“Vannak bizonyos dolgok, amiket jobban csinálunk a világnál, nem csak a franciáknál.” *
(mondatértelmezés)
Az emberek testi versengésének ókori hagyományát Coubertin báró amatőr tevékenységként élesztette fel. Azt, hogy valami – sokszor életidegen – testi aktusban emberek, önkényesen kiválasztott paraméterek szerint, összemérjék magukat, a báró “úri passzióként”, olyan tevékenységként képzelte el, amit bárki, saját örömére, nem ellentételezésért végez. A mai gyakorlat ellenkezik ezzel. Az (él)sportolók és a rájuk települt “ipar” szereplői a sportból élnek. Az itt elérhető jövedelmek aránytalanok, mind a befektetett erőfeszítéshez, mind a dolog társadalmi hasznosságához (sic!) képest. Az élsport díjazása sérti a társadalmi igazságosság elveit is. A valamilyen versenyre alkalmasnak nyilvánított tevékenységre való megfelelés a mai viszonyok között sokkal inkább múlik a született adottságokon, a sportiparon és az orvosi módszereken, mint az adott egyén személyes teljesítményén. Ebből adódóan a mai élsportnak nincs köze az eredeti társadalmi célhoz, az emberek társadalmi egészségének támogatásához. Ennek bizonyítéka, hogy ma már nyilvánvalóan a győzelem a fontos. Az igazi sport játék, célja nem a görcsös nyerésvágy, hanem a közben elérhető valódi közös jelenlét.
“… egy horgonyt tetováltatott a bal vállára. A második tetoválása még ennél is látványosabb volt a farokcsontja fölött. Egy sast ábrázolt.” *
(mondatértelmezés)
Egy személyről alkotott kép, különösen, ha az illető már nem él, erősen el tud térni attól, amilyen az illető ténylegesen volt. Ha valakiről azt olvassuk, hogy a magánytól depresszióban szenvedett, amit úgy kezelt, hogy gyakran kokaint fecskendezett az ereibe, nem feltétlenül tekintjük követendő példaképnek. Az sem tesz senkit feltétlenül vonzóvá, hogy az unokatestvérével házasodott. Mint ahogy az sem, hogy magának egészségkárosodást okozóan erős mértékben dohányzott. Ha még az is kiderül róla, hogy nem nagyon törődött gyermekei nevelésével, főleg nem ébred iránta különösebb szimpátia. De ha mindezen tulajdonságait nem ismerjük és csak azt tudjuk róla, hogy jó kiállású, és a környezetéhez képest pozitívabban viszonyult népünkhöz, olyan vonzó kép is kialakulhat róla, amit a “hagyomány” generációkon keresztül gondosan ápol. És ha ehhez még az utódoknak előnyös, politikai- és identitás marketing érdekek is kapcsolódnak, akkor jön létre egy olyan legenda, amilyen esetünkben Sissié, a magyarok Erzsébet királynéjáé, példaként arra, hogy a “történelem” sokkal inkább számító hazudozó, mint tanítómester.
“Klasszisokkal jobban játszott, mint legutóbb, de így is kikapott a magyar válogatott.” *
(mondatértelmezés)
A foci játék. Jó lenne ezt a helyén kezelni tudni. A csapat összességében nyilvánvaló kudarcot szenvedett. Két válogatott legyőzte a magyart, az egy nyert meccsen száz perc kellett a nyerő egy gólhoz. A németek elleni meccset (a vélhetően) legjobb sportriporter közvetítette. Nem tudósított, hanem drukkolt. A bíróról megjegyezte, hogy nincs velünk, pedig “Montenegrót vele vertük meg három egyre.” Az ellenfél egyik játékosával kapcsolatban kijelentette “Kár, hogy nem volt egy kicsit ügyetlenebb.” A nyilvánvaló vereségről azt tudta mondani, hogy “Komoly erőfeszítésre késztettük Németországot.” A hozzáállása objektivitást nyomokban is alig tartalmazott. A végén a dolog úgy alakult, hogy mások ilyen-olyan teljesítménye miatt hiúsult meg a továbbjutás. Nagy baj van azzal a nemzeti identitással, ami a focidrukkerségre hajaz. Egy nemzet, mint együtt élő közösség, nem alapozhatja önbecsülését sem (vágyott) sport eredményekre, sem (előkelő) ősöktől való leszármazási képzelgésekre, sem áldozatiságra, de még (relatíve sok) idegenben kapott Nobel Díjra sem. Itthon, egymással kell jól együtt lennünk, és egymásnak kell megfelelnünk ahhoz, hogy mások becsüljenek.
