illusztráció: pixabay.com
Érdemes elgondolkodni a piszok fogalmán. Induljunk ki a szemét azon meghatározásából, hogy olyan dolog, ami az adott környezetben nincs a helyén. A szarvas ürülék nem “kosz” az erdőben, de a pet palack az. A cím egy innovatív autómosó eljárásról szól, azt ígéri, hogy a “nanotechnológia segítségével az eddig az autómosásra elhasznált 120-130 liter víz kiváltható néhány deciliterrel”. Nem érdemes azon kicsinyeskedni, hogy ebben benne van-e a mikroszálas rongy kimosása, sem azon, hogy hova kerül a “kosz” a rongyról. Most itt arról sem, mi is az a piszok, ami az autón köt ki, az honnan származik és miért keletkezik. Az a szennyeződés, ami zavar valakit az autója gondosan kiválasztott fényezésén, minden másra is lerakódik. Az egyszerű természetes sár pedig elkerülhetetlen, számomra csak esztétikai ügy. Én nem szoktam autót mosni. Azt megteszi egy kiadós eső és néha a szerviz, ha a tiszta felület szükséges a javításhoz. Az autómosás – egy korszerű anyagokból gyártott járműnél – fejekben született kulturális “igény”, mint a fűnyírás. A nem természetes szennyezés az, ami probléma.
illusztráció: pixabay.com
Minap egy baráti társaságban a Covidra emeltem poharam. Furán néztek rám. Pedig én nagyon sokat köszönhetek neki. Mindenek előtt, hogy életben hagyott, ámbár ez nem csak rajta múlt. Még az elején voltam olyan szerencsétlen, hogy már nem sokan remélték a viszontlátásomat. Pesti kórház, lélegeztető gép meg minden. Ám volt egy ápolónő is, aki nem mondott le rólam. Amikor magamnál voltam, mindig őt láttam. Fáradt, kialvatlan tekintete biztatást sugárzott, fogta a kezem és húzott vissza, vissza az életbe. Megszerettem ezt a csodás, fekete szempárt, és éreztem még látni akarom, látnom kell őt. Azóta már a jegyesem. A Covidtól kaptam.
A lift ajtaja durván csattan a hatodik emeleten. Klára apja végre hazaért. Akár egy félresikerült bádog harang – gondolja a lány a kattanásáról –, de legalább megbízhatóan teszi a dolgát. Az apja is olyasféle lett, mint egy félrekondult harang attól a naptól kezdve, amikor az anyja elhagyta őket. Mondatai onnantól erőtlenül, tompán kongtak. Szemöldöke bozontossá vált, szakállt növesztett, haja túlnőtte elhagyatott ábrázatát. Koszos zakójának bélése itt-ott szakadozott.
Klára az ajtóhoz húzódik. Hallgatózik. Testében elindul a remegés. Hiába fülel, csak az ismerős hangok jutnak el hozzá: apja cammogó léptei, a rácsos ajtó nyikorgása, földre dobott aktatáska, kulcszörgés. Semmilyen női csevej, semmilyen magassarkú cipő kopogása nem hallatszik.
Vendéget várnak estére. A nőt, aki valaha az anyja, Tibornak pedig felesége volt. Klára egész nap készülődött. Tétován fogta össze a haját – vajon tetszeni fog neki? –, sután húzta magára a kedvenc pólóját, a kés megbicsaklott a kezében krumplihámozás közben. Alaposan kitakarított. A szekrény tetejét is lemosta, elhúzta a súlyos bútort, hogy az ágy mögötti részt is felsúrolja. Közben végig a találkozásra gondolt.
A percek most hosszúra nyúlnak. Szeretne a paplan alá bújni, mint gyerekkorában, hogy ne kelljen érezni ezt az émelyítő bizonyosságot a gyomrában. A bejárati ajtó továbbra sem nyílik. “Tudtam, hogy ez lesz. Mégis mire számítottam? Talán fél bejönni. Képtelen a szemembe nézni, és megmondani az igazat: hogy nem jött el. Hogy Kiss Klára annyit sem ér az anyjának, mint egy folt a kabáton.” Keze a bejárati ajtóba kapaszkodik. Szédülni kezd: mintha összenyomnák a falak, omlani készülne a mennyezet. “Miért nem jön már be?!” A józan felismerés hirtelen érkezik: “De hát mit vár tőle? Mindketten elárvultak.”
