Ez a szlogen, bár Hofi Géza szövegei időtállóak, már nem érvényes. Eredetileg úgy szól, hogy a tanár azt üzente a gyerek ellenőrzőjében a szülőnek, hogy a gyerek büdös, erre volt válasz: nem szagolni, tanítani. Mára már inkább a „szagolás”, a lényével való foglalkozás, a feladat. Képessé kell tenni a „tanulót”, hogy kezelni tudja saját testi-lelki állapotát. Ez azért fontos, mert ezt lehet közösségben alakítani, nem azt, hogy mit kell a jövőbeni „társadalmi szerepéhez” tartalmilag tudnia. A tanulni tanítás továbbra is feladat. Az „élettudás” azon alapulhatna, hogy az iskola naprakész a tudományosan megalapozott életképességek ismeretében, segítésében és a boldogság mibenlétének körvonalazásában. És támogatást ad az egészség holisztikus értelmezésében, az információ(özön) feldolgozásában, az érzelmi stabilitás és az aktív jelenlétben kezelésben, az interakció- és kapcsolatkezelésben, az önvezetési készségekben és az empátia erősítésben. E területek fejlesztése teszi lehetővé, hogy a gyerek –szülei hozzáállásától és anyagi helyzetétől függetlenül – egésszé tudjon válni, mentálisan erős és ellenálló legyen, mire önálló életbe kezd. Ehhez az iskolában mostanság – bizony – inkább „szagolgatni” kell a gyerekeket, mint „tanítani”.
Kerék Rebeka, 2002-ben született Budapesten, jelenleg is ott tanul. Szereti a regények első és utolsó mondatait, a hosszú sétákat, a kliséket és a napfelkeltét.
Az evolúció a megszületett egyedek életképességének biztosítását különböző módon oldja meg. Ez a megoldás fajok szerint egyedi. Az ember esetében, aki mára társadalomban él, az önálló életlehetőség elérésének ideje folyamatosan kitolódik. A magyar statisztika szerint a húszas éveik elején járó fiatalok több mint kétharmada szüleivel él. Saját lábon állni azt jelenti, hogy a láb tulajdonosa nem szorul támaszra, saját jogon szerzett bevételeiből tudja fedezni saját kiadásait. Az állatvilágban vannak ugyan olyan fajok, amelyek egész életükben függenek fajtársaik közösségétől, de szüleik ezeket is magukra hagyják, amint lehet. Az önálló élet elindításának kitolódása a múlt század vége felé kezdődött. Fő oka a létköltségek növekedése, és a szükséges jövedelemszerzés lehetőségeinek korlátozottsága, ami a „tanulási időszak” meghosszabbodását eredményezte. Egyre nehezebb lakást venni vagy bérelni, önfenntartóvá válni átlagos jövedelemből, és akkor még nem esett szó a rengeteg gerjesztett igény kielégítéséről. Pedig a moderált keretek között tartott önfenntartás a természetet kímélő fenntarthatóság egyik pillére. De nem könnyű megmondani – pedig alapvető kérdés – kinek a lábán álljon meg az, aki a sajátján nem tud.
2020 július 31-én, a járványhelyzet miatt csak egynapos Irka tábort tartottunk Ujj Béla tagunk vendégszeretetét élvezve. Régóta nem találkoztunk már egymással, így a meghirdetett témák egy részére nem is tudtunk sort keríteni. Amiről sikerült beszélnünk és írnunk:
Sirokai Mátyás munkássága, az űrzsoltárok és növénylés a szövegekben
David Foster Wallace-tól a Végtelen tréfa megismerése és a gyerekkori traumák megírása
Hajtsad ekédet a holtak csontjain át – az ökothriller, mint új műfaj megismerése, kreatív feladattal.
Soha nem hittem, hogy van olyan, hogy átlagos. Egy átlagos délután, amikor a monotonitás kereke pörög. Semmi meglepetés, semmi változás, de a rendszer mindig ugyanaz lenne? Egy egyszerű, szokványos élet, mely sablonosan mindenkire ráhúzható? Mindig azt gondoltam, egy kicsit több az egész. A dolgok, amiket teszünk, nem ugyanúgy tesszük, mindenki egy kicsit másképp dolgozik és létezik.