„Idő, állj meg egy pillanatra, s ti, suhanó percek, várjatok” (Goethe)
Elrohant velünk tíz év. Fájdalmas szembesülni a rohan az idő igazságával, és belegondolni, hogy 2014. augusztusában, szinte napra pontosan az ideivel, nyaraltunk együtt először. Azt szokták mondani, hogy az a legjobb olvasmány, amit nem lehet letenni. Így jártam az Irka táborok tudósításaival. Miközben összeállítottam a tíz év anyagát, beleolvastam, javítgattam, teljesen hatása alá kerültem, nem bírtam abbahagyni az olvasását. Rám zúdultak az emlékek, éreztem az Ilonával közösen készített Mojito menta ízét, láttam lórit, a főszakácsot hagymát pucolni, és Mártát, ahogy süti az isteni bundás kenyeret reggelire. Nem szégyellem bevallani, megkönnyeztem a fotókon látva Katit, lórit és Pétert, akik már nincsenek közöttünk. Felröhögtem a feladatok láttán, aminek zömét már elfelejtettem, de most a beszámolók alapján érdekes volt felidézni. Az biztos, hogy a legérdekesebb, a Hitler-bajuszos, fehér, Leninfej szobor örökre beleívódott a retinánkba. Akkor bebizonyítottuk Csukás István mondását, miszerint bármiről lehet verset írni, nekünk még erről is sikerült.
Az idei, jubileumi táborozásra, augusztus 16-18-ig, már többedszerre Mátrakeresztesen, Béla nyaralójában gyűltünk össze. Ki-ki kedvére, ottalvással, vagy ahogy én jöttem, csak egy napra. A helyszín mit sem változott az évek során, a tornác horgolt angyalkái, bár sokat veszítettek üde fehérségükből, beleillettek a nosztalgikus hangulat megálltidő érzésébe.
Az ottalvók komótos reggelije után Magdival kezdődött az írói program. Borsik Miklós (1986) kortárs költő műveit olyan élvezettel tárta elénk, hogy már várom, hogy a nyári szünet után a könyvtárból megkaparinthassam az említett Átoknaptár (2020) és Futárlíra (2024) köteteket. Ezek mellett megemlítendő a Turista és zarándok címmel megjelent Kemény István munkásságát összefoglaló kiadvány, ami a JAK füzetek 200. darabjaként látott napvilágot Borsik és társai szerkesztésében. Magdi vicces világlátásnak nevezte a bemutatott verseket. Külön érdekesség, hogy az Átoknaplóban cím nélküli, számozott művek szerepelnek. Spiró György nagyon találóan úgy fogalmaz a könyvhöz írt ajánlójában, hogy a versek egy tudat „cikkanásai”, a Futárlírát egyszerre tartja „totál realistának és teljesen elvontnak”. Olyan érzésünk van, mintha a gondolatok állandóan kézben akarnák tartani az irányítást az úton levés állapotában észlelt, hiperrealista jelenségek fölött, amelyek így is képesek egyik pillanatról a másikra megakasztani az elme működését. Magdi ráhangolódásul pár verset fel is olvasott Eszter közreműködésével.
„Választunk egy beszédmódot, egy módszert, de nem érezzük, hogy ez a megtalált beszédmód, módszer lenne, talán mi is olyasmit mondanánk, ami a tárgyunk összes pozitív tulajdonságát magán viseli, ugyanakkor nem vers, hanem értelmező magyarázat” – így fogalmaz Borsik Miklós egy 2018-as kerekasztalbeszélgetés során, arra utalva, hogy a „sajátos figyelmet kérő szövegek” esetében a keresésnek kell szentelnünk magunk.
Magdi a versekhez hasonló hangulatot egy argentin írónő, Samanta Schweblin: A madárevő c. kötet novelláiban érzett. Az írónő hétköznapi keretek közé helyezve állít fókuszba teljesen mindennapos szituációkat, melyek egyúttal súlyos problémákat is boncolgatnak. Egy-egy novellát olvasva bizonyos pontig azt gondolja az ember, hogy egészen átlagos dologról szól, aztán hirtelen megjelenik benne valami, ami a valóságból kitaszítja az egész történetet, és egy sajátságos világba repíti. (moly.hu)
Borsikot pályatársa, Dunajcsik Mátyás 2015-ben a következőképpen jellemezte: „ő az a halkszavú, végtelenül figyelmes irodalmár, aki sokszor egészen addig nem tűnik ki a felolvasóestek és kritikai beszélgetések közönségéből, amíg el nem kezd beszélni, és pontos megfigyeléseivel, értő kommentárjaival helyre nem teszi a dolgokat. Vagy pont kimozdítja őket a helyükről.
