“A harangok elhallgattak, az ünneplők a nagy csöndben az ablakhoz álltak, nézték a havas éjszakát, a múló időre gondoltak, a halottakra, az életre.
Mit is akarok, még az élettől? – gondoltam, pezsgőspohárral a kezemben. – Élni végtelenül, mint egy sejt, melynek egyetlen értelme és becsvágya a korlátlan létezés?
Nem akarok már végtelenül élni. Mindent megkóstoltam, ízleltem a halált és az örömet. Most már az élet értelmét akarom. Mi az élet értelme?
Az évek elhozták ezt a titkot is: egy reggel felébredtem és megtelt vele az életem. Most minden egyszerűbb, érdekesebb és reménytelenebb. Az élet értelme az igazság. A tűnődés és a kétely, a kutatás és a kielégülés, a tévedések és káprázatok, a jelenségek, és az enyészet mögött van valamilyen közös értelem, mely sugárzik és áthatol mindenen. Ez az igazság nem tételes.” (Márai Sándor: Január)
Kislány koromban az ünnepek közül a karácsonyt szerettem a legjobban. Szentestén a terített asztalt mindig sokan ültük körbe, és az Anyukám főzte töltött káposzta volt az ünnepi menü. Evés közben a felnőttek az újbort kóstolgatták, mi, gyerekek meg málnaszörpöt kaptunk. A mákos, diós bejgli elfogyasztása közben már nagyon vártam, hogy megszólaljon a Jézuska csengője, jelezvén, hogy megérkezett. Ilyenkor a karácsonyfán világító gyertyák, a fa tetejére helyezett Jézuska, és a színes gömbök látványa mindig elvarázsolt. A Mennyből az angyal eléneklése után áldott karácsonyi ünnepeket kívántunk egymásnak, és kibontottuk az ajándékokat.
Ezek megható pillanatok voltak, hiszen ekkor az adventi várakozás beteljesülése, és a szeretet jegyében gyűltünk össze, és köszöntöttük egymást.
Évek múltán, amikor már anya lettem, elhatároztam, én is úgy fogom előkészíteni és megünnepelni a szentestét, ahogyan azt a szüleimtől láttam. A fiam négyéves koráig nem is volt ezzel semmi probléma. De az ötödik karácsonyunk egészen másként alakult.
Fiatalok voltunk, és kalandvágyók, ezért elfogadtuk azt a felajánlott lehetőséget, hogy négy évig egy másik országban, egy másik földrészen éljünk.
„Karácsonykor az ember mindig hisz egy kissé a csodában, nemcsak te és én, hanem az egész világ, az emberiség, amint mondják, hiszen ezért van az ünnep, mert nem lehet a csoda nélkül élni.” (Márai Sándor)
Ez az év nem jól indult. Bandi barátom a váci pszichiátrián feküdt már hetek óta és a felesége hívott, hogy talán ideje elbúcsúznom tőle. Sokáig halogattam, mert féltem így viszontlátni. Aztán egy hétfői napon, január harmincadikán, közös születésnapunkon mégis rászántam magam. A kórterem előtt kisebbik lányával találkoztam, aki apja születésnapját jött köszönteni, de őt sem ismerte fel. Persze engem se. Kerekes tolószékben ült, keze-lába hozzákötözve, üres tekintettel meredt maga elé, a semmibe. Leültem egy székre szembe vele, és félhangosan búcsúzkodtam. Tudtam, hogy erre nem lesz már több alkalmam. Együtt megélt, régi kalandokról beszéltem, a gimnáziumi bulikról, barátokról, akik már várják abban a másik világban. A kövesbérci titkos bandatanyánk említésekor váratlanul rám emelte tekintetét, és alig érthetően motyogta: „vasárnap… a vasárnapig …” Szólni akartam valakinek, hogy megismert, hogy beszél, de mire fordultam volna, már megint csak egy üres tekintet meredt rám.
Szombaton halt meg.
A következő napokban sokszor eszembe jutott, próbáltam magyarázatot találni utolsó szavaira. Végül is arra jutottam, talán addig, vasárnapig akart élni. Valamiért fontos lett volna Neki.