A parkban sétálok, nézem a varangyzöld lombos fákat, és ezen rágódom.
A szomszéd néni kutyáját hozom ide sétálni. A duci tacskó meglepő fürgeséggel kapkod a bogarak után. Nyugodtan lecsatolom a pórázról, itt a lábam körül futkos, nem megy messzire. Találok egy nyugis padot és letelepszem. Körbenézek. Nem mesze tőlem furcsa kinézetű úr ül. Újságot olvas, cigarettázik és magában dünnyög. Horgas orr, buja, patkányszürke szemöldök, vékony, enyhén lefelé görbülő száj és hátborzongató kinézet társul hozzá. Bokáig érő szénfekete viharkabátot és kemény karimájú kalapot visel, kezén fekete bőrkesztyű. Az újságból felnéz egyenesen rám, meglátva sötét pillantását, ijedten kapom el tekintetem, és úgy érzem jobb, ha megyek. Füttyentek a dakszlinak.
– Dagi Gróf, indulunk haza! Gyere! – ám a tacsi eltűnt. Körbetekintek, ha elveszítem, a szomszéd néni kitekerti a nyakam.
– Arra ment – dörmög a padon ülő alak, és balra mutat.
– Köszönöm – suttogom, és már rohanok is.
Hogy lehet egy túlsúlyos tacskó ilyen gyors, morfondírozok. Mindenhova nézek, csak az útra nem. Neki rohanok egy nőnek.
– Hé! – sikkant fel.
– Elnézést, hölgyem – nyögöm. Még életemben nem láttam szebb nőt. Aranyló fürtjei, levendula illata, pisze orra és mosolygós szeme van. Cseresznyevirág-rózsaszín szája mosolyra görbül a riadalom után.
– Semmi baj, kedves. Menjen csak, Dagi Gróf már az úsztatónál várja – hangja kellemes, mint a tavaszi napsütés, mint egy kis madár éneke, mint a friss péksüti roppanása. Mintha már hallottam volna. – Ha most megbocsát, mennék is. Már rég késésben vagyok.
Azzal már tipeg is el. Pitypangsárga kabátja és virágos szoknyája ring a lépéseivel. Alig bírom levenni róla a szemem és elindulni a másik irányba, az úsztató felé. De álljon meg a menet, honnan tudta, hogy egy kutyát keresek, Dagi Gróf névvel? Hisz eddig itt sem volt.
Elhatározom magam és a fák között visszaindulok. Bokrokban bujkálok, teljesen úgy érzem magam, mint valami lesifotós. A szép hölgy a padon üldögélő úrhoz megy és leül mellé.
– Késtél.
– Te pedig mindig pontos vagy – kacag a nő. Szégyenérzet fog el, miért hallgatom ki két idegen beszélgetését, de már nem bírok megmozdulni. A nő kis táskájából tükröt vesz elő és púdert.
– Már elég csinos vagy.
– Nem kedvesem, soha nem leszek elég csinos – azzal púderozni kezd. – Ha elég csinos lennék, nem kéne a napnak minden percét a külsőm alakításával tölteni.
– De már így is tetszel az embereknek.
– Oh, dehogyis! Nekik csak az tetszik, ami rajtam van. A smink, a ruha, a parfüm. Nem néznek mélyebbre, nehogy fájjon az ott talált csúf igazság. Egy kellemes és szerethető hazugság vagyok. Míg te drágám, az egyszerű, pontos, fájdalmas igazság.
– Drágám, te mindig, olyan szépeket mondasz. Viszont most mennem kell, vár egy temetés, egy kórház sürgőségi osztálya és egy öreg házaspár kis lakása.
– Nekem is indulnom kell. A kórházba mehetünk együtt, nekem a szülészeten lesz dolgom.
– Induljunk! – az úr belekarol kedvesébe és elindulnak. Ahogy távolodnak, úgy halkul a hangjuk. Én meg csak állok és bámulok utánuk.
Percek múlva indulok csak el a kacsaúsztató felé, ahol rá is találok a tacskóra. A part széléről ugatja a kacsákat.
