Almási Lajos alkotása

Az ember a teremtés/természet – választható opció – csúcsterméke. Különleges, egyedi, értékes. Saját teljesítményével nyomot hagy – miben is? – a többi emberben és a természetben. Sőt a látszólag élettelenben is. Az emberek egy csoportja építi a világot, más csoportja élvezi az épített világot, és van csoport, amelyik rombolja a világot. Az egyed rendelkezésére álló idő behatárolt és nem kiszámítható. Ezért nem vesztegethet el egyetlen percet sem, csatlakoznia kell valamelyik csoporthoz. Nagyobb részt saját döntése szerint.

Azért ez elég összetett program.

Tegnap álmomban értékelnem kellett az életemet. Különösen az ismertség, vagy remélt hírnév szempontjából. Kaptam egy centimétert hozzá. Egy centiméter egy évnek számított, és az volt a feladat, hogy mérjem meg, mennyire voltam hasznos egyede az emberiségnek, számíthatok-e az emlékezetükre? Például helyezzem el magam az idővonalon, és arányítsam történetemet a többiekéhez. Soha nem voltam jó matekos – tanár úr én készültem, stb. – de azonnal éreztem, hogy ez valami beugratós kérdés. Az emberiség kb. hetven millió éves, tehát ennyi centiméter van mögöttem. Aztán jön kb. nyolcvankettő, amit úgy-ahogy megismertem, majd ezt követően még további végtelen számú centi. Mármost, ha nem ismerhetem az elkövetkező centik mennyiségét, nem tudom arányítani ahhoz, amit ismerek. Rémlik, ha egy egyenletben valótlan szám van, az egész mehet a levesbe.

Tejfeles, csipetkés, fejtett bablevest szeretnék, ha kérhetem.

Örömóda

Arám
arám
mögtanul
magyarul.

Ëgyet értünk,
ëgybekelünk.
Ëgyütt mögyünk.
Leköltözünk

Csanádba.
Családba’
örömünk
földerül.

Szigetëk

Adrián, Hadrián,
kerek kupac Adrián.
Hangzót vesztve ílyképpen lëtt
neve alig kimondható,

nyelvtörő Krk ― de borzasztó!

Ráckevén is van ám párja,
Peregi part neves tárgya!
Neve ugyan dalolható,
de nem kerek, se nem zátony:

hanem sziget: Kerekzátony!

Rehák Julianna: Hétalvók

fotó: Juhász Tamás

Istók Anna: REM

illusztráció:pixabay.com

A fehér autó gyorsan hagyta maga mögött a kilométereket. Lámpája fénye belehasított a sűrű éjszakába, megvilágította az utat. Az autópályán alig volt forgalom, a műszerfalon egyetlen parancsikon sem gyulladt ki, vagyis minden tökéletes volt. Amikor a városba ért, a szemafor pirosra váltott. Az autó megállt, majd lefulladt. Feketéné Bencsik Julianna: A makrancos és a hölgy bővebben… →

Szinvai Pál: Ritornell 2

fotó: Braun Katalin

D. Tóth Norbert: Barátság (részlet)

Két igazi barát között nem számítanak a külső hatások. Nem számít a társadalmi hovatartozás, az iskolai végzettség, az anyagi különbség.

Két barát nem azért barát, hogy a saját, önös érdekeiket nézzék. Két barát mindig, minden helyzetben számíthat a másikra.

Olyan biztos hátteret nyújtanak egymásnak, mintha egy jól működő anya-gyermek kapcsolatban lennének. Egy barát néha még biztosabbnak érzi a barátját, mint a saját szüleit. Az igaz barátság egyik alap pillére az őszinteség, melynek során nincsenek tabuk, nincsen szégyenérzet a másik előtt. Minimálisan csiszolják egymást, de semmiképp nem baltával akarják egymást a sajátjuk képére faragni.

Elhangzott dec. 2-án az Artjárás könyvbemutatón

Pirók Irén: Hó-fehér-szó

fotó: Rimán Dorottya

Szolnoki Irma: Felhők

Elefántfűnek hívtuk. Szalmasárga színben hajladozott a szélben, úgy hívogatott, mint a tópart homokja: ülj le, pihenj egy kicsit. Magas, szálas, ritka virágú fű volt. Ki sem látszottunk belőle, amikor házi feladatként, a biológia órára, bogarakat kerestünk a tövében.

Utáltam a bogarakat. Soha nem lett volna meg a gyűjteményem, ha kedves barátnőm nem segít összefogdosni, és gombostűre feltűzni őket. Hosszú, fárasztó munka volt, de az Erzsébet park csodás fái, bokrai, jó levegője, feledtette velem a kellemetlenséget. Mire a bogarakat begyűjtöttük egy dobozba, jócskán elfáradtunk. Leheveredtünk a fűbe és bámultuk a kék égen, lassan kúszó felhőket. Képzeletünkben mindenféle alakot öltöttek. Egymás szavába vágva fedeztünk fel hol egy oroszlánt, hol egy mackó fejet, vagy éppen egy lovagi várat, a szél sodrásában állandóan változó felhőpamacsokban. Egy különös színházat láttunk, ahol halak, teknőcök úszkáltak, lovak, kutyák rohantak, bohócok nevettek, vagy éppen tündérek táncoltak. Gyermekkorom legérdekesebb játéka volt.