Az ajándékot a Jézuska hozza. Ezt hallottam mindenkitől kisgyermekkoromban. Nem értettem, s egyre csak azt mondogattam a szüleimnek, hogy nem lehet. Hogy vihetné az ajándékot minden kisgyereknek egyszerre, ugyanazon az estén? Nem. Nem lehetséges.
– A Jézuska jó előre odaadja a szülőknek az ajándékokat, és ők teszik Szenteste a karácsonyfa alá. – mondta édesapám, és így már elfogadtam azt a tényt, hogy az ajándékot tényleg a Jézuska hozza.
Mégsem hagyott nyugodni a dolog. Öcsémmel, szót fogadó, jó gyerekek voltunk, de kíváncsiak is, és a mindennapi életünkbe egy kis kópéság is belefért.
– Mi van, ha a Jézuska már elhozta az ajándékokat? – dugtuk össze fejünket az öcsémmel, amikor egy délután egyedül maradtunk otthon. – Akkor itt van valahol? Keressük meg!
Nem is gondoltunk bele, hogy mit teszünk. Feltúrtuk a szekrényeket, kibeleztünk minden fiókot, bebújtunk az ágy alá, még a padláson is kerestük, de nem találtunk semmit.
– Gondolkozzunk, hol lehet – huppant mellém a szőnyegre, csalódottan az öcsém. Sóhajtva bámult a plafon felé, és meglátta a nagy bőröndöt a szekrény tetején. – Ez az! A Jézuska nem bírta el a sok ajándékot, és biztosan a bőröndben hozta. – kiáltotta boldogan. Székre álltunk, belekukucskáltunk és ott volt! Mennyi doboz! Ennyi ajándékot még soha nem kaptunk!
2017. december 17-én a Könyvmolyképző Kiadó Csillagszóró Könyvkarácsonyán mutatták be első regényemet az Alexandra pódiumon.
Könyvtárosként már sokszor ültem mikrofonnal a kezemben könyvbemutatókon, de azért ez a helyzet mégis más volt. Izgalmas, felemelő és felszabadult. Köszönhető Róbert Kati profizmusának, az est pörgős volt, mindenki hozta a formáját, a közönség nevetett, én meg el tudtam engedni magamat és örülni a sok-sok ismerős arcnak, barátnak.
A regényemről annyit, hogy mindenki szerint gyönyörű lett, jó kézbe venni, lángolnak a színek rajta. Csak remélni tudom, hogy miután mindenki elolvasta elsőszülöttemet, nem fog csalódni, és hasonlóan szépeket fog mondani a belsejéről is, mint írókörös társam, Zsuzsa. 🙂
Azért aki ismer, az tudja, hogy nem egy habos-babos lányregényről van szó. Ami azt illeti, igazából egy olvasónaplónak indult, ahol a kedvenc idézeteimre reflektálva bontakozik ki egy szerelmi háromszög története, egy félelemben telt gyerekkor története, egy önállóvá válás története, egy lázadás története, egy nem mindennapi család története és természetesen vagy húsz étel receptje is.
Tökéletes választás, ha valaki még nem döntötte el, mit szeretne olvasni a karácsonyi szünetben.
Bár némileg mellékesen említem, mert a nagy könyvbemutatót elhomályosította, de nagyon jól sikerült az Érints meg! antológia bemutatója is, melyben egy elég érdekes novellám kapott helyet. Varga Bea úgy fogalmazott, aki átverekedi magát az első bekezdésen, az nem fog csalódni, egy minden ízében kortárs történetet olvashat a vágyról és a hiányról. Szerencsére fel is olvasta a szóbanforgó bekezdést, így aki ott volt, az már túl van a nehezén.
Az est természetesen dedikálással zárult, a könyvjelzőket majdnem elfelejtettem, a végére azok is előkerültek. És persze kaptam ajándékot is, Kittitől, kedvenc borítótervezőmtől egy szerelemvirágos könyvjelzőt, Anditól egy karkötőt, az Irkásaimtól pedig mi mást: egy csomó sört no és egy radirt: Shit happens felirattal, ami remélhetőleg megkönnyíti a következő regényem megírását.