– Gyere! – füttyentek oda neki. A kutya észrevesz és odalohol hozzám. A pórázt a nyakörvre kattintom és hazafelé indulunk.
Ez is csak egy átlagos vasárnap lenne a sok közül?
Tóth Jázmin, 21 éves. Éli az átlagos fiatal felnőttek életét, egyetemen tanul és próbál megállni a saját lábán. Számára azonban még mindig legfontosabb dolog a család. Szeret sportolni és kint lenni a szabadban. Keresi a kalandot, nem otthonülő típus. Spontán elhatározásokat tesz és kitartó, hogy elérje célját. Szabadidejét kreatívan tölti, rajzol, olvas vagy írogat. Kicsit művészlélek, gyakran álmodozik hihetetlen világokról.
Kevesen ismerik azt a tényt, hogy a testünkben többségben vannak a nem saját sejtek. Ezek többsége nem friss „bevándorló”, és számunkra szükséges funkcióval rendelkezik. Ezen feladatok egyike, hogy segítenek megemészteni amit megeszünk, részeként annak a mechanizmusnak, ami abból állítja elő a szükséges táplálékot, amihez hozzájutunk. Ez a működés alapvető a túléléshez, és lehetőség a külvilágtól való függetlenségre. Az, hogy szellemünket hogyan tápláljuk, és milyen információt fogadunk be, hasonlít a testi táplálkozásra. Mindkettő aktivitást igényel. De abban különbözik, hogy a feldolgozáshoz kevesebb evolúciós segítséggel bírunk. Ezen a területen több függ a társadalomtól és a saját erőfeszítéssel megtanult ismeretektől, módszerektől, mint az öröklött képességektől. Felismerhető, hogy az emésztőrendszerünk tulajdonképpen rajtunk kívül lévő zsák, amitől – ha immunrendszerünk jól működik – megfelelően le vagyunk választva. De a kialakult adatözönben szükségünk van/lesz olyan lélek-gyomorra is, ami – akár külső, mesterséges eszközökkel támogatva – szűri, előfeldolgozza és elkezdi megemészteni a külvilág információit, mielőtt azok bejutnának a tudatunkba.
Zsófi leszek. Sokféleképpen hívtak már, de Zsófinak még soha. Anyának még fogalma sincs róla, hogy létezem, de nemsokára megtudja. Először nem fog örülni neki. Nekem.
Elmegy majd a kórházba, hogy végleg megszabaduljon tőlem, de végül dolgavégezetlenül távozik. Nem fogja tudni megtenni. Kételkedni fog magában, de csodás anya lesz belőle.
13. hét
Bár mindig is bevállalós voltam, néha megingok, nem vagyok biztos benne, hogy jól döntöttem. Csúfolni fognak a suliban anya miatt, és amikor tízéves leszek, elveszítjük apát, és azután lesz pár kemény évünk.
De ilyenkor csak anya szívdobogására figyelek, és emlékeztetem magam, hogy azért választottam ezt a családot, mert Neki szüksége van rám. Ahogy eldöntöttem, hogy ide jövök, Lili lett az anyukám, és neki pontosan rám van szüksége, hogy leszokjon végre, rendezze a kapcsolatait. Miattam fog mindent megtenni, hogy jobb szülővé, emberré válhasson, és én már most szeretem őt ezért.
21. hét
Nem tagadom, ez a kedvenc részem az egészben, itt lenni, anya pocakjában, ahol meleg vesz körül, biztonság, és kényelem. Ehhez képest a kinti világban minden túl hideg. Már nem emlékszem pontosan az előző életeimre, nem tudom elszórakoztatni magam az emlékekkel. Unalmamban óvatosan megrugdosom anyát, és élvezem, ahogy gyorsabban dobog a szíve a boldogságtól.
32. hét
Közeledik a születés, és egyre kevesebb emlékem maradt a jövőbeli életemről is, néha erőlködnöm kell, hogy eszembe jusson, egyáltalán miért is vagyok itt. Kicsit tartok a megszületéstől, mert a köldökzsinór a nyakamra fog tekeredni közben, és bár végül jól leszek, egy kis ideig nem fogok levegőt kapni. Viszont anyának sokkal rosszabb lesz, szóval ügyesnek kell lennem, és jó gyorsan kibújni innen.
