Eget lesve
Fecskék, hol késtek?
Tavaszunk híjas, míg ti
itt nem cikáztok.
Nyár-nyitány
Ficserkél, szálldos
számtalan kicsi fecske
– nyárias a kép.
Esti vadászat
Fecskék cikáznak
lángoló felhők alatt
– Nap leszentül.
Tomkó Ádám: Tájkép
A magyar nép kissé pajzán,
Utazz át csak sok kis falván.
Kezdd az utad Mogyoródon!
Ne Tökölj, várnak már (K)ondón!
Ha Heréd csak Halimbál,
Gyalókán nyalókálj!
Fityeházán meg csak fityeg?
Már így nem lesz sok Kölked.
Kamacsra vágysz kamacsolni?
Kakasdra meg kakaskodni?
Öttömösre ötöt tömni?
Farkaslyukán lődörögni?
Vedd elő a lőcsöd Lőcsén
Kókán, ha kókadt, üvöltsél!
Kurityánban kurtyizánok
Megmutatják Farádot.
Lánycsók után jön az Ajak,
Apácatornán átutazz!
S ha Bugyi mellett visz el utad,
Pornóapátit ki ne hagyd!
Cseszd a kurdot Cseszneken,
Kúrd a csehet Kurdon!
Utazgass csak lengén,
Makkoshotykán hetykén!
(A vers megjelent a Karcvonások antológiában, 2013 Gödöllő)
Csónakföld császára azt álmodta, hogy országa dübörög. Reggel elmesélte álmát a főudvarmesternek. A főudvaronc elmondta, barátjának a Csónakföldi Idők főszerkesztőjének. Az sebtében terjedelmes cikket közölt az ország dübörgéséről. Elolvasta azt a Csónakföldi Távirati Iroda vezetője. A CSTI azonnal hivatalos közleményt adott ki a dübörgésről. A Hajóharsona rádió a CSTI-re hivatkozva közölte a hírt: Megállíthatatlanul dübörgünk. Mikor a császár ezt meghallotta elégedetten nyugtázta, hogy már az álmai is teljesülnek.
Ha a didzseridu lenne a feladvány a „Legyen Ön is milliomos” című vetélkedőben, valljuk be, nagy fejtörést okozna, melyik definíciót is válasszuk a megadott négy választási lehetőség közül. Indiai város? Serdülő lány lovári nyelven? Egy különleges szexuális póz a Káma Szútrából? Ősi ausztrál hangszer?
Nos, aki az utolsóra szavazott volna, az találta volna el a helyes megoldást. Miért jutott eszembe ez a monoton hangokat kibocsátó, hosszú, egyenes fadarab? Egyrészt azért, mert egy unalmas vasárnap délután a teraszon üldögélve meghallottam a hangját. A szomszéd különc srác szólaltatta meg, aki maga faragja ezt a hangszert. Mindig is tudtam, hogy nem hétköznapi szomszédokkal vagyunk körülvéve, de ez engem nagyon is inspirál. Például a didzseridu hangjáról eszembe jut az ember ősi szabadságvágya és az emberi hang hatalma. Pecznik Éva: Didzseridu bővebben…
Nem, nem az Eiffel torony minden fölé magasodó terpeszkedő dölyfössége, hanem a madzsarmadzsar kurjongatással gagyi kulcstartót áruló feketék, nem a diadalív kimért eleganciája, hanem a kamerámba mosolygó díszmenetelésre várakozó katona, nem az aranyozott szobrokkal díszített hidak a Szajnán, hanem a partról integető horgászok, nem a Notre-Dame tiszteletre áhítozó monumentalitása, hanem a Szent Antal szobor lábát simogató, könyörgő tekintetű anyóka, nem a Lafayette áruház szentélyeknek kijáró pompája, hanem a hölgy, ahogy bocsánatot kért mosolyogva, amikor meglökött; Pardon madame-mondta, és megsimogatott. Nem Versailles pazar gazdagsága és nem, nagyon nem a geometriai formákba kényszerített bokrok, fák, hanem a három japán kisgyerek, ahogy ölelték egymást apjuk fényképezőgépe előtt és a fáradtságtól kicsit kába japán néni, aki hangos böfögéssel botorkált a család után. És az ezüst álarcos lány, aki hagyta, hogy lefényképezzem, pedig tudta, hogy nem fogok beülni az étterembe. A kovácsoltvas erkélyrácsok is, a fekete kosztümös lány, aki az erkélyen cigizve telefonált, majd laza mozdulattal dobta az égő csikket a járókelők közé. De legfőképpen a sármos francia, aki Delon-Belmondó-Montand mosollyal nézett rám, s emiatt egy pillanatra elfelejtettem, hogy elmúltam hatvan.