Túlságosan is ragaszkodni kezdtél hozzám, pedig én ezt egyáltalán nem akartam. Nekem fogadtál szót egyedül, pedig csak annyit mondtam neked: „gyere be”. Sosem szólítottalak másképp (lehet, hogy ez lett a neved?).
A kényszerű közelségben eltöltött idő nem múlt el nyomtalanul, hatással voltál rám. Már alig érdekelt az elsivatagosodott virágoskert, a sáros teraszajtó, vagy a szétfeszített kerítéslécek. Már képes voltam csirkecsontot gyűjteni neked a munkahelyi ebédlőben és kutyatápot venni az utolsó konyhapénzemen. Egyszer azon kaptam magam, hogy egy termo nadrágból fekvőhelyet varrok neked a kutyaházba.
Mindezt a közös emlékek miatt. Hiszen már benne voltál minden péppé rágott zsebkendőben, széjjeltépett cipőnyelvben, minden besározott öltönyünkben, elhibázott reggelünkben.
A teljes novella elolvasható a Darwin parázik c. Irka antológiában. Megvásárolható a Gödöllői Városi Könyvtár regisztrációján.
A hazugság álvilág-teremtés mások, vagy néha csak önmagunk félrevezetése céljából. Igazából valótlanság, ami az érintetteknek sokszor maga a megélt realitás. A Gödöllői Városi Könyvtárban 2017. december 7-én 18 órától Mersdorf Ilona–Horváth Pál: Erről nem beszéltünk (Kriterion, 2017) című kötetének bemutatójára került sor. Megtelt a rendezvényterem. Fülöp Attiláné könyvtárigazgató köszöntése után Istók Anna rutinos moderátorként rögtön a tartalom és a szerzők elevenjébe vágott kérdéseivel boncolgatta a szerzők hajdani és mai énjében lecsapódó tényeket és érzéseket, ráérezve azok elválaszthatatlanságára.
A könyv Horváth Pál és a szekuritaté viszonyáról szól. Az egyik szerző, ifjabb Horváth Pál több ezer oldalnyi, elérhető titkosszolgálati dokumentumot felhasználva próbálta megérteni apját és sorsát. Mensdorf Ilona az elfogulatlan megfogalmazó szerepére vállalkozott sikerrel. A könyvnek nem a saját korában „legjobban működő intézmény”: a hírhedt román titkosszolgálat a tárgya, bár nélküle nem jöhetett volna létre, hanem az a valóság, amelyben az akkori kor magyar iskolájának, magyar tanára próbált normális életet élni. A szerzők nem etnikai, hanem etikai alapon keresik a magyarázatot arra, miként lett „jelentő” a lakosság harmada. Kifejtették, hogy az elkerülhetetlen ügynökség sem tett mindenkit besúgóvá, sőt a szolgálati emberek sem voltak mind ördögök. Sokan még köztünk élnek. A látszatok és azok értelmezéseinek kibogozása, annak megállapítása, ki volt az igazi áldozat, ki a haszonélvező, ma sem könnyű.
A könyv bizonyítja, hogy Horváth Pál nem volt szekus ügynök. De bemutatja azt is, hogy az értelmezések jó része maga is kreált, még máig hatnak a valamikor kimódolt koncepciók. A szerzők nem látnak semmilyen valódi román-magyar ellentétet az akkor szándékos törvénytelenségek mögött, de a mindenkori politika ellenségkereső viselkedését megpróbálják nyilvánvalóvá tenni. A bemutató vendége H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója a mindenkori titkosszolgálatokkal szembeni civil óvatosság ébren tartójának tekinti a megtörténtek rögzítését és elemzését. A rejtett dolgok, igazságok és hazugságok megvilágítása, kiismerése a legjobb védekezés a mindenkor leselkedő, hatalmi túlkapások ellen. Csak tudatosan lehet elérni, hogy gyerekeink színjátszó köreit és tanulását ne háttérintrikák nyomorította, hanem szabadon alkotó tanárok segíthessék. Csak így lehetnek a magánérintkezések félelemmentesen őszinték és nyíltak.
