Filep-Pintér Eszter: Gólyahír

Anyám lassú lélegzése az, ami körbeszövi a nappalokat és az éjszakákat. Azelőtt nem volt hangja a lélegzésének.   Könnyű volt, mint minden mozdulata.  Ahogy teregetett, ahogy a sót az ujjai közé csippentette és beleszórta a gőzölgő levesbe, ahogy a frissen szedett tavaszi virágokat rendezgette a vázába. Azelőtt nem tűnt fel nekem: milyen könnyű élni.

Most kiszálltunk mindketten az időből, kiszálltunk mindketten a könnyű létezésből. Anyám nem akarta, hogy kórházba vigyem. Azt mondta, hogy a halálhoz közeledve már csak egyetlen dolog marad meg az embernek: a méltósága. A kórházban a szekrénybe zárt öblítőszagú ruhákkal ezt is elveszik. A köntösében minden ember védtelen lesz, kiszolgáltatott. Ne aggódjak, évszázadokon át az emberek otthon haltak meg és nem fog sokáig tartani. A tüdeje hamar felmondja a szolgálatot. Ne sírjak, vagy sírhatok, az sem baj. Ő már csak egy nagy fájdalom és egy nagy emlékezés, semmi más. Ezeket még akkor mondta, amikor könnyebb volt a beszéd, könnyebb volt a lélegzés. Próbált felkészíteni a felkészíthetetlenre. Erről szólt az egész élete. Megtanítani minket a szabad lélegzésre, a szabad létezésre, miközben – most már jól tudom –, ő is menet közben tanulta az egészet. Azt is mondta, hogy higgyem el, jobb lesz neki, ha apa után megy, és hogy ő már elrendezett mindent a gondolataiban. Nekem nem tudja azt mondani, hogy készüljek fel, mert én még az élet javában vagyok. Nem érthetem, milyen ez. De higgyek neki, bízzak benne. Ne sajnálkozzak, vagy sajnálkozhatok, de aminek meg kell történnie, az meg fog történni előbb-utóbb.

Néhány csepp vizet próbálok beleerőltetni, amikor meghallja a hírt a gólyáról. Arra gondolok, hogy az a mozdulat, ahogy a szájához emelem a poharat, az az ő mozdulata.  Ahogy fel alá járkálok a szobában, hallgatva az összezavarodott lélegzését, az is olyan „anya” mozdulat. A dühöngésem már kezd lecsillapodni, miközben tudom, hogy újra és újra fel fog lángolni.  Dühösen fogok bőgni, aztán kétségbeesetten, aztán szomorúan. Nem tudom, milyen lesz nélküle, hiába próbálom elképzelni.

Amikor először vitt korcsolyázni és én hosszú ideig szorítottam a korlátot, mert féltem, hogy elesek, ő rám parancsolt, , hogy vagy bemegyek középre, vagy azonnal hazamegyünk. Azt mondta, nem fogom meg tudni, milyen a jég középen, ha nem próbálom ki. Te az az ember legyél, aki elengedi a korlátot, akkor is, ha nem tudja mi vár rá. Te az az ember legyél, aki a sűrűjéből tekint vissza. Ne félj attól, hogy elesel. Persze félhetsz is, de akkor éld meg a félelmed, éld meg, hogy elesel. S ha már bent leszel, akkor a korlát már csak emléke lesz az elindulásnak. A bátorságod emléke lesz. Annak az emléke, hogy el mertél indulni az ismeretlenbe. 

Elmondanám anyámnak, hogy annyi mindenre megtanított. Elmondanám neki, hogy most nem akarom őt elengedni, ez nem olyan, mint a korcsolyapályán gyerekkoromban.

De már nem értené a szavaimat, már csak az arcomra és a kortyra figyel, amit nagy nehezen nyel le. Azt is csak miattam. Akkor hallja meg a hírt a gólyákról. A szemével a rádió felé mutat, aztán az ablak felé tekint, és mintha mosolyra húzná megfáradt, kicserepesedett száját.

Sokat mesélt a gólyákról, akik a házuk előtt fészkeltek gyerekkorában. Minden évben Sándor napja körül szálltak vissza az oszlopra épített fészkükbe. A családjukban a tavasz érkezése egyet jelentett a gólyák viszontlátásával. Mikor anyám fiatal asszony lett, gyerekei születtek,  egész mesefűzért talált ki nekünk Kelemenről a gólyáról és Hildáról a feleségéről. Egyik évben Hilda nem jött vissza, de anyám ezt is olyan szépen mesélte el nekünk. Azt mesélte, hogy biztos forrásból tudja, hogy Hilda elrepült a hófehér gólyaangyalokkal, akiknek nincs fekete csík a szárnyukon és még a csőrük is fehér. Azt mesélte, hogy Hilda gólya az örök mennyországban repked a többi madárral együtt,  amíg a férje, Kelemen meg nem érkezik hozzá és akkor már ketten repkednek örökké odafent.

A rádióban az első gólyáról adnak hírt. Ennek a gólyának nincs neve. Annyi hangzik el csupán, hogy március hónap elején megérkezett a Lapos pusztára. Sosem értettem, hogyan tudják megállapítani, melyik az első gólya az országban. A hír csak néhány másodpercig tart. Anyám a szemével arra kér, kapcsoljam ki a rádiót, húzzam el a függönyt és öleljem meg. Búcsúzik.

Nem kell már semmit mondania, úgy is tudom, hogy éppen úton vannak érte az angyalok.

Filep-Pintér Eszter – Gyógypedagógusból lett édesanya, anyafából faragott írótanonc. Utazáskor megismeri önmaga kevéssé ismert szegleteit. Új színeket, hangokat, illatokat gyűjt, de mind mögött keresi az örök emberit.

3 hozzászólás a(z) “Filep-Pintér Eszter: Gólyahír” bejegyzéshez

  1. Szép írás, gratulálok!
    Benne van mindannyiunk veszteségérzete, de nem csak az, hanem az is, ami túlmutat a veszteségen, belénk épül és megmarad.

  2. Megrendítően szép.
    Természetesen szép.
    A természet (az életünk) megrendítő.
    Ölelés.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Kérjük adja meg a hiányzó számot *