illusztráció:pixabay.com

Oly erősen ragadta meg mindkét lábát, hogy maga is elcsodálkozott a kezében lévő erőtől. Éppen elindultak, amikor a kislány megbotlott, és előre bukott a meredek lejáraton. Ez már a harmadik esése volt aznap délután biciklizés közben. Az elsőnél a bukósisak védte meg, az, amit  csak hosszas rábeszéléssel lehetett ráerőszakolni. A másodiknál nagyot koppant ahogy az arcára esett, csoda, hogy nem tört ki egy foga sem. A fejjel lefelé lógást nem látta senki. A nagypapa elöl ment szapora léptekkel, nem nézett hátra. A szülők lemaradtak a kicsivel, kedélyesen beszélgettek a szomszédokkal. A nagymama közvetlenül a kislány mögötti lépcsőfokon állt, szédelgett a meleg trópusi szélben, amikor meglátta a zuhanást. Nem akart pánikot, ezért a mi történt? kérdésre csak annyit mondott: semmi, csak egy kicsit megbotlott. Úgyse hinnék el neki, hogy a gyerek életveszélyben volt, és ő tartotta meg a gyenge, vékony csuklójával, amíg újra egyensúlyba nem került. Azt sem kell tudnia senkinek , hogy a kislány védőangyala erős szárnyaival átölelte őket, majd aranyköpenyében elsuhant az óceán fölött.

(borönbeszély)

A napokban hallottam egy filozófustól, hogy nem én vagyok impotens isten nélkül, inkább ő az nélkülem. Belegondoltam a dologba, én tényleg akármit megtermékenyítek, legalábbis gondolatban, miközben a teremtett világ tele van terméketlenséggel. Elmélkedésem oda vezetett, hogy kivettem az alföldi kövidinkát a hűtőből. Kortyolgattam a hirtelen jött melegben. Miközben határozottan élvezhetőnek találtam, apám jutott eszembe, aki szerette a bort, de a kövidinkára azt mondta, üveges fröccs, amiben túl sok a víz. A múlt század végén dán barátom elvitt kedvenc bor áruházba, ahol több mint száz országból származó bort lehetett kapni. Magyar csak tokaji és és egri volt. Akkor és ott ő hívta fel figyelmemet a kövidinkára, mint hiányra és általa kóstolt legérdekesebb borra. Itthon próbáltam találni neki minőségit. Magam is meglepődtem, mennyire más élvezet ez a bort.  Azóta keresem, néha olcsó, sokszor drága, amit találok. Nagyon potensnek érzem magam, ha elérhető áron veszem a jót.

Elhangzott 2019.  május 3-án a Bor-Sajt-Irka esten.

illusztráció: pixabay.com

illusztráció: pixabay.com

Színház a világ.

Madáchos gimnazistaként színész akartam lenni. Eljártam az Egresi Klubba Surányi Ibolya szavalókörébe és minden pesti tánciskolába, hogy majd ne valljak szégyent a felvételin. Áriáimmal esténként a szomszédok idegeit csiszolgattam fürdőszobánkban. Szóval, én készültem. Szünidős diákként a Ganz-vagongyárban találkoztam Dégi Pistával, leckéket vettem tőle. Ötvenötben iskolatársam Lengyel Gyuri rendezte Bánk Bánban az „Az őr” szerepében kiálthattam: állj, kivagy, mi jelszavad? Később a ranglétrán emelkedve Solom mesterként kardot emeltem II. Endrét játszó Kézdi (Krausz) Gyurira. Aztán eljött ötvenhat tavasza és Major Tamás a felvételi második fordulójából kirúgott. A sunyi föld pedig forgott tovább. Ma már tudom: én is, a pálya is, jól járt.

Pesti szerelem.

1960-ban, egy körúti tánciskolában ismertem meg Juditot. Szőke volt, kék szemű, jó alakú és okos. Nővér gyakornokként dolgozott a Kútvölgyiben. Ózdról jött és egy Egri barátnőjével béreltek albérleti szobát, a Szentkirályi utcában. Megtetszettünk egymásnak és nemsokára, amikor a szobatárs éppen hazautazott, nála töltöttem az éjszakákat. Szép szerelem volt, sok vidám kalanddal és pár hónap után eljegyzéssel szentesítve. Egy napon váratlanul mentem elé a Lánchídon, és megláttam amint egy fiúval összebújva csókolózik. Ő is észrevett, azonnal otthagyta a srácot, futott felém.

– Eddig volt és látni sem akarlak többet – üvöltöttem rá. Fél év múlva volt az esküvőnk. Másfél évvel később a válóperünk.

Az élő város.

A város megszületik, érez, nevet, szomorú, boldogságos és fájdalmas, mint a gyermekei sorsa. Emlékszem, negyvenötben, amikor a túlélők feljöttek a pincékből, mindenki mosolygott, ismeretlenek ölelkeztek össze. Az első szabad május elsején a budai hegyekből és külvárosi kertekből kitépett orgonabokrokkal díszítették fel a házak kapuit. A város újra élt és nevetett, boldogan szívta be a remény orgonaillatát.

