Két igazi barát között nem számítanak a külső hatások. Nem számít a társadalmi hovatartozás, az iskolai végzettség, az anyagi különbség.
Két barát nem azért barát, hogy a saját, önös érdekeiket nézzék. Két barát mindig, minden helyzetben számíthat a másikra.
Olyan biztos hátteret nyújtanak egymásnak, mintha egy jól működő anya-gyermek kapcsolatban lennének. Egy barát néha még biztosabbnak érzi a barátját, mint a saját szüleit. Az igaz barátság egyik alap pillére az őszinteség, melynek során nincsenek tabuk, nincsen szégyenérzet a másik előtt. Minimálisan csiszolják egymást, de semmiképp nem baltával akarják egymást a sajátjuk képére faragni.
Elefántfűnek hívtuk. Szalmasárga színben hajladozott a szélben, úgy hívogatott, mint a tópart homokja: ülj le, pihenj egy kicsit. Magas, szálas, ritka virágú fű volt. Ki sem látszottunk belőle, amikor házi feladatként, a biológia órára, bogarakat kerestünk a tövében.
Utáltam a bogarakat. Soha nem lett volna meg a gyűjteményem, ha kedves barátnőm nem segít összefogdosni, és gombostűre feltűzni őket. Hosszú, fárasztó munka volt, de az Erzsébet park csodás fái, bokrai, jó levegője, feledtette velem a kellemetlenséget. Mire a bogarakat begyűjtöttük egy dobozba, jócskán elfáradtunk. Leheveredtünk a fűbe és bámultuk a kék égen, lassan kúszó felhőket. Képzeletünkben mindenféle alakot öltöttek. Egymás szavába vágva fedeztünk fel hol egy oroszlánt, hol egy mackó fejet, vagy éppen egy lovagi várat, a szél sodrásában állandóan változó felhőpamacsokban. Egy különös színházat láttunk, ahol halak, teknőcök úszkáltak, lovak, kutyák rohantak, bohócok nevettek, vagy éppen tündérek táncoltak. Gyermekkorom legérdekesebb játéka volt.
Nemrég nagy gyász ért. Kedves barátnőm eljött hozzám, hogy vigasztaljon. Hálás voltam, hogy nem kérdez, nem faggat, csak csendben ülünk a teraszon. Szemem az eget kutatta, mintha azokat keresném, akik már nem lehetnek velem. Hirtelen hűvös borzongás futott rajtam végig, az égen tarajos felhők vonultak, mintha emberek meneteltek volna egymás után, sorban.
– Nézd, gyászolók, az utolsó utat kísérik! – szóltam rekedten. Ő fel sem nézett, úgy mondta:
– Nem gyászolók. Oroszlánok, lesben állnak, vadra várva, éhesek. Csak a fejük látszik ki a fűből – tette hozzá és megszorította a kezem.
– Elefántfű – suttogtam halkan és csendben elsírtam magam.
Elhangzott 2019. dec. 2-án az Artjárás könyvbemutatón
Nem kívánok senkinek se
különösebben nagy dolgot.
Mindenki, amennyire tud,
legyen boldog.
Érje el, ki mit szeretne,
s ha elérte, többre vágyjon,
s megint többre. Tiszta szívből
ezt kívánom.
Szaporodjon ez az ország
Emberségbe’, hitbe’, kedvbe’,
s ki honnan jött, soha soha
ne feledje.
Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy,
vissza nem fognak a kátyúk…
A többit majd apródonként
megcsináljuk.
Végül pedig azt kívánom,
legyen béke. –
Gyönyörködjünk még sokáig
a lehulló hópihékbe’!
Tudom, hogy rengeteg definíció létezik, de én azt fogadom el a legszívesebben, hogy a művészet önmagunk kivetítése a világba. Az, amit magunkból másoknak akarunk adni.
De ugyanakkor az a külön világ is, amit magunknak akarunk teremteni. Ilyenformán minden, amit úgy hozunk létre, hogy magunkat beleadjuk, művészetnek tekinthető. Szerintem. Ennek az értelmezésnek megvan az az előnye is, hogy rögtön elégedettebbek lehetünk magunkkal, mert így minden nap alkottunk valamit.
Ezt az egészet nem most, és nem itt, a falusi csendben találtam ki. Párizsban, az Orsay múzeumban, a Gauguin teremben álltam, amikor belém hasított a felismerés. Gauguin festményei a falon sokkal kevésbé tűntek a művész szerves részeinek, mint a kicsit csámpás, fából faragott dagasztóteknője, a virágdíszes ajtógerenda, a göcsörtös fatönkök, amiken ő és feleségei üldögélni szoktak, a Tahitin festett vásznak tanúsága szerint.
Ott éreztem úgy, hogy maga a tér, amit a művész teremtett maga köré, az a művészet. A valós tér mellett másodlagos, hogy le is festette azt a teret. Hogy valami mai hasonlattal éljek: a kettő úgy aránylik egymáshoz, mint az elfogyasztott ebéd fogásai, és a facebookra kiposztolt képük. Előbbi saját, összérzéki élmény, utóbbi a világgal megosztott része.
Gyakran jut eszembe az az élmény, hogy ott lehettem, a Gauguin-térben, annak részeseként. Most éppen azért idézem fel, hogy megnyugtassam magam: nem baj, hogy eltelt megint egy év úgy, hogy szinte semmit sem írtam. Mert a szó elszáll – a leírt szó talán kicsit lassabban –, de a tárgyak, amiket létrehoztam, azok maradnak.
Ez az új függöny, amin türkiz lufik repülnek felfelé, ez például legalább annyira elmond rólam valami lényegeset, mint a szavak, amiket leírok.
