Csónakföld császára azt álmodta, hogy országa dübörög. Reggel elmesélte álmát a főudvarmesternek. A főudvaronc elmondta, barátjának a Csónakföldi Idők főszerkesztőjének. Az sebtében terjedelmes cikket közölt az ország dübörgéséről. Elolvasta azt a Csónakföldi Távirati Iroda vezetője. A CSTI azonnal hivatalos közleményt adott ki a dübörgésről. A Hajóharsona rádió a CSTI-re hivatkozva közölte a hírt: Megállíthatatlanul dübörgünk. Mikor a császár ezt meghallotta elégedetten nyugtázta, hogy már az álmai is teljesülnek.
Ha a didzseridu lenne a feladvány a „Legyen Ön is milliomos” című vetélkedőben, valljuk be, nagy fejtörést okozna, melyik definíciót is válasszuk a megadott négy választási lehetőség közül. Indiai város? Serdülő lány lovári nyelven? Egy különleges szexuális póz a Káma Szútrából? Ősi ausztrál hangszer?
Nos, aki az utolsóra szavazott volna, az találta volna el a helyes megoldást. Miért jutott eszembe ez a monoton hangokat kibocsátó, hosszú, egyenes fadarab? Egyrészt azért, mert egy unalmas vasárnap délután a teraszon üldögélve meghallottam a hangját. A szomszéd különc srác szólaltatta meg, aki maga faragja ezt a hangszert. Mindig is tudtam, hogy nem hétköznapi szomszédokkal vagyunk körülvéve, de ez engem nagyon is inspirál. Például a didzseridu hangjáról eszembe jut az ember ősi szabadságvágya és az emberi hang hatalma. Pecznik Éva: Didzseridu bővebben… →
Nem, nem az Eiffel torony minden fölé magasodó terpeszkedő dölyfössége, hanem a madzsarmadzsar kurjongatással gagyi kulcstartót áruló feketék, nem a diadalív kimért eleganciája, hanem a kamerámba mosolygó díszmenetelésre várakozó katona, nem az aranyozott szobrokkal díszített hidak a Szajnán, hanem a partról integető horgászok, nem a Notre-Dame tiszteletre áhítozó monumentalitása, hanem a Szent Antal szobor lábát simogató, könyörgő tekintetű anyóka, nem a Lafayette áruház szentélyeknek kijáró pompája, hanem a hölgy, ahogy bocsánatot kért mosolyogva, amikor meglökött; Pardon madame-mondta, és megsimogatott. Nem Versailles pazar gazdagsága és nem, nagyon nem a geometriai formákba kényszerített bokrok, fák, hanem a három japán kisgyerek, ahogy ölelték egymást apjuk fényképezőgépe előtt és a fáradtságtól kicsit kába japán néni, aki hangos böfögéssel botorkált a család után. És az ezüst álarcos lány, aki hagyta, hogy lefényképezzem, pedig tudta, hogy nem fogok beülni az étterembe. A kovácsoltvas erkélyrácsok is, a fekete kosztümös lány, aki az erkélyen cigizve telefonált, majd laza mozdulattal dobta az égő csikket a járókelők közé. De legfőképpen a sármos francia, aki Delon-Belmondó-Montand mosollyal nézett rám, s emiatt egy pillanatra elfelejtettem, hogy elmúltam hatvan.
Zita, a fiatal régésznő most is, mint minden este, Csipkerózsika várának tornyában állt. Mikor a kutatócsoportok hazamentek és csend lett, ő eljött ide gondolkodni.
Még kicsi lány volt, amikor felfedezték az első régészeti célból készült légi felvételeken, hogy a Zemplén egyik csúcsán, a növénytakaró alatt egy vár áll. Akkor döntötte el, hogy régész lesz – el akart jutni a várba. Persze, azt senki sem gondolta volna, mit rejt és hogy ennyi idő után sem lesz megoldás.