39. hét
Már csak benyomásaim maradnak a környezetemből. Meleg, ütemes dobbanások, sötét, néha fény. Mindjárt itt az idő. Már azt sem tudom, minek van itt az ideje, de azt igen, hogy nemsokára valami nagyon fontos dolog fog történni, és én valamit nagyon várok.
Egyszercsak valahogy könnyebben tudok mozogni, a folyós dolog is fokozatosan eltűnik, és nekem eszembe jut, hogy mit várok olyan nagyon.
Hogy végre láthassam anyát.
Németh Anna
Gödöllőn tanul, a kedvenc száma a négyes, és variációi. Négy testvére van, akiket imád, nemrég lépett ki a 4×4-es életévéből. Szabadidejében mesét néz, ír, lovagol, alszik, és szívesen fogyasztja a sajtot lekvárral. Most pedig éppen elérte, amit szeretett volna, ugyanis ez így 44 szó.
Ezek egy miniszter szavai, arra vonatkozóan, hogy bármilyen áron, de be kellett szerezni a lélegeztető gépeket. Egy emberközpontú államban a kormányzás állampolgári felhatalmazással történik, de egyúttal kultúra-befolyásolta szakfeladat is. Világosan el kell különülnie az értékalapú politizálásnak és az igazgatási, gazdálkodási feladatoknak. A huszonegyedik században az állam nem elsősorban hatalomgyakorló, hanem főleg együttélési keretet biztosító. Utóbbit közszolgáltatásokkal valósítja meg. Az egészségügy, benne a közegészségüggyel, közszolgáltatás, aminek – világos és átlátható – nyújtása az állam folyamatos feladata. A járványügy az előbbiek része. Olyan vészhelyzet, mint a koronavírus járvány előfordulhat, de nem lehet olyan helyzet, amikor az „ár” nem számít, amikor az intézkedések költségei nem átláthatók. És az államigazgatásnak utólag, tételesen, mindig el kell tudnia számolni. A demokráciának – mint az emberek eddig talált legelfogadhatóbb együttélés-formájának – egyik alapértéke, hogy a cél nem szentesíti az eszközt. A társadalom evolúciója már nem az egyszerű túlélésről szól. Az emberi élet nem csak biológiai, hanem szellemi térben is zajlik.
Ha ezt a levelet olvassátok, én már nem élek. Tudom, mert rábíztam Somára, hogy csak akkor adja oda nektek, hogyha… nos, igen.
Nem igazán tudom, hol kezdjem, vagy mit mondjak. Egyedül abban vagyok biztos, hogy el akarok búcsúzni tőletek. Úgy igazán. Rendesen. De személyesen nem megy. Képtelen vagyok, mert tudom, hogy anya sírva fakadna – ahogy valószínűleg most is –, apa pedig komor lenne, és úgy bámulná a tévét hosszú órákon át, hogy be sincs kapcsolva (bizony apa, szokásod). Szóval nem tudom, hogy is kell az ilyet jól tálalni. Talán sehogy.
Amikor megszülettem, és elkezdtem járni, enni, beszélni, senki nem tanított meg rá, hogy köszönjek el utoljára. Mindig csak a viszlát volt, amit az idősebbek kijavíttattak velem viszont látásra, mert így udvariasabb. De én most nem mondhatom ezt. Soha többé nem mondhatom ezt. Ennyire biztosra vette mindenki, hogy ejj, ráérünk még azt a bizonyos utolsót megtanítani neki? Vagy csak én nem tanultam meg elég jól a leckét, és valójában volt erről szó? Ha igen, akkor sajnálom. Tényleg sajnálom, mert figyelnem kellett volna, akkor most nem beszélnék itt a semmiről hosszú bekezdéseket.