És emlékszem, ötvenhatban, amikor a lánctalpak már a budai oldalon csikorogtak és a szétlőtt város vérző utcái sötétben zokogtak, a Népszínház utca minden ablakában gyertyák égtek. A gyász döbbenete ülte meg a szíveket. Ezen a novemberi halottak napján, a város önmagát, édes gyermekeit siratta.

https://budapest.in100words.eu/hu#1

ismét
valami közösről álmodom,
ne maradjak magamra a következményekkel
számolj te is.

vagyunk a tér egy általunk jól ismert pontján:
presszó a keleti parton,
dübörgő szél ponyva alatt,
a fényreklámok teste szétfolyó festék a nedves aszfalton.
mind utókép a szemben,
a ponyva alatt üres verem a tér.

és én ismét
valami közösről álmodom,
ne maradjak magamra.

vagyunk a tér egy általunk alig ismert pontján:
kopott bérház, őszi eső,
körfolyosóján tőlünk fut körbe,
hozzánk tér vissza a csend.

Számolj velem utoljára
mielőtt együttállásunkat fuvallat fújja el-
emeket egymás mellől elsodor oda,
hol többé nincs
re
rekur
rekurzivitás.

– nem.
nem tűnhetsz.
tűnhetsz el nyomtalanul.
nem tűnhetsz el nyomtalanul.
kérdezem nyüszítem, legközelebb
nem lehetnék boldog prím?
egyedülállásom egyértelmű jeleként.

tessék, könny helyett itt csak számok.
számolj te is.

{ session_destroy(); }

Megjelent a Tiszatáj folyóirat 2018. decemberi lapszámában.

illusztráció:pixabay.com

illusztráció: pixabay.com

Furcsa, szokatlan hangok törték meg a szeptemberi reggel csendjét. Az álmából ébredező egri domboldalt vidám gyerekzsivaj köszöntötte. Fürgén futkároztak a traktorok körül és kíváncsian várták a nagy kalandot, a szüretet. A borász hívta meg őket a szőlőjébe, összekötve a kellemeset a hasznossal. A gyerekeknek tanulságos játék, a felnőtteknek nagy segítség a sok apró gyermekkéz a hirtelen megérett szőlő szüreteléséhez. Szolnoki Irma: Cím nélkül (az a bizonyos kékfrankos) bővebben… →

(Székely Bertalan Egri nők című festménye inspirálta gondolatok)

Az asszony elzárja a televíziót, lekapcsolja a villanyt. Fáradt, amint lefekszik, azonnal elalszik. A lakásra fekete, fojtogató csend borul. Az asszony álmában hadonászik, az ágytáblát rugdossa, mintha küzdene valakivel. Torkából sikolyra emlékeztető hangfoszlányok törnek elő. Felriad. Felül az ágyban, mélyeket lélegzik, lassan megnyugszik, majd újból álomba merül. Feketéné Bencsik Julianna: Végsőkig elszántan bővebben… →

a szerző fotója

A bajt gyökerestől kell kiirtani, megfogadtam, hogy megölöm. Megteszem. Kivágom, kitaposom, a helyét is felszántom és beszórom sóval, mint Karthágót. Ez a legkevesebb.

2002-ben kerültem Gödöllőre. Szokványos, hétköznapi történet, jöttem a család után. Bár máig mondom, én Pesti srác vagyok, azért éltem én korábban is vidéken, oda nősültem. Egyébként meg, ha lenne „ki költözködött többet” vetélkedő, jó eséllyel indulhatnék. Így hozta a sors. Azon a télen éppen Csepelről tettem át székhelyemet e kies kisvárosba. Hova máshova, hiszen a gyerekem márt itt élt a párjával. Felszámoltuk a csepeli panelt, fel a feleségem nagymarosi szülőházát és már is itt voltunk a csendes, nyúlfarknyi, romantikus nevű, Galagonya utcában, ahol alig 15 házszámot kellett megjárnia a postásnak, ha arra volt dolga. Később megtudtam, hogy valamikor a hetvenes években az utcánk még vasúti töltés volt, rajta pöfögött, kanyarodott Szada felé a Kismukinak nevezett gőzmozdony. A ház kétszintes volt, csak néhány éves és egy közepes kert is tartozott hozzá. Hanem a majdnem új falakon kívül nem sok minden volt benne, és a kert is inkább csak gazos, tarackos homok. Sok évbe, sok munkába és még több pénzbe került otthonná varázsolni. De aztán mégis ez lett a csodapalota, mert itt cseperedhettek később az unokák. Bojár Cassino: Párbaj bővebben… →

A becsapódó kő zaja riaszt.
De nem is a zaja,
az idő;
míg leér, hat nap, nyugodtan várom.
De nem is az idő,
a becsapás szelídsége.

Te minden gyanú felett álló,
túlpartról fürkészed a lapos ívet,
hogy sikerült e gyönyörű dobás.
Libbenve száll, ellent sem állok,
nem számítok rá, hogy fájni fog.
Végül, hetedik napon
a becsapódás csendje ünnepi,
isten bennem teremti hiányod.
Hagyom, de meglep.
Úgy tudtam, rád már nem emlékezem.

és még csak nem is a szelídsége
hanem, hogy egyedül állok
a zuhanó kő alatt,
mindig egyedül.
ne tudnám, ki dobta.

Megjelent a Tiszatáj folyóirat 2018. decemberi lapszámában.

illusztráció: pixabay.com