Rébb Terézia: Elcsúsztatás

Horváth Piroska: Kis lépés
Horváth Piroska: Kis lépés

 

 

 

 

 

 

 

 

Philip C. úr feltartóztathatatlanul vonult lefelé a lépcsőn. Méltóságteljesen lépdelt, ahogy királyi nevéhez és igazgatói pozíciójához illett. A titkárságvezető illedelmesen, néhány lépcsőfokkal lemaradva követte őt. A lépcsőház női és férfi parfümillat keverékében úszott. Egészen elkábultam.Éppen akkor mostam föl a bejárati folyosót. A vízzel nem spóroltam. Már elhagyni készültem a területet, mikor láttam, hogy a vezető titkárnő hirtelen megtorpan az utolsó lépcsőfokon. Önkéntelenül felemeli a jobb kezét, rendezetlen pózba feszíti hosszú ujjait. A mozdulat egy néma jajkiáltás volt. Ezt azonnal követte a cipőcsikorgás, táskaeldobás, csomagcsattanás könnyen felismerhető, vészjósló összhangzata.

Megállt bennem az ütő: megcsapott az utcára kerülés félelmetes, de kétségkívül a szabadság fuvallatát is magában hordozó érzése. Láttam önmagamat éhező íróként, amint egy mágikus realista regény sorait pötyögtetem fűtetlen szobámban, mely arról szól, hogy a takarítók fajtája mi végre is került e bolygóra, és hogyan emelhetik fel embertársaikat, Spiller, a szemetes eszmei örököseiként.

Philip hasalt a folyosó kövén, és senki sem merte felrángatni onnan. Nem tette első udvarhölgye sem, és nem tehette szobainasa, mert ez utóbbi mostanra már élettelen tárggyá degradálódott, melynek egyetlen feladata maradt csupán: gazdája elegáns ruháit gyűrődésmentessé lógatni. Nem tettem én sem, mert azt hittük mindnyájan, beleértve a néma tanúkat is, hogy kizárólag az arra felkent személyek érinthetik beavatott kezeikkel Philip C. királyi testét.

Rövid habozás után mégiscsak visszafordultam, hogy szembesüljek a sorsommal.

Ólomlábakon odavánszorogtam a földön vergődő ügyvezető mellé, aki csomagjai miatt még mindig nem bírt lábra állni, és egy szívből jövő bocsánatkérést rebegtem a fülébe, magyarul.

Mikor végre feltápászkodott és kihúzta magát, a lestoppolt ütő újra ütni kezdett bennem.

Ő félszegen mosolygott rám, és harminc év felsővezetői bölcsességével hallgatott. Nem csoda, hiszen a  joestet, a viszonlatasra, és az (h)amutarto kifejezésekkel nem tudta visszaadni a benne dúló érzelmeket. Én is arra tippeltem volna, hogy mindezt csak az évek múlva megjelenő,  „Egy Folyosót Szántó Igazgató Naplója” című memoárjából tudhatják majd meg honfitársai. Elvégre hiába próbáltam, én sem bírtam a merci, Jean Valjean, és rökamié szavakból álló francia szókincsemből összerakni mérhetetlen sajnálatomat.

Immár örökké a lelkemen szárad, hogy miközben a figyelmeztető tábla a raktárban sárgállott Attention! felirattal, én némán hagytam, hogy igazgatónk felboruljon, többek közt egy névnapra kapott üveg borral, és egy smiley-fejű fakanállal. De ma már tudom, innentől cinkosok vagyunk a némaságban. Összejátszunk mi ketten: ő nem torolja meg sohasem, hogy felbuktattam, és én nem beszélek a régi irodaház felújításakor előkerült, Lenint ábrázoló fa ikonról, és az ajtó mögé rejtett, önkényuralmi jelképekkel díszített vörös asztali zászlóról. (Az írás nem számít árulásnak, hiszen néha már az író sem tudja, mi a valóság, és mi a fikció).

A képet és a zászlót nem azért kell elfelejteni, mert Philip C. úr kommunista orientáltságára vallana. Dehogy! Ő csak megtartotta egy vasfüggöny mögötti világ falburkolat mögül előkerült relikviáit. Megjegyzem, barátnőm erre mondta: egy hatvanas francia férfitől inkább azt várnánk, hogy sarló és kalapács helyett vetkőző Brigitte Bardot képet rejteget az ajtaja mögött. De, mint mondtam, eldöntöttem, én készséggel szemet hunyok a tárgyak rejtegetése felett, a békesség, és az országaink közötti jó kapcsolat kedvéért.

Aznap éjjel rosszul aludtam, csak forgolódtam. Másnap péntek volt, és estefelé megint találkoztunk Philip C. úrral a folyosón. Láthatóan hazautazni készült, mert csinos bőröndöt húzott maga után. Ahogy közeledett és már messziről intett felém, arcán jóságos mosolyt véltem felfedezni.

Alig tudtam elhinni, hogy nem neheztel rám. Idáig úgy véltem, immár utálja az összes takarítónőt, minden magyart, de legalábbis az összes nőneműt, csak éppen úriember, és palástolja neheztelését. Túlságosan is elszabadult a fantáziám, mert váratlanul, vidáman az arcomba kiáltotta a mondatot: johetvegét!

Én is készültem egy kicsit, minden eshetőségre számítva, mert azért eléggé előrelátó ember vagyok, és azt válaszoltam: bonvikend! Bővítettük egy-egy kifejezéssel amúgy igen szegényes francia-magyar szókincsünket. Ez felvillanyozott mindkettőnket.

Philip C. úr mosolyogva távozott. Úgy éreztem, közöttünk ezzel porba hullott a vasfüggöny utolsó darabkája is.

2 hozzászólás a(z) “Rébb Terézia: Elcsúsztatás” bejegyzéshez

  1. Éppen ez volt gazdája elegáns ruhája volt, melyet a szobainas igyekezett “gyűrődésmentessé lógatni”?!!! 😉
    Nahát!!!!!!!!
    Mikor “festődött” még nem is sejtette, sem ő, sem az ecset, hogy ekkora tekintély, mármint a királyi nevű Philip C. igazgató úr személyes tulajdonát fogja képezni, s egy irodalmi műben megéneklésre kerül. 🙂

  2. Tényleg, egy “kis lépés” bármilyen királyi selyemingben, csipkés bugyogóban is lehet felettébb veszélyes!:))

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kérjük adja meg a hiányzó számot *