Kenyérpirító

(törpeesszé)

Az ember a bonyolultságot magyarázatnak használja elveszettségére. Pedig az a lényegtől való eltávolodás miatt van, nem a technika összetettsége az oka. A törekvésnek, hogy valaki minden alkatrészt saját kezűleg előállítva kenyérpirítót hozzon létre,  a háttere az, hogy néhány hajónyi válogatott görög mesterember és földműves képes volt reprodukálni egy lakatlan szigeten a görög „kultúrát”. Azt bizonyítani, hogy ez ma lehetetlen, nem szükséges, már Robinsonnak sem ment. A saját kezűleg előállított kenyérpirító értelmetlen, mert az áram, amivel működik társadalmi termék. De nem ez a fő baj vele, hanem a lényeges és lényegtelen elválasztásának képtelensége. Pedig ez a képesség sokak szerint az intelligencia meghatározása (nem a körök és egyéb idomok sorrendi variálása). A lényeges és lényegtelen pedig a jó és szép fogalma nélkül értelmezhetetlen. A kenyérpirítás lényege a pirított kenyér, ami ha kenyér van bármilyen platnin, rácson, nyílt tűzön előállítható. Én rendszeresen így csinálom.

Műtermi csend, félhomály,

átható lakk szaga árad

kókadt virág szenderül

festék beszárad

a képen nem baj

úgy is csak másolat.

Egy váza régóta várakozik,

jó szolga volt, sok ihletet adott.

Tekintet rávetül, elkalandozik,

oldalára vastag por rakódott

Öreg művész görnyed

keze meg-megremeg.

állványán üres vászon ernyed

használt festéktubusok

Fércelt vázlatok

várják a valóságot megélni,

még nem tudják

a külvilágot.

Itt minden talált kincs

A beszüremlő fény is.

Kész kép sehol sincs

Töredéknyi fétis,

antik szobor torzó.

Kintről halk zenét sugároz,

egy kopott rádió.

Fest a vén piktor

Fejében letisztul a világ

Végül is egy szál virág elég

A műterem balladához neki.

„Ne felejtsd el eldugni!” Ezt a mondatot találtam fiam ágyán egy cetlin, a féléves kora óta vele alvó macija mellett. Abban nem volt semmi meglepő, hogy napok óta emlékeztetetőket írtunk, hiszen a kilencéves szülinapi partijára készültünk, és a tizenhárom vendég, a meghívottakat lefoglaló játékok, a torta, a gyertya, a tűzijáték, stb. miatt folyton fel kellett jegyeznünk az elintézendőket. Pecznik Éva: Az alvóka és a kamaszodó gyermeki lélek bővebben… →

Már elmúlt hatvan, amikor életében először, hosszas hezitálás után, vett körömlakkot. Nem a mostani divat szerinti harsány színűt, hanem amolyan diszkrét, alig látszó rózsaszínt.

Csak az érzés miatt, hogy neki is lakkos a körme. Soha nem szerette a nagy körmöt, mindig tövig vágta, állandóan sikálta a körömkefével. A főzéshez ez elengedhetetlen volt. Most is inkább a lábára gondolt, amikor hosszas válogatás után a Rossmannban a leértékelt áruk közül kiválasztotta azt a gyöngyházfényű rózsaszínt. Kusnyarikné Pap-Klára Márta: Körömlakk bővebben… →

Van olyan mondás, hogy a fák állva halnak meg. Nálam a cserépkályhában mindig fekve végzik, csak úgy férnek be. Az erdőben is fekve korhadnak el. Az ablakomból látható patakparti diófa néhány éve egész nyáron leveletlen maradt. Látszólag elpusztult, aztán következő évben mégis kihajtott. Azóta is állva él. Szerencséje volt, senki sem fogott rá fejszét. A fák többségét élve vágják ki. Hullva már nem értékesek, fekve pedig lassan enyésznek el. Manapság, bár nem használják, vigyázzák a kidőlt törzseket, leesett ágakat is az erdők új tulajdonosai. A rőzsegyűjtőket sokszor várja rendőr az erdőszélen. Nem tudom, miért lenne jó állva meghalni. Meghalni sehogyan sem jó. Legfeljebb időszerű, ha elfogyott az élet lehetősége. Aki még tud állni, ne a halállal foglalkozzon, hanem az élettel. Egyébként élni sem mindig állva kell, jó néha fekve, ülve lenni is. Van olyan, amit állva nem lehet, vagy nem jó csinálni. Az állás egy az élés állapotai közül. Nincs köze a halálhoz.