A legérdekesebb verseket többször is felolvastattuk, hogy megértsük, végül megállapítottuk, hogy elég a hangulat, nem kell mindent megérteni. Íme az egyik a Futárlíra kötetből.
Beszorultam két nyugalom közé
Hogy a világ nyüzsgés, azt ismételgeti a város és az erdő, csak a fák között több a csend. Vagy akkor jártam ott, amikor hazudozott az ösvény, a lomb, a kéreg. Minden állat elbújt. Futottam. Beszorultam két nyugalom közé, helyben jártam, aztán a kalimpálás véget ért, a béke körbevett. Véletlenül láttam semminek. Összekevertem a békét a semmivel, bocsánat. Hogy a világ nyüzsgés, amiatt is elnézést kérek, ilyet nem állított az ösvény, a lomb, a kéreg, amikor minden állat elbújt. Futottam. Azt hittem, szétbarmolhatok egy kupac szótagot: falevelek voltak. Látszott a mező, rémisztgetett. Hogy a szálai mennyibe fájnak, nem világos, ahogy az sem, hogyan fizetek. A harkálycsőrpergésben a tranzakciós költség némán vándorolt. Közben tárt karok vártak, persze, kifordult gyökerek gesztusaiban a majomszeretet.
A másik gyöngyszem az Átoknaplóból (50. oldal)
XII.
Jól érzi magát bőrében a ránc, ahogy uralkodik az arcon. Vetélkedik a kivilágított pogácsák barázdáival. A kalácsok előtt toporogsz, kilépve a buszmeleg szélből, a lábszárad fonta be. Hallgasd végig a kezedben csörgő aprót. A csarnok zajait utánozzák az emberek, de többnyire túl lassúak. Túl nehezek. Ott, a fal mellett viszont megtalálod a legkönnyebbiket. Ahol nappali álmában pléddé változik egy hajléktalan.
A feladat adta magát, a Borsik stílusú versek jelenleg még születőben, de a fent említett Leninfej óta biztos vagyok benne, hogy nemsokára remekműveket olvashatunk. Ennyi tömény líra után nem csoda, hogy elpilledtünk. Jólesett kicsit elvonulni és a Panninak készített meglepetés fotókönyvet dedikálni.
Béla, mint mindig, újfent remekelt az ebéddel, mutatom a jóllakott társaságot az asztal mindkét végéről fotózva.
S eljött az ebéd fénypontja, az ünnepi, csokis-málnás torta, tetején meringue habcsókokkal és tíz kicsi gyertyával. Az almákba szúrt tűzijátékkal Julika kedveskedett. Panni meghatottan, úgy láttam könnyezve fogadta a kettős köszöntést, hiszen a tábor jubileumán kívül neki is születésnapja volt aug. 12-én. A fotók önmagukért beszélnek.
A torta tömény csokija buján omlott szét ízlelőbimbóinkon, a málna friss gyümölcsössége remekül kompenzálta édességét, s a habcsók csillagjaival nemcsak látványában, de ízében is tökéletes harmóniát alkottak.
A szakmai program mindezek után nem igazán hiányzott, de hősiesen figyeltünk Pannira, aki az erotikus irodalom rejtelmeibe próbált bevezetni. Murakami és a kortárs magyarok, Bartis Attila, Krusowszky regényeiből felolvasott részletek alapján próbáltunk ráhangolódni a várható feladatra, ami természetesen egy erotikus jelenet megírása volt. Már önmagában ez sem könnyű úgy, hogy ne legyen vulgáris vagy pornográf, de ezt még Panni megfejelte pár ételfotó hozzáadásával. Lóri elégedetten bólogatott ránk mindezeket látva, ebben biztos vagyok. Fél óra gondolkodás után, vért izzadva megszültem egy több sornyi terjedelmű, már-már Krasznahorkai mondatot, amit nem most, hanem majd a többiekével együtt teszek közkinccsé. Mutatok két ínycsiklandó ételt, az enyém a steak lett.
A fotókönyvbe egy német költőtől idéztem: Ne szomorkodj, hogy elmúlt. Örülj, hogy megtörtént! (Ludwig Jacowoski). Remélem, még sok-sok évet tudunk ugyanilyen vidáman együtt táborozni, mint amilyenre az idei sikeredett Mátrakeresztesen. Köszönet a vendéglátónak és a résztvevőknek, hogy a tizediket méltóképpen megünnepelhettük együtt tizenhárman. Jövőre veletek ugyanitt! (vagy máshol).
nehezen viselted hogy anyagi hazádat a természetet és szellemi otthonodat az anyanyelvet a gyarló emberiség balgán szennyezi tisztaságuk visszaállítása lett a szívügyed mérnök létedre megtértél a földhöz amiből vétettél tömegközlekedtél kerülted a fogyasztást magad termelted ételedet közben másokat szóval és énekkel tápláltál és gyakran néztél fel az égre ahova most megérkeztél immár mindörökre
“A gépi tanulás és a nagy nyelvi rendszerek alkalmazása számos vállalati feladatra remekül alkalmazható, és hatékonyan alkalmazva sok emberi munkát szabadít fel más feladatok elvégzéséhez.” *
(mondatértelmezés)
Egy vállalat, mint jogi személy, a kapitalizmus terméke. A római jog csak természetes személyeket ismer. Egy cég mesterséges képződmény, ami önállóan gazdálkodik és “megszerzett” erőforrásai használatával, kockázatot vállalva nyereség szerzésére törekszik.
A kapitalista tulajdonosok (vállalkozók, befektetők) álma egy olyan “vállalat”, ami olyan árukat állít elő, lehetőleg autonóm módon, problémát okozó (jogaikat érvényesítő) emberek alkalmazása nélkül, amelyek maximális profitot hoznak. Ezzel ellentétben egy fenntarthatóságra törekvő társadalom igényeinek olyan “gazdasági szervezet” felel meg, ami képes az egyéni és közösségi szükségleteket kielégítő termékeket és szolgáltatásokat úgy előállítani, hogy az embereket (lekötve életidejüket) csak a szükséges mértékben vonja be a tevékenységekbe. Mindezt úgy, hogy az a lehető legkisebb környezetterheléssel járjon. A MI alkalmazása rendkívül hasznos lehet az emberek kiváltásában, de egyáltalán nem mindegy, hogy magának a termelésnek mi a célja. Egy késsel kenyeret szelni és ölni egyaránt lehet.
“Optimista becslések szerint minden német háztartásnak jutna egy üres kínai lakás.” *
(mondatértelmezés)
“Kínában több tízmillió üres, gyakran félkész lakás van, a világ végén, ahol senki nem akar és soha nem is fog akarni lakni.” Karl Marx 1853-ban fogalmazta meg a kommunizmus leegyszerűsített meghatározásává lett “mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint” mondatát. A Kínai Népköztársaság, ahol a Kommunista Párt van hatalmon, láthatóan nem vallja a marxi elvet. Az üres lakásokat nyilvánvalóan nem a szükséglet hozta létre, hanem a kínai “kommunista kapitalizmus”. Semmi sem jellemzőbb a kapitalizmusra, mint hogy olyan dolog lehet befektetés – vagyontárgyak megszerzése jövőbeni profit reményében – ami konkrétan senkinek sem igénye. Hiába nem racionális olyan lakóingatlant építeni, finanszírozni, amiben soha senki nem fog lakni, mégis megtörténik, ha profitot ígér. A marxi utópia kritikusai szerint a “kommunista” világban “mindenki tétlenül élne, egekbe szökő szükségletekkel”. Valódi kísérlet nélkül ezt nehéz cáfolni, de az biztos, hogy a profit hübrisz szülte Németországnyi üres lakásokra pazarolt erőforrás-tömeg nagy valószínűséggel ökológiai és társadalmi katasztrófához vezet, miközben a Földön tömeges a hajléktalanság.
Ünnep van! A 182. könyvhét első napja.
A városi könyvtár felé sokan igyekeznek a gödöllői írók első antológiájának centenáriumára. Igaz, papírformában ma már alig jelenik meg könyv, de ez a sárga színbe öltözött antológia faximile kiadása – mely 2011-ben „A parkon át” címmel jelent meg – kivételt képez. Azóta már sok kötet jelent meg a gödöllői IRKA műhelyében készült alkotásokból.
Az ünnepi köszöntők után Tudósfalvi Benjámin irodalomtörténészt kérdezi a rendezvény moderátora, Kiss János.
- Professzor Úr! Kutatásai során mit sikerült feltárnia az első gödöllői antológia bemutatásáról?
- Sajnos, írott emlékünk alig van, mindössze egy újságcikk, a 2011. június 8-án megjelent Gödöllői Szolgálatból, amely csak arra utal, hogy ez a mű megjelent. Ezért megkerestem az akkori írók dédunokáit, és sikerült kiderítenem, miként zajlott az akkori ünnep.
- Kérem, ossza meg velünk kutatási eredményeit - mondta izgatottan a moderátor.
- Ezért vagyunk most itt, hogy megemlékezzünk róluk! – szögezte le a professzor. – 2011. június 2-án, az akkori könyvnapi ünnepség megnyitóján az írók a közönséggel szemben félkörben ültek. 12-en! Igen, 12-en, mint az apostolok, mert ők is azok voltak, az irodalom gödöllői apostolai. Három éve Istók Anna vezetésével havonta találkoztak. Megvitatták, értékelték egymás írásait. Időnként mestereik, Képes Gábor költő és Galántai Zoltán prózaíró útmutatásait követve átdolgozták és javították azokat, mígnem elérkezett a nagy nap, és be kellett mutatkozniuk. Egy kicsit szorongtak, szívük is hevesebben vert a közönség előtt, de arcukat adták az írásaikhoz. Volt köztük 16 éves tanuló, egyetemista, tanár, mérnök, közgazdász, háziasszony és nyugdíjas, az élet különböző szakaszait ízlelő személy, akiket az írásra való késztetés kovácsolt egybe, egy jó kis csapattá. Amikor a közönség kíváncsi tekintete Képes Gáborra, az akkori moderátorra szegeződött, rövid bevezetője után megnevezte a szerzőket, akik röviden bemutatkoztak. Ezután kezdődött a felolvasás: vers – próza, igaz történet, fikció, szomorú és derűs írások, melyeket elismerő taps köszöntött. Az írók feszültsége lassan feloldódott, éreztél, megmérettetésük sikerrel járt. Felszabadultan, ismét felidézték a havi IRKA hangulatát, amikor Emerenczy Enid lakásán, a nagy asztalt körbe ülve teázgatás közben először olvasták fel a műveiket. A könyvnapi siker, ami még a levegőben is érezhető volt, lendületet adott a csapatnak, újabb és újabb írások születtek, melyeket mát nagyobb önbizalommal publikáltak.
- Hova vezetett ez az út? Milyen irodalmi értékeket teremtettek? – faggatta tovább a moderátor a professzort.
- Messzire! A most megjelent antológiájukat irodalomjegyzékkel egészítettem ki, melyben felsoroltam azokat a köteteket, melyeket együtt és külön-külön megjelentettek a száz év alatt. Számos verses kötet, novella gyűjtemény, kis- és nagyregény szerepel köztük. Visszatekintve, nem mindennapi dolgot vittek véghez, hiszen megalapoztak egy gödöllői irodalmi műhelyt, utat mutatva, hogy az akkori reklámok, valóság show és a szappanoperák világában is lehet és kell valami igényeset és maradandót alkotni.
- Köszönöm Professzor Úr, hogy megosztotta velünk az alapítók történetét, és most idézzünk fel pár gyöngyszemet abból a sárga első antológiából.
Feketéné Bencsik Julianna – Gimnazista korában megjósolták neki: sokat fog utazni, több földrészre is eljut. Az öregasszonynak igaza lett! Nem csak Európát utazta be, de Kubában is eltöltött négy évet. Jön-megy a világban, sőt fia is követte útját, aki több éve külföldön él.
„… nem minden intézkedés működik a gyakorlatban, sok szociális problémával küzd az ország, de maga a gesztus, hogy a kormány nemcsak a gazdasági növekedésre kíváncsi, hanem a lakosság lelki, mentális és fizikai jóllétére is, már önmagában értékelendő, éppen ezért mindenképp hasznos lehetne itthon…” *
(mondatértelmezés)
Azt, hogy Bhutánban boldogságban mérik az ország fejlettségét, sokan tudják. A szkeptikusok hozzáteszik, Bhután messze van és nálunk nem a buddhizmus a fő hit. Az azonban, hogy boldogságügynökök mérik fel a lakosság boldogságszintjét figyelemre méltó. A “boldogság interjú” 148 kérdésből áll. A mindennapi létezés olyan területeit ölelik fel, mint a lelki egyensúly, az életszínvonal, a közösségi élet, a kulturális sokszínűség, az időbeosztás, a hatékony kormányzás, a természeti környezet, az egészség és az oktatás. Biztosan lehetne lokalizált, helyi kérdéscsoportokat is alkotni, de az a tény, hogy a társadalmat szolgálni hivatott állam legalább foglalkozik a polgárok közérzetével, és ezt ráadásul olyan módon teszi, hogy az alkalmas legyen valamiféle fejlődésmérésre, olyan gyakorlat, amit minden állam polgára igényelne. Miért nem követelik ezt meg mindenhol? Miért nem vezeti be az Európai Unió? Egy közös életminőség mutatóra égető szükség lenne.