Nemrég nagy gyász ért. Kedves barátnőm eljött hozzám, hogy vigasztaljon. Hálás voltam, hogy nem kérdez, nem faggat, csak csendben ülünk a teraszon. Szemem az eget kutatta, mintha azokat keresném, akik már nem lehetnek velem. Hirtelen hűvös borzongás futott rajtam végig, az égen tarajos felhők vonultak, mintha emberek meneteltek volna egymás után, sorban.

– Nézd, gyászolók, az utolsó utat kísérik! – szóltam rekedten. Ő fel sem nézett, úgy mondta:

– Nem gyászolók. Oroszlánok, lesben állnak, vadra várva, éhesek. Csak a fejük látszik ki a fűből – tette hozzá és megszorította a kezem.

– Elefántfű – suttogtam halkan és csendben elsírtam magam.

Elhangzott 2019. dec. 2-án az Artjárás könyvbemutatón

Kányádi Sándor: Csendes pohárköszöntő újév reggelén

illusztráció: pixabay.com

Tudom, hogy rengeteg definíció létezik, de én azt fogadom el a legszívesebben, hogy a művészet önmagunk kivetítése a világba. Az, amit magunkból másoknak akarunk adni.

De ugyanakkor az a külön világ is, amit magunknak akarunk teremteni. Ilyenformán minden, amit úgy hozunk létre, hogy magunkat beleadjuk, művészetnek tekinthető. Szerintem. Ennek az értelmezésnek megvan az az előnye is, hogy rögtön elégedettebbek lehetünk magunkkal, mert így minden nap alkottunk valamit.

Ezt az egészet nem most, és nem itt, a falusi csendben találtam ki. Párizsban, az Orsay múzeumban, a Gauguin teremben álltam, amikor belém hasított a felismerés. Gauguin festményei a falon sokkal kevésbé tűntek a művész szerves részeinek, mint a kicsit csámpás, fából faragott dagasztóteknője, a virágdíszes ajtógerenda, a göcsörtös fatönkök, amiken ő és feleségei üldögélni szoktak, a Tahitin festett vásznak tanúsága szerint.

Ott éreztem úgy, hogy maga a tér, amit a művész teremtett maga köré, az a művészet. A valós tér mellett másodlagos, hogy le is festette azt a teret. Hogy valami mai hasonlattal éljek: a kettő úgy aránylik egymáshoz, mint az elfogyasztott ebéd fogásai, és a facebookra kiposztolt képük. Előbbi saját, összérzéki élmény, utóbbi a világgal megosztott része.

Gyakran jut eszembe az az élmény, hogy ott lehettem, a Gauguin-térben, annak részeseként. Most éppen azért idézem fel, hogy megnyugtassam magam: nem baj, hogy eltelt megint egy év úgy, hogy szinte semmit sem írtam. Mert a szó elszáll – a leírt szó talán kicsit lassabban –, de a tárgyak, amiket létrehoztam, azok maradnak.

Ez az új függöny, amin türkiz lufik repülnek felfelé, ez például legalább annyira elmond rólam valami lényegeset, mint a szavak, amiket leírok.

A faliszőnyeg, amit a kisunokámnak szőttem, tapintható valóság, ami túl fog élni engem. Évtizedekig ott lóghat majd a falán. Akár. Vagy előkerül majd minden nagytakarításkor és költözéskor, a kérdéssel együtt, hogy ki kell-e dobni, de nem lehet, mert emlékeket nem dobunk ki. Én legalábbis gondosan, bár talán értelmetlenül őrzöm őket.

Szóval a tárgyi valóság sem garancia az örökkévalóságra. Sőt, hangsúlyozottan benne van a múlandóság, a fizikai valójuk bármikor megsemmisülhet.

Akkor már mégis inkább a szó? Az lenne az, ami inkább megmarad? Kihez jut el, az egymásra zúdított szavak végtelen tengerében?

Ne gondoljunk inkább bele. Ragaszkodjunk az illúzióinkhoz. Gauguin sem festette volna meg a képeit, ha nem őrzi magában azt az álmot, hogy nagy festő lesz belőle. Pedig anélkül is boldog volt – vagy lehetett volna – ott, a meglelt szigetén.

„Óriási karácsonyfákra emlékszem, a lakás gyönyörű, nagy, magas szobájában, ahol mindig hideg volt. Ilonka nénivel együtt ragasztgattuk a színes papírfűzért, amit a Jézuskának elküldtek.

– Aki jó kislány volt egész évben annak a Jézuska visszahozza – mondták, s én ezt még az ajándékoknál is jobban vártam. Amikor a csengő csilingelésére berohantam, és  elém tárult a fa, rajta a színes papírfüzérrel, boldogan kiáltottam:

– Visszahozta!

A Jézuska szerint jó voltam.”

(Galló Kovács Zsuzsanna: Én és a falu, részlet,  megjelent a Karcvonások kötetben)

Két összeakadó szempár
Szikrázó, lobbanó vágy
„Igazán sakkozhatnánk”.

Gyere közel hozzám
Ne jöjjön a mentsvár
A munka mindig megvár
Rég sakkoztunk, kár

Őszbe hajlott élete már.
Szemét csendben lehunyhatná.
Majd elfelejti sorsát
És csak későn jön rá:
A sakk többé nem vár…