Ha belegondolok, egy kicsit vicces ez az egész. Azt hittem, van időm. Mindenki úgy viselkedett velem, mintha örökké élnék. Sokáig ezt is éreztem. Lehet, hogy szándékosan felejtettem el a végső köszönést, mert nem akartam használni. Aztán amikor oda juttatott ez a betegség, hogy hupsz, mégse élhetek örökké, már nem tudtam előhívni az agyamból. Van ez így, az ember elfelejt dolgokat. De hogy felejthettem el a halált? Talán ezért jött ilyen hamar. Megfeledkeztem róla, ő meg beintett a csontos ujjával, felvette a fekete csuklyát, előkapta a szekrényéből a kaszát, és elhévezett a házunkig.
Akárhogy is történt, legalább megvárta, hogy lássam, amint Soma megnyeri az aranyat a fotóversenyért (kétségtelenül sokat köszönhet a modellnek, ragyogtam azokon a képeken), megtaníthassam apát az öltözködés művészetére (nagyon jól állnak a nyakkendők, apa), valamint, hogy anya tökéletesítse a nagyi mandulatorta receptjét. Ha esetleg elfelejtenéd –, mert mint említettem, az ember elég feledékeny típus –, akkor a titkos hozzávaló a juharszirup öntet. Szívesen.
Lehet, hogy nem emlékszem a végső köszönésre, de megpróbálok alkotni magamtól egyet, hátha az is megteszi. Tehát…
Kedves anya és apa!
Ég veletek.
Pápá.
Ideje elválni egymástól.
Visszavonom, ez rossz ötlet volt. Nem megy.
Nem is akarom kimondani, bármi is legyen az a kifejezés. Így, hogy nem tudom, mi az, nem tűnik annyira véglegesnek a dolog. Mintha a végső búcsú sosem jönne el, és a túlparton még találkoznánk.
Most már tényleg befejezem ezt a levelet, eskü! Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon szeretlek titeket! És Somát is, de neki egy másik levelet írtam, amiben ráhagyom a laptopomat, csak szedje le róla a csillámos matricákat. És azt a koncertjegyet nem neki vettem, ha kérdezi. Tényleg. Én is látni akartam azt a bandát, ezért már csak miattam is muszáj elmennie rá! (Na jó, neki vettem, de ne áruljatok el!)
Erről jut eszembe! Csak vidám zenét játsszatok a temetésemen! És SENKI NE VEGYEN FEKETÉT! Akkor már inkább fehéret, az elegánsabb.
Még valami. Ha már tanárként dolgoztok, és sikeresen leégettetek két éven át a gimiben, ne csak a tatárjárást meg a Vörös és feketét magyarázzátok a többieknek. Légyszi-légyszi tanítsátok meg az embereket arra a bizonyos utolsó köszönésre.
Aux Eliza. 1999-ben született Egerben. Magyartanár-könyvtárostanár szakos egyetemi hallgató, szívügye az ifjúsági irodalom. Főként YA műveket ír és olvas.
Az iskola az egyik társadalmi alapintézmény. Ez nem volt mindig így. A földművelő társadalmakban az alapvető tudást a család és a helyi közösség adta át, az iskola csak kiegészítés volt. Ma az emberek többsége napi, lakóhelyén kívüli elfoglaltsággal járó bérmunkából él, és az iskola a gyerekek nem nélkülözhető életterévé vált. Bár mindenki, különböző hangsúllyal, csak az oktatás és nevelés szempontjairól beszél, az iskola felügyeleti, gyermekjóléti és egészségkezelő – csak általa nyújtott – közfunkciókat is kapott. A kialakult életforma részévé vált, hogy az iskola – idejük egy részében, családjukon kívül – ellátja a gyerekeket. Az ehhez szükséges infrastruktúrába a társadalom jelentős erőforrásokat fektetett. A gyerekek számára az „iskola” olyan hely lett, ahol idejük jó részét töltve élnek, ahol otthon kell érezniük magukat. A távoktatás nem jelentheti azt, hogy az iskolának, mint élettérnek szerepe csökkenthető. Abban segíthet, hogy a tanulás helyére kerüljön, és az iskola az életre magára koncentrálhasson. Az „iskola” ugyanis nem majd elkövetkező életre nevel, hanem magának a „nagybetűs életnek” része. Ma már az is világosan látható, hogy nem csak a gyermekkorban.