Elképzeli a délutáni jelenetet: Úgy peregnek előtte az események, mint egy régi filmvásznon: apja bizonyára akkor is gyűrött zakóban állt a Losonczi téren. Kezében aluljárós csokrot szorongatott, haját kapkodva igazította. Eleinte izgatott lehetett: váltogatta a lábát, rágta a körmét, egyik kezéből a másikba tette a virágot. Aztán ahogy múltak a percek, megváltozott a testtartása. Klára szinte maga előtt látja az apját, ahogy belecsúszik a jól ismert szomorúságba.
Ahogy Klára erre gondol, elhatározza, hogy ő megállítja a ráomló mennyezetet, ő szétfeszíti a falakat, ő nem támasztja többé az ajtót az apjára-anyjára várva. Nekiáll teríteni.
A megkarcolt, régi tányérokat szépen az asztalra fekteti, és eligazgatja a viaszosvászon terítőn. Vizespoharakat vesz elő. Figyelmesen dolgozik. Szalvétahajtogatás közben végig a vaníliafagylaltra gondol. Felidézi azt a késő nyári fülledt délutánt, amikor egyedül bolyongott a Kálvária téren. Egy ismeretlen asszony hívta meg két gombóc fagylaltra. Ma sem tudja, miért. Először nem akarta elfogadni, aztán mégis ráállt a dologra. Nehezen tudott választani a kínálatból. Nem volt szokásuk a fagylaltozás.
A fiatal, pultos lány türelmetlen nógatta: – Válassz vaníliát! A vaníliafagylaltban nem lehet csalódni! – Klára megjegyezte ezt a mondatot, s hinni kezdett benne, mint a szeplőtelen fogantatásban. Vaníliafagyi mindig van. Nem tűnik el, mint az anyja egy bágyadt kedden. Vanília és csokoládé egymás mellett, mint két biztos íz nyugszik az alumínium ládákban hűvösre téve. Mint ők ketten az apjával.
Az egymásba keveredő édes vanília és a keserű étcsokoládé tökéletesen harmonizált. Nem tudni, hogy a jószándékú hölgy, a fuvola dallama, a párakapu arcára hulló cseppjei, vagy az épp megkonduló harangszó volt az oka, de Klára döntő felismerésre jutott akkor: Az anyja ugyan magával vitte a bőröndökkel együtt a falovacskás gyermekkorát is, de mindez elmúlt. Bevégeztetett.
Most, hogy eszébe jut ez a régi felismerés, már nem hiányzik annyira, hogy kinyíljon az az ajtó. A kilincs belülről és kívülről is egyaránt csukható. Most, hogy visszagondol a vanília ízére, már nem akar csalódni többé.
Épp ebben a pillanatban érkezik meg az apja, Klára lesegíti a Losonczi térben megmártózott zakóját, és lerakja elé a desszertet: – A vaníliafagylaltban nem lehet csalódni, apa! – mondja, s mellé kanyarint egy kevéske csokoládét.
Filep-Pintér Eszter – Gyógypedagógusból lett édesanya, anyafából faragott írótanonc. Utazáskor megismeri önmaga kevéssé ismert szegleteit. Új színeket, hangokat, illatokat gyűjt, de mind mögött keresi az örök emberit.
illusztráció: pixabay.com
A cél, hogy valamilyen szabadon választott, vállalható tevékenységből közösségben élni lehessen, elérhetőnek tűnt a huszadik század derekán. Ez az ABBA együttes esetében csak rövid távon teljesült, és a nemzedékre magára visszanézve is inkább a sodródó megvalósulatlanság lett jellemző. Az idill rövid ideig tartott. Az ABBA házaspárok elváltak, a zenekar megszűnt, az őket jellemző bizakodó derűből marketing modorosság lett. A zenekar bizarr fellépő ruhákkal „csalt adót”, közönségük pedig számtalan legális és illegális módon próbált “gazdagodni” – elkerülni igyekezve az adófizetést. Változó sikerrel. Mára a zenélők és a rajongóik egyaránt megöregedtek, nyugdíjasok lettek. Akik megbékéltek a valósággal tudomásul vették, hogy sok tízezer zenekarból csak kevés lett ABBA, ahogy sok millió futballozó gyerekből csak néhányan lesznek Messik. Azok túlnyomó többsége, akik a mindenáron való győzelemre játszottak vesztettek. Már majdnem leéltek egy életet, de nem tudtak és nagyon valószínű, hogy nem is fognak tudni változtatni azon, hogy “a győztes mindent visz, a vesztes alul marad, a diadal mellett ez az ő sorsa”.
Már csak hárman maradtunk.
Nem baj, több süti jut nekem. Két réteg mézes tejbegríz és eperlekvár, három réteg előre sütött tészta, porcukorral meghintett mennyország. Komolyan, szerintem több mézeskrémest ettem eddig idén, mint valaha. A narancsos-fahéjas gyertyákból álló, adventi koszorú derengős, karácsony illatú fénybe vonja a nappalit. A legtöbb világosságot azonban az ikeás fenyő árasztja a sarokban. Szúrós tűlevelei műanyagon meredezve tartják az égősort, és a vörös-fehér díszeket.
Apa, anya, én és az érdes felületű, mégis süppedős kanapénk. Az első karácsony, hogy a nagycsalád többi tagja már nem akar, vagy már nem tud itt lenni. És ez így van jól. Ez így teljesen természetes. Ettől még nem fáj kevésbé, főleg, ahogy a mai nagytakarítás alatt a Bojtorján karácsonyi lemez sorai belekúsztak a fülembe, a lelkembe.
„A mai nap nem olyan, mint más. A mai nap nem lesz senki hibás. A mai nap örömünnep vár ránk, és nem lesz vitatkozás.”
A minden évben meghallgatott dal a bizonyíték számomra, hogy nem csak az elme tud emlékezni, a szív is. Valahogy mindennek ellenére körbeleng bennünket valami meleg, és kényelmes. Valami mosolygós. És a tudat, hogy holnap a többiekkel együtt ünnepelhetünk majd.
Béke. Béke van a házban, béke van a csendben, béke a gyertyalángban, drága szüleim szemében, ölelésükben, béke árad a világunkból már elköltözött nagyszüleim ilyenkor egyértelműen érezhető jelenlétéből. Még a mögöttünk lakó, folyton üvöltöző házaspárnál is béke van. Vagy csak nagyon csendben haragszanak egymásra.
Magamra öltöm ezt a békét, belekuckózom, mint egy puha takaróba, és el kell ismernem, hogy így, hármunknak, ugyanolyan varázslatos karácsonyunk van, mint az előző években.
Németh Anna, 18 éves, szerinte a karfiolnál csak a szappanoperák rosszabbak, odavan a kitalált világokért, és imádja a sajtot lekvárral, majdnem annyira, mint olvasni. Célja, hogy sose nőjön fel igazán, mert mind tudjuk, milyen bonyolultak a fölnőttek, és hogy a nyelve hegyével elérje az orrát. Bár saját bevallása szerint ez utóbbi kissé fontosabb.
Vannak akik alkotják magukat, és vannak, akik fogyasztják. Ez nem a testi méretre vonatkozik, hanem a szellemire. Evidencia, hogy az ember teste – biológiai értelemben – az idő előrehaladtával elhasználódik. De abban nincs konszenzus, hogy a vitalitás mértéke milyen utat jár be az időben. Vannak akik az életet folyamatos lejtőnek képzelik, és olyanok is, akik dombvidéknek, aminek van(nak) csúcspontja(i). Abban egyeznek a nézőpontok, hogy az út vége a halál. Az életerő véges erőforrás, ami az idő múlásával megfogyatkozik. Ebből két szélsőséges megközelítés következhet. Az egyik, a vulgár-materialista szemlélet, elfogyó életről szól, ami a meglettebb korú embert ifjú önmaga maradékának tekinti. Az ilyen felfogás túlértékeli a testet és folyamatos veszteségérzéssel jár, mert érdektelen számára a biológiai megszűnés utáni jövő. A másik, a vulgár-idealista látásmód, nem vesz tudomást az öregedésről, a testet másodlagosként elhanyagolja. Csak a transzcendensre koncentrál, mert bízik a halál utáni továbbélés lehetőségében. Mint általában, a járható út valahol középen vezet. Jó esetben árnyas, idős fák alatt.
illusztráció: pixabay.com
Hajdan Gödöllő Városa mellett az Egyetem kórusa is voltunk. Így jutottunk el Giessenbe, a Justus Liebig egyetemre. A kórusok találkozója közben tudományos élményekben is részesülhettünk. Egyik fénypont Kielwