harag öntött el. A falakba bújtam, és belülről körmeimmel a betont kapartam. A kis szobába még egy rózsaszín-fehér csíkos labdán egyensúlyozó elefánt is beköltözött. A belőle áradó éji fény olykor egészen megszelídítette borongó lelkemet.

Egy korán sötétedő este a kisszoba egy sarkában vártam, hogy aludni térjen a család és birtokba vehessem az otthonukat. Révedő tekintetem magára vonta a különös aurával belépő gyermek. Kezében egy apró tárgyat szorongatott, pillantása hol rám, hol verejtéktől nedves markára tévedt. Határozott léptekkel sétált felém. Kíváncsiság lett úrrá rajtam, hát leereszkedtem hozzá. Felém nyújtotta markát, és kinyíló rózsára emlékeztetve, lassan szétnyitotta apró ujjait. Tenyerének közepén egy fehér porcelán angyalka álldogált. A szobor és a gyermek köré vonódó halvány derengés tojáshéjként repesztette meg kemény burkom. A repedéseken halványsárga melegség kezdett csordogálni befelé. Elkezdtem felolvadni, mint ahogy a jégcsapok olvadnak el az első meleg tavaszi napokon, amikor lucskos hó illata telíti a levegőt. Béke szállt rám, és miközben örökre lehunytam szemem, a gyermek így szólt selypesen dallamos hanggal: “mennyből az Angyal”.

(Az írás a Minden jó, ha a vége jó? című IRKA felolvasóest alkalmából született 2023 decemberében, a feladat szerint minden szöveg utolsó pár szava egy ismert karácsonyi dal címe kellett legyen.)

Daisy azonnal az ajtóhoz rohan, amikor gazdája megközelíti azt. Bármilyen álmos, vagy csak lustán nyújtózkodik szőrös pokrócán, ez a mozdulat rögtön talpra állítja őt. Sötét, göndör bundájába belesimuló szénfekete szeme kíváncsian tekint a kijárat felé. A kulcsok zörgését és a póráz előkerülését vakkantásokkal üdvözli és már ugrásra készen várja a szabadságot jelentő ajtó kitárását. Szinte átrepül a kinti lépcső két foka felett, majd eszeveszett nyargalásba kezd. Jól nevelt kutyaként ugyan megáll minden útkereszteződésnél, bevárja gazdáját, aki utasításokat ad, merre menjen. Most a hegy oldalán levő fenyőerdő felé irányítják. Örömében körbe-körbe rohangál, s közben minden arra lakó macskát megkerget és megugat.
Szereti ezt az erdőt, a zizegéseket, a koppanásokat és a szél búgását a lombok között. Itt a lehullott fenyőtobozokkal is jól lehet játszani. Szájába veszi, jól megrázza, majd eldobja. Akkor a legboldogabb, ha az a lejtőre esik, és gurulni kezd. Mancsával tovább görgeti, majd utána szalad. Gazdája élvezi a játékosságát, ezért sokszor jönnek erre.
Jól megfuttatva érkeznek haza a családi házukba, ahol bármikor kimehet a kertbe, de az erdőt ez sem pótolhatja. Igaz, egy fenyőfa itt is van, de bánatára a lehulló tobozokat gazdája mindig összeszedi.
Hamarosan vacsorához ül a család. Daisy is megkapja kedvenc falatait, amit gyorsan felfal, majd a pokrócára ül. Nem fekszik rá, – mint általában az étkezések után – hanem szimatolva fürkész a gyerekek nyúlketrece felé. Lassan felkel és kúszva indul az alomnak használt szalmacsomaghoz. Ott leül és vár. A család kíváncsiam tekint tá, majd folytatják a vacsora közbeni társalgást.
Hirtelen nagy zaj támad. Daisy, mint az őrült rohan az ebédlőn át a nappali felé, közben mindent felborít, ami az útjába kerül, majd vészfékezve megáll a rökamié előtt, és leül a szőnyegre. A család megdöbbenve figyel fel rá, nem értik, mi ez a rombolás. Befejezve a vacsorát, kutyájukat korholva mindent a helyére tesznek, de ő rájuk sem horkant, csak mereven ül.
Mielőtt mindenki nyugovóra térne, kinyitják a kertbe vezető ajtót, hogy a kedvencük elvégezhesse a dolgát, majd választása szerint valamelyik családtagot a hálószobájába kísérje. Daisy azonban meg sem mozdul. Még mindig a szőnyegen ül és tekintete a rökamié alját kutatja.