Az eszközök változnak: ma már nem kézzel írnak az ügynökök rágalmazó, vagy félrevezető levelet, hanem programozott robotokkal. Már kifinomultabbak a megfigyelés és lehallgatás eszközei és még jobban képzettek az ügynökök. De bíznunk kell abban, hogy már nem a „titkosszolgálatok” a legjobban működő intézményeink. A könyv románul is meg fog jelenni a kiadónál, ami remélhetőleg segít majd a félreértések kölcsönös megértésben is.
Az esten részt vett Horváth Piroska is, a könyv főszereplőjének, a megvádolt Horváth Pál özvegye, aki maga festette képeivel köszönte meg minden hallgatónak a részvételt.
A rendezvény után a büfében finomak voltak a szendvicsek, pogácsák és teák. Fogytak a hozott Kriterion könyvek. A most bemutatott példányok dedikálva keltek el, de a korábbi hasonló témájúakra is akadt vevő. Sokakban megfogalmazódott, hogy mai világunkban a virtualitás, a csinált valóság és manipuláció egyre nagyobb szerepet játszik A fiatalabbak a kialakult beszélgetésekben rácsodálkoztak a múlt sötét árnyaira. Hogy nekik majd ne utólag kelljen bogarászni az „igazságot”, most kell erről beszélnünk. Erre is biztat ez a könyv.
Mersdorf Ilonának, az Irka műhely tagjának, a Gödöllői Irodalmi Díj
kétszeres győztesének 2017. augusztus 15-én mutatták be dokumentumregényét a Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozat keretében. A Kriterion Kiadó gondozásában megjelent: Erről nem beszéltünk című kötet társszerzője ifj. Horváth Pál.
Hogyan kapcsolódik egy család múltfeldolgozása a közösségi múlttal való szembenézéshez? Miről mesélnek a titkosított megfigyelési akták, miként lehetett valakiből célszemély, vagy besúgó, hogyan működött az áldozatgyártás és kik mozgatták a háttérből a szálakat? Miről kellett hallgatni évtizedekig és mi történik akkor, ha egy fiú az édesapja történetét igyekszik most felkutatni?
Ezekre és sok más kérdésre is választ kaptak mindazok, akik ellátogatnak december 7-én a gödöllői könyvtárba és találkoznak a szerzőkkel és a Kiadó vezetőjével.
Hajdan valaki – személyét most födje homály – elrikkantotta e jelszót: – Tengerre magyar! Szerencsére hiába. Hiába, mert volt ugyan egy tengeri kikötőnk, de – mondom – szerencsére az is egy beltengernek szűk öblében.
Miért szerencsére? Gondoljuk csak meg! Amely nemzeteknek voltak nyílt tengeri kikötőik, mire jutottak vele? Kolumbusz után áthajóztak Amerikába, indiánok millióit irtották ki, aranyukat meg – mint olcsó zsákmányt – hazahozták. Tele lettek arannyal. Attól kezdve dolgozni, alkotni már nem lett semmi kedvük, csak hajózni és gyarmatosítani. Meg rabszolgát fogdosni. Mindennek következményét máig nyögik. (Sajnos mi is. Minthogy legutóbb csatlakozni voltunk kénytelenek.)
Hajdan még megúsztuk. Méghozzá folyami édesvízben. Volt bőven. Hal is benne. Úgy tudta a világ, hogy nálunk a tavak, folyók két rész vízből és egy rész halból állanak. Amikor a ránk törő ellenséget régi királyaink már kicsi híján holtra éheztették, mielőtt haza bocsátották volna, bőkezűn megvendégelték. Akkora vizákból készült számukra a halászlé, hogy a kocsi szekérről lelógott a farka! Így jóllakottan, de zsákmány és fegyver nélkül vonulhattak haza.
A teljes novella elolvasható a Darwin parázik c. Irka antológiában. Megvásárolható a Gödöllői Városi Könyvtár regisztrációján.
