Földobsz.
Visszahullok.
Ez nem akarat kérdése. Játszol velem. Játszol velem?
Gyerekként a kert. Az volt ilyen kusza, átláthatatlan.
Összefolyt benne minden, az ágak, a gyümölcsös, a fű,
Karomon a hangya, arcomon a sár.
Fölöttem az alkony.
Gyere vissza értem.
Emelj a csend fölé.
Csak egy érintés a bőrömön, hogy újra lássak.
Repülnöm kell ahhoz, hogy értelmet nyerjen a világ.
Szabályok, rendszerek, törvények bomlanak ki előttem.
Aztán lelöksz a porba.
Most azt játszom, hogy vak vagyok.
Most varázsolok neked egy palotát, ha behunyod a szemed, megláthatod. Nagyon szép palota, van emelete, ajtaja és ablakai is. Mellette kis tó és fasor, benne pedig sok-sok meleg, simogató érzés. Ez a ház hatszögletű, és minden szögletében lakik egy korsóba zárt titok. A te féltve-őrzött titkaid. Ott bent a korsóban nagyon hideg és sötét van, és félnek. De minden boszorkányos éjszakán, amikor az emlékezés szürke felhőit áttöri a nagy, fehér felismerés, te gyorsan ragadd meg az egyik korsót és öntsd ki az ablakon. Majd meglátod, egy kicsivel mindig könnyebb lesz…
Nélküled szomorúan kel fel a nap
örömtelenül áldoz le az égen
fakófényű csillagok a múltról mesélnek
mikor jövőnket tervezve néztük őket.
Messzire mentél élettelen fényed
hajnalban az ágyamra vetül
álmaimban simogatóan átölelsz
fülembe súgod vígaszod
vigyázol rám az elmúlt éveinkre
mely nélküled sivár és színtelen.
Fáj az ébredés az egyedüllét
az hogy nem látlak festeni
nem mosolyogsz rám nem vigasztalsz
nem fogod kezem nem szősz álmokat
csak képeidről a megfestett emlékeinkből
vigasztalóan rám nevetsz
mintha azt mondanád, itt vagyok veled.
Nézem ecsetvonásod piros narancsos színeit
a békét sugárzó tájat…
hol homályos szemem mindenhol téged keres.
Még jóval azelőtt, hogy
utoljára vágtad volna rám életed kurva nehéz vasajtaját,
tudtam, hogy minden
elveszik majd.
Mégis addig tartottam
számban az utolsó szót,
magamnál a
kimondás jogát,
míg szétmállva,
nyelvem két végén
lett belőle
keserű és édes.
Bomlik, éreztem közben tompán –
mondani épp lehetne még;
és nem fájt,
hogy közben cammogva
fogy az affinitás,
és nem fájt, pedig
loptad az időm.
Ülünk hordalékos partján a semmilyen se életünknek;
lezárt tégelyben
a konyha két, távoli szegletén.
(Megjelent a Műút portálon 2015. augusztus 24-én.)
A férj az éjjeliszekrényre készített kockás füzetbe minden reggel leírta az álmát, miután tekintetével végigpásztázta a szoba falán lévő saját festményeit. Ezzel kezdte a napot. Legalább tíz füzete már betelt, időnként visszalapozta őket. Ilyenkor mindig rájött, milyen eseményt jövendölt álmában az a belső énje, mely csak teljes nyugalomban volt képes megláttatni vele a jövőt. Hitt abban, hogy az emberi test nem csak öt érzékszervével és az agyával észleli a világot, hanem van egy megfoghatatlan hetedik is, mely különböző fizikai dimenziókat átszelve, megmagyarázhatatlan információk birtokába juttathatja.
Vallotta, az álom olyan, mint egy könyv, csak a lapjait nem mindenki tudja olvasni. A jövőnket előre megírták. Talán születésünkkor a csillagok állása határozta meg, vagy a lélekvándorlás kapcsán előző életünkből következett, vagy a Mindenható, aki felügyeli a világot. Sorsunk állomásai ezért jelennek meg az álmainkban, időnként megsejtetik életünk szép vagy nehéz pillanatait.
Egyik álmában egy nyílvessző találta el az arcát a bal szeme alatt és hátul a koponyáján jött ki. Megijedt, de egy fehér köpenyes ember azt mondta neki, nem baj, ami kilóg, majd levágjuk.
Sokáig tűnődött, vajon ez mit jelenthet.
Pár héttel később arra ébredt, fáj a foga. Másnap felkereste a fogorvosát, aki kicserélte az egyik tömést, s miután egy hét múlva is fájt, kihúzta a sajgó fogát. Antibiotikumot is kapott, de a fájdalom attól sem szűnt meg. Ezután CT felvételt készíttek a beteg részről, melyből kiderült, a probléma nem a fogban, hanem az arcüregben lakozik.
Kórházba került. Úgy volt, megoperálják, de az újabb CT vizsgálat kiderítette, ebben a stádiumban már nem lehetséges. Egyetlen megoldás a sugár- és kemoterápia, ami összezsugoríthatja a daganatot, és megszűnteti a fájdalmat.
Amíg a szövettani vizsgálat elkészült, a daganat az arcüregből a szemüregbe is átterjedt. Az állandó fájdalom miatt csak ülve tudott röpke pillanatokig aludni, mert ha lefeküdt, az még nagyobb erővel tört rá. A halálra gondolt, mely megszabadítja kínjától. Ruháját is kikészítette, hogy koporsóba téve abban temessék el.
Egyik reggel elgyötörten ébredt. Mikor felesége behozta a gyógyszereit, izgatottan ragadta meg a kezét.
– Képzeld, a szüleiddel álmodtam. Fehér ruhában egy fényességet sugárzó ajtó előtt álltak, s amikor oda akartam menni, ők becsukták előttem az ajtót.
– Látod – mondta a felesége, miközben gyengéden megsimogatta férje arcát – ők sem akarják, hogy itt hagyj! Azt szeretnék, vigyázz még rám.
– Igen, talán meggyógyulok, van még hivatásom a földön, amit teljesítenem kell – szólt és mosolyogva a feleségére nézett. Szemében a betegséggel való küzdelem ereje tükröződött, mert az álom reményt adott neki.
Az Onkológiai Intézetben, a sugárkezelés megkezdése előtt, egy nyilatkozatot kellett aláírnia: ”vállalja-e a kezelést, ha hatására a bal szemére megvakulhat”. Megrémült.
– Vakon nem tudok festeni, ahhoz mindkét szememre szükségem van – mondta, és kérdőn nézett a doktornőre.
– Ez csak lehetséges következmény, mellyel számolnia kell – próbálta az vigasztalni –, nem biztos, hogy megvakul.
A két hónapja nem szűnő fájdalom a férjet beleegyezésre késztette. A terápia során a második hét végére tizenkét kilót fogyott, ereje napról-napra gyengült, de kitartott, és befejezte a huszonöt sugárkezelést. A célzott kobalt-kezelés nemcsak a rákos sejtekre, de a fél arcára is roncsoló hatással volt. Leégette a szempilláit, bajuszát, arcbőrét, látása rohamosan romlott, a szája belseje és nyelőcsöve kisebesedett, de mérséklődött a fájdalom, a tumor zsugorodni kezdett. Reménykedett. Ismét kezébe vette az ecsetet. Tájképet festett. Igaz, a térlátása romlott, az ecsetvonások nem úgy alakultak a vásznon, ahogyan szerette volna. Lassabban bontakozott ki a kép, de az alkotás öröme mindent felülírt, feledtette betegsége fájdalmait. Most feleségének festett. Őt kívánta megajándékozni szeretett szülőfalujának Körös parti tájaival.
A sugarazás után a kemoterápiás kezelésekre négyhetente kellett mennie. Ilyenkor egy héten át minden nap kapta a gyógyszeres infúziót. Hányinger, étvágytalanság, szédülés követte a kórházi beavatkozásokat, s mire a mellékhatások mérséklődtek, ismét mennie kellett. Már a negyedik kemoterápiás hónapban voltak, és a legújabb CT eredményre vártak, amikor ismét álmodott.
– Mély gödörbe estem – közölte feleségével, aki a reggeli kávét hozta be neki – és nem tudtam kimászni. Felfele kapaszkodtam, de mindig visszaestem. Egyszer, a tíz éve halott nővérem keze nyúlt felém, és felhúzott.
Ismét egy jel, egy oldal a sors és az álmok könyvéből. Azon a reggelen tudta meg, az MR és a CT vizsgálat eredményei nem jók. Másfajta, erősebb kemoterápiát kell alkalmazni, mert több belső szervet is megtámadott a rák. A hír lesújtó volt. Orvosa közölte, meggyógyítani már nem tudják, de szenvedéseit mérsékelhetik, és pár hónappal meghosszabbíthatják az életét.
Később az álmok eltűntek. Megszűnt a jövendölés. Még kétszer váltottak kemót, de egyik sem gátolta meg a további áttétek kialakulását. A negyedik típusú infúzió adagolását gyengeségére és laboreredményeire hivatkozva már nem kezdték el. Hazaküldték és további kezelésével háziorvosát bízták meg. Felesége éjjel-nappal mellette volt, mindent megtett, hogy a lehető leggondosabb ápolásban részesüljön. Nem akarta kórházba vitetni, hogy ott idegen emberek között élje le utolsó perceit. Amikor már nem reagált a környezetére, kapkodva vette a levegőt, felesége az utolsó leheletéig fogta a kezét és beszélt hozzá. Egy hónappal az elhalasztott onkológiai kezelés és a másfél évig tartó kemény harc után álmában érte a halál.
Már semmije sem fáj. Békésen nyugszik, de az ötvennégy évi hazásság emlékei, a festményei és az álmait tartalmazó füzetek itt maradtak.
*
A görög mitológia szerint Hüpnosz az álom, Thanatosz a halál istene, akik Nüx, az éjszaka istennőjének iker gyermekei voltak.
Családomban mindig fontos volt a természet szeretete. A természetközeli élet a nagy- és dédszülők kertjére is igaz volt. A gondozott kerekágyás, és a kertkapu közti keskeny telekrészen ültetett gyümölcsfák mellett a vadon termő növényzet az idő múlásával madárbarát kertté változott. Az ide beröppenő, fészkelő és inni járó madarakat nagyapám és testvérei lelkes örömmel figyelték meg, sőt a kipottyant, magukra maradt fiókákat etették-nevelték. Bár én sosem lettem olyan gondos ismerője, megfigyelője a madaraknak, mint az ősök, de gyerekkoromból nekem is maradt hozzájuk kapcsolódó élményem. András nagybátyám rendszeresen utánozta a rigók füttyét, hol fütyülve, hol énekelve, sőt még zongorán is leképezte a dallamokat. Én viszont azt figyeltem meg gyerekként, hogy a rigók nem csak az emberi fül számára kellemes dallamokat trilláznak, hanem kellemetlen, idegesen cserregő hangot is ki tudnak adni. Rögtön tudtam, hogy ezt a rigók félelemből csinálják, bár kezdetben azt hittem, hogy én vagyok az, akitől félnek. Azután rájöttem, hogy nem az ember, akitől tartanak, hanem a ragadozóktól, főleg a rájuk és fiókáikra vadászó macskáktól. Egy alkalommal, amikor meghallottam a kertben a rigók cserregő figyelmeztetését, észrevettem, hogy a bokrok között lassan, a földhöz közel lapulva egy macska sompolyog. Amikor a macskát elkergettem, kis idő múltával a madarak elhallgattak. Ezt a megfigyelést többször is megismételtem. Rájöttem, hogy a rigók figyelmeztetése nem csak fajtársaiknak, hanem minden élőlénynek szól, akire a ragadozó veszélyt jelenthet. Sőt, sokszor hívó funkciója is van a jelzésnek, melyre összegyűlnek a környékbeli rigók, és egységesen támadnak rá a betolakodóra, hogy azt elűzzék.
A folytatás olvasható az Irka 10 jubileumi kiadás c. antológiában.
A kötet megvásárolható a Gödöllői Városi Könyvtár regisztrációján.
Negyvennyolcban születtem. Nem 1848. Száz év. Magány. És októberben. Nem abban, egy másikban. És harmadikán. Mi három? A magyar igazság. Na, csak semmi komolytalankodás. Két dalra emlékszem ovis koromból. Farsang, én hóvirág vagyok: ”Nap felé fordulok, szirmaimmal nyújtózok.” Két sort elfelejtettem. A másik dalt még ma is tudom, végig:
„Mi tudjuk, ki volt nagy Le-e-nin, bölcs útmutató s jó apánk,
Ha élne, lágy mosolyá-á-val így szólna ma is hozzánk:
Nos, hogy vagytok, aprósá-á-gok, hát hogy vagytok, gyermekeim?
Mi szólnánk: boldogan é-é-lünk, hisz példánk te vagy, Lenin”.
Mindig éhesek voltunk az oviban. Chips, ropi, mogyoró meg ilyesmi a Holdban. A repeta mindig kevés. Emericzy Enid: Negyvennyolc, tíz, nullahárom bővebben… →