Hajnali kettőkor az alvók nagy robajra ébrednek. Daisy dübörög a lépcsőn, majd gazdája szobájába ront be, egy egérrel a szájában. Lelkesen mutatja, mit fogott.
 – Ne tedd le – mondja az álmából ébredve, szinte nem is érti, amit lát – gyere, vidd ki a kertbe.
A nappaliba érve őrült rendetlenség fogadja őt, semmi sincs a helyén. Nagy csata lehetett itt, gondolja, miközben kinyitja a kertre nyíló ajtót. Daisy kirohan, és úgy teszi le a fenyőfa alá az egér hulláját, mintha az egy fenyőtoboz lenne, majd lepisili. Befelé menet megkönnyebbülten hallgatja gazdája dicséretét melynek hangszíne olyan, mint amikor kedvenc erdejében suttog a fenyves.

(Az írás a Minden jó, ha a vége jó? című IRKA felolvasóest alkalmából született 2023 decemberében, a feladat szerint minden szöveg utolsó pár szava egy ismert karácsonyi dal címe kellett legyen.)

Feketéné Bencsik Julianna – Gimnazista korában megjósolták neki: sokat fog utazni, több földrészre is eljut. Az öregasszonynak igaza lett!  Nem csak Európát utazta be, de Kubában is eltöltött négy évet. Jön-megy a világban, sőt fia is követte útját, aki több éve külföldön él.

