illusztráció:pixabay.com
Oly erősen ragadta meg mindkét lábát, hogy maga is elcsodálkozott a kezében lévő erőtől. Éppen elindultak, amikor a kislány megbotlott, és előre bukott a meredek lejáraton. Ez már a harmadik esése volt aznap délután biciklizés közben. Az elsőnél a bukósisak védte meg, az, amit csak hosszas rábeszéléssel lehetett ráerőszakolni. A másodiknál nagyot koppant ahogy az arcára esett, csoda, hogy nem tört ki egy foga sem. A fejjel lefelé lógást nem látta senki. A nagypapa elöl ment szapora léptekkel, nem nézett hátra. A szülők lemaradtak a kicsivel, kedélyesen beszélgettek a szomszédokkal. A nagymama közvetlenül a kislány mögötti lépcsőfokon állt, szédelgett a meleg trópusi szélben, amikor meglátta a zuhanást. Nem akart pánikot, ezért a mi történt? kérdésre csak annyit mondott: semmi, csak egy kicsit megbotlott. Úgyse hinnék el neki, hogy a gyerek életveszélyben volt, és ő tartotta meg a gyenge, vékony csuklójával, amíg újra egyensúlyba nem került. Azt sem kell tudnia senkinek , hogy a kislány védőangyala erős szárnyaival átölelte őket, majd aranyköpenyében elsuhant az óceán fölött.
“Nem akart pánikot, ezért a mi történt? kérdésre csak annyit mondott: semmi, csak egy kicsit megbotlott. ”
Ez a védőangyalok természete, ott lenni, segíteni, nem várni érte elismerést. Ezért védőangyalok. És hogy ne essenek a hiúság csapdájába, többnyire idős nagymamák, nagypapák bőrébe bújnak és nem tolakszanak előre. Csak ott vannak, mindíg ott, ahol kell.
Ezt az örök érzést fogalmaztad meg tisztán, egyszerűen, szeretettel.
Köszönöm, örülök, ha így látod!
Realitásában is angyalian spirituális.
Teljesen azt gondolom, mint az előttem szólók. Nagyon kedves, melegszívű történet és remek írás.
Bájos és tanulságos történet, a veszély és az elhárítás technikai megoldásának, a megkönnyebbülésnek misztikumba foglalása. Az olvasó hangulata egyensúlyba kerül a végére.