A faliszőnyeg, amit a kisunokámnak szőttem, tapintható valóság, ami túl fog élni engem. Évtizedekig ott lóghat majd a falán. Akár. Vagy előkerül majd minden nagytakarításkor és költözéskor, a kérdéssel együtt, hogy ki kell-e dobni, de nem lehet, mert emlékeket nem dobunk ki. Én legalábbis gondosan, bár talán értelmetlenül őrzöm őket.
Szóval a tárgyi valóság sem garancia az örökkévalóságra. Sőt, hangsúlyozottan benne van a múlandóság, a fizikai valójuk bármikor megsemmisülhet.
Akkor már mégis inkább a szó? Az lenne az, ami inkább megmarad? Kihez jut el, az egymásra zúdított szavak végtelen tengerében?
Ne gondoljunk inkább bele. Ragaszkodjunk az illúzióinkhoz. Gauguin sem festette volna meg a képeit, ha nem őrzi magában azt az álmot, hogy nagy festő lesz belőle. Pedig anélkül is boldog volt – vagy lehetett volna – ott, a meglelt szigetén.
„Óriási karácsonyfákra emlékszem, a lakás gyönyörű, nagy, magas szobájában, ahol mindig hideg volt. Ilonka nénivel együtt ragasztgattuk a színes papírfűzért, amit a Jézuskának elküldtek.
– Aki jó kislány volt egész évben annak a Jézuska visszahozza – mondták, s én ezt még az ajándékoknál is jobban vártam. Amikor a csengő csilingelésére berohantam, és elém tárult a fa, rajta a színes papírfüzérrel, boldogan kiáltottam:
– Visszahozta!
A Jézuska szerint jó voltam.”
(Galló Kovács Zsuzsanna: Én és a falu, részlet, megjelent a Karcvonások kötetben)
A müncheni átszállásnál pillantom meg a kék szemű férfit. Tetszik. Rögtön tudom, hogy része lesz az erre a repülőútra berendezett világomnak. Kiemelt helyet kap, fénylik. Szép új serleg a polcon. Lassan gyülekezünk a kapunál. Ki igyekvőn, fontoskodva, ki játékosan húzza gurulósát maga után. Szeretem nézni, mások hogyan utaznak. Amikor már elolvastam mindent, kinéztem a tájból a befogadhatót, a felhőkből a habot, mások megfigyelésével ütöm el az időt. Utastársaimra mint izgalmas velejárókra tekintek. Így összeadódva a táj, épület, közlekedési eszköz részeiként adják ki az utazás egységét. Caplatunk a gép felé. Együtt a csapat, összeállt az úti világ.Ocsovszky Zsófia: Recesszív bővebben… →
Május első éjjelén kezdődött. A májusfa még peckesen állt a főtéren, de a feltámadó szél már megkezdte merev egyenességét, és a szalagmaradványok fáradt pillangó módjára lebegték körbe. A nap lassan süllyedt a látóhatár mögé, buktában lángra lobbantva a tájat. A szívem a nappal együtt hullott a sötétség felé. Az esti lakoma után átugrottam a parázs fölött, egyenesen az egyik szomszéd legény karjaiba. Nevető, barna szeme volt, és arany szeplők pöttyözték az arcát. Más biztos örült volna, ha ilyen párra talál. Szegény unokatestvéremet a szőrös fülű kereskedő kapta el, aki mindig a lányok hátsójába markol, amikor azt hiszi, senki sem látja. Tényleg szerencsém volt. Mégis azt kívántam, bárcsak nyílt volna meg alattam a végtelen sötétség öle, nyelt volna el a föld, és zuhantam volna a semmibe. Tudtam volna szeretni a nevető szemű legényt, egyszer biztos. De nem most.Sütő Fanni: A naplementegyűjtő bővebben… →
Csend. Erre ébredsz reggel. A televízió feketén dereng, kikapcsolt. Csak azért hagytad éjszaka bekapcsolva, hogy ne érezd magad egyedül, hogy elűzd vele a magányt. Reflexből a lámpa kapcsolójáért nyúlsz, halkan kattan, de nem történik semmi. Áramszünet van. Semmi sem működik. Felhúzod a redőnyöket, hogy legyen egy kis fény. Az egész házban szürkeség van, úgy, ahogy az egész utcában. Mindenhol csend. Nem félsz, de kellemetlen érzés lesz úrrá rajtad. Lerázod magadról és felöltözöl.
Automatikusan a konyhába mész, csak hogy belásd, hogy felesleges, mert áram nélkül nem tudsz kávét főzni. A régi kotyogós rég elfeledve hever valahol, emlékét is belepte már a rozsda és a por. Gondolkozol, hogy mitévő lehetnél, de aztán belátod, hogy nem lenne értelme megkeresni, a tűzhely elektromos gyújtója sem működik. Tejet sem tudnál melegíteni. Nem iszod olyan sötéten a kávét, amilyen sötétnek érzed most a lelked. Már gyufát sem keresel, mert reménytelennek látod a helyzeted. Hiába nézel a mikrohullámú sütőre, az is tanácstalanul mered rád vissza. Hosszú idő után ez az első reggeled, amit kávé nélkül kell átvészelned.
A mobiltelefonod is az utolsókat rúgja. Úgy voltál vele, hogy amikor felkelsz, majd feltöltöd. Ha most használod, akkor lemerül, mire beérsz. Így nincs internet-használat. A Facebook enélkül nem létezik, és úgy érzed, hogy ez által te sem. Senkinek sem tudsz írni, senkinek nem látod az üzenőfalát, nem vagy képes elterelni a figyelmed az internetes társadalmi élet drámáival. Youtube-on szoktál zenét hallgatni, most ezt sem lehet. Pedig az véget vethetne a csendnek. Kolozs Kitti: Áramszünet bővebben… →