Isztambulhoz valami operettszerű, szirupos tökéletességet képzeltem, Boszporuszon tükröződő naplementével, a minaretek holdjaihoz illő hatalmas csillagokkal kivert nyári éjszakával. November van, de ilyenkor lehet a legjobban örülni egy kis melegnek, még ha langyos záporok mossák is el időnként a zavartalan napsütést.
Égi áldás az eső is ebben a városban, ahol millió templom tornya emeli tekintetünket az ég-, és lelkünket a hitünk szerinti Isten felé. Minaretek őrködnek tojással teli fészeknek tűnő kupolák fölött, de akad kereszttel ékes katolikus templom is, ahol barátilag köszönt bennünket Szent Antal, az utazók védőszentje. Gyújtunk is neki egy gyertyát, a közeledő karácsonyt és a szerencsét köszönve, ami idevezérelt bennünket Isztambulba.
Beszippant ez a város, amiben nem csak tizenhatmillió lakója, hanem az idelátogató ugyanannyi turista is otthon érzi magát. Azon a jó helyen vagyok érzésen túl, ez talán épp a sokszínűségének köszönhető. Nem lehet kirívó foltnak lenni ebben a színforgatagban, jó érzés beleolvadni ebbe a minden viseletet és nyelvet magába fogadó Bábeli kavalkádba.
Bár védősorompók és police feliratú sötét egyenruhások biztosítják a látnivalók környékét, senki sem kirekesztett. Az Agia Sofia mecsetbe úgy lépünk be, hogy a bizánci időkből megmaradt freskókat keressük – szépen csillog az évezredes aranyozás a szentek glóriájára irányított reflektorfényben –, de aztán ott ülünk mi is az iszlám-zöld imaszőnyegen a világ minden tájáról ide zarándokolt ezerajkú tömegben. Bár az ima alatt csak az igazhitű férfiak borulhatnak le Allah elé az oltár nélküli központi szentélyben, míg a nők meghúzódnak a templom külső fala melletti homályban és kendőik alatt, az imák közti szünetben mindenki beléphet ide, a kör közepébe. Kisgyerekek bukfenceznek a süppedős szőnyegen, ami elnyeli mezítlábas lépéseink zaját. Testetlenül lebegünk a félhomályban, a hatalmas belső térben, fejünk fölé glóriát von az alacsonyan függő többszáz kandeláber.
A kék mecset mennyei kék-fehér világosságával bűvöl el, az Elsüllyedt palota mesevilág, egy földalatti ciszterna vizében ázó eklektikus oszlopaival, amiket zöld tündérfények világítanak meg. A Topkapi palotát fél nap is kevés bejárni, már sok is befogadni az újabb burjánzó díszítéseket és kincseket, pihentetnem kell a szememet a zápor áztatta pálmafák zöldjén. Szívesebben ülök kint az udvarban egy márványpadon, mint bent a hárem bársonypamlagján, kőcsipkés ablakokon át lesve a kőedényekben raboskodó rózsákat.
Sztambul rózsái örök életűek, novemberben is beragyogják a várost, a legromosabb épület is idilli látvánnyá válik az ódon köveket egybefonó indáiktól. De ott illatozik a rózsa a híres lókumban, szultánkenyérben is. Nem csoda, hogy olyan potrohosak voltak a szultánok, ha ez a ragacsos cukorszirup volt a kenyerük… Mérik minden élelmiszerboltban kilóra, áttetsző piros-fehér-zöld változatát, de uralja az édességboltok kirakatait is, festői piramisokba tornyozott százszínű falatkáival, megspékelve mandulával, dióval, gyümölcsökkel és persze rózsaszirmokkal.
A bazárok, amik egyébként is az ezeregyéjszaka gazdagságát kínálják, fűszerek, ruhák és minden földi jó formájában, rózsaillattal csábítják a vevőket, nem csak édességekbe, de parfümös üvegcsékbe is zárva a rubinvörös párlatot. A kábult vevők az áruk mellé rögtön bőröndöt is vehetnek, ott sorakoznak tarka sorokban minden bolt előtt. Holtbiztosnak látszik a siker: minden második ember gurulós bőröndöt vezetget az utcán. Olyan ez, mint nálunkfelé a kutyasétáltatás: a vezetett dönti el valójában az útirányt. Ezek a macskaköveken vidáman pattogó bőröndök telhetetlenek, boltról boltra rángatják gazdáikat. Még a város jelképévé vált gyönyörű sztambuli macskák is irigykedve nézik őket, pedig őket aztán igazán eteti-kényezteti mindenki. Kirakatokban, vendéglők székén, kerítéseken és lépcsőkön üldögélnek méltóságteljesen, tűrve a fotózó turisták hadát.
Külön öröm ennyi mosolygós férfit látni. Ők kínálnak, kóstoltatnak a város méretű bazárnegyedekben, nőt elvétve látni csak egy-egy szolid családi üzletben. Minden férfi bajuszos és fekete hajú, a fiatalok csillogó szemmel, táncos mozdulatokkal terelnek be kincses boltocskáikba, az idősebbek szelíd mosollyal, őszinte pillantással dicsérik árujukat. A kötelező „where are you from” kérdésre adott válasz után minden szem felragyog, „áh, Mádzsárisztán!” Máris barátok vagyunk, rég feledve a százötven évnyi háborúskodás. Legkedvesebb egy ősz hajú úr, aki a szintén gyakori „áh, Puskás, Puskás!” társalgási fordulat után előkapja zakója belső zsebéből a tárcáját, és unokája focimezes képét mutatja. Bár törökül beszél, élénk gesztusaiból tökéletesen megértjük a nagytata panaszát, hogy a fiú kissé túlsúlyos, túl sokat ül a számítógép előtt. Univerzális téma, egyetértően bólogatunk.
Mindenki üzletel, ez itt az élet mozgató rugója. A turizmus a húzó ágazat, évente sokmillió külföldit vonz a két kontinenst egybeölelő város, a japántól az amerikaiig. De a recepciósok és árusok oroszul is beszélnek, mindenfelé sok orosz szót hallani. Azt mondja a szobaszomszédunk, itt találkoznak rokonaikkal, akik a háború miatt messzire sodródtak. Mindenki welcome itt, aki pénzt hoz a házhoz.
A turizmusra épül itt minden: amelyik épület nem szálloda, az étterem, bolt, utazási iroda. De a közlekedési szolgáltatások is kitűnőek, van metró is a nosztalgia villamosok mellett, kompok raja kel át percenként a Boszporuszon. Utak, hidak és felhőkarcolók épülnek, piacok ontják a gyümölcsöket és zöldségeket. Láttam kizárólag lámpákat árusító boltokból álló utcát, és olyat is, ahol csak konyhai eszközöket kínáltak. Mintha nem megfojtaná, hanem erősítené itt egymást a konkurencia. Ahogy a Galata hídon is egymás mellett szoronganak a pecások, és mindegyik fog halat. Úgy tűnik, még a sirályok is megtalálják itt a számításukat: rajokban kísérik az Aranyszarv öbölben úszó hajókat.
Kitűnnek itt is a tömegből a vidám fiatal lányok, sok köztük a hagyományos hidzsábot-kendőt viselő, de azokat sem kísérik rosszalló tekintetek, akik haspólóban járnak.
Mintha tényleg valami operettszerű boldogságban úszna a város. A leghangosabb a müezzinek kántálása, de harsog az utcazenészek gitárján és a kávézókban a világot meghódító török rockzene is, és elmaradhatatlanul csilingelnek, itt a mi szállodánkban is, a karácsonyi dalok. Mostan kinyílt egy szép rózsavirág, dúdolom én is, miközben nézem a terasz körül indázó futórózsák keretében az arany naplementét a Boszporusz felett.

(Az írás a Minden jó, ha a vége jó? című IRKA felolvasóest alkalmából született 2023 decemberében, a feladat szerint minden szöveg utolsó pár szava egy ismert karácsonyi dal címe kellett legyen.)

Mersdorf Ilona – Gyerekkorában a holdra is eljutott Verne Gyulával, majd húszévnyi kényszerű bezártság után ismét útra kelhetett – igaz, szerényebb úticélok felé. Iránytűje mindig a nagy vizek és az ókori kultúrák felé viszi. Ha nyerne a lottón, venne egy nagyobbacska hajót, amin az egész család elfér, és körbeutazná velük a Földet.