Ha kék fehér és lila színekre gondolok,
úgy érzem, visszatért gyermekkorom:
mikor kéklő, fehér tarajos vízben úsztam
a túlparton lila virág van, súgta
az enyhén fuvolázó szellő
a kék égen kószált egy fehér felhő
rám mosolygott és tele volt a zsákja
éltemet adó reményteli lánggal.
A túlparton egy ifjú várt reám
illatfelhőben úszott kezében a virág,
szeme kékje olyan volt, mint tavasszal az ég
szikrázó mosollyal tekintett felém,
mikor partot értem, odajött hozzám
felettünk átsuhant egy fehér fényfoszlány
Ő rám nézett, de csak ennyi hangzott el:
Neked szedtem és egy köszönet.
Zita, a fiatal régésznő most is, mint minden este, Csipkerózsika várának tornyában állt. Mikor a kutatócsoportok hazamentek és csend lett, ő eljött ide gondolkodni.
Még kicsi lány volt, amikor felfedezték az első régészeti célból készült légi felvételeken, hogy a Zemplén egyik csúcsán, a növénytakaró alatt egy vár áll. Akkor döntötte el, hogy régész lesz – el akart jutni a várba. Persze, azt senki sem gondolta volna, mit rejt és hogy ennyi idő után sem lesz megoldás.
Láss! (CCLV…CCLVIIII.)
Álomkór gyilkol
Afrikában – semmi ez
tévéhez képest.
Korunk bujtató
homokja: bambuláda
– bűvölten nézzük.
Kertünk gyom veri,
rest agyunkat sűrű gyep
– szellemünk foszlik.
Önállóságunk
köldökzsinóron, tespedt
éltünk tova száll.
Észre se vesszük:
jó Csönd Herceg tiprásra
emelte talpát…
Itt jön a szép Nap.
Üstöke hogy ragyog
Körötte forognak
A bolygó angyalok.
Ha az emberek meglátnak
Azt mondom jól vagyok.
Mert vonzásomban bolyonganak
A képlékeny anyagok.
Drága Nap, máglya csillagom
egy kozmikus erő elszívta véred
remegő tested csak én fogom
ígérem, nem feledlek téged
És akkor, ha már kihűlt a Nap.
Atomokra még lebomlok,
Ti kereshettek, mint új csillag mag
Azért még mindig ember vagyok.
illusztráció: Vörös Eszter Anna
Fenn a magos égben, túl az Óperencián,
kurta farkú malacon,
és megannyi más
mesebeli referencián,
az űr-óceán mélyén
vágtat hal-lován
a halhatatlan hal-lovász.
Átugratnak a hínár-árkon,
s hallhatatlanul hasítanak
a hullámok hátán,
a kietlen katlanok mélyén
suhannak a tengericsillagos égben.
Ha meghallja, hogy a vizen
egy randa horog
hideg vasa hörög át,
haragra gyullad.
Varázskalapját a horogra húzza,
s a halász terve kudarcba fullad,
nem fog semmit csak a
zsinórvéget és a botot,
majd csalódottan hazakocog.
A hal-lovász elégedetten dudorászhat,
nincsen többé orvhalászat.
Élhetnek megint békében,
a tenger-ég legmélyében,
száll a vidám pikkelyes dal,
és lubickolnak,
mint vízben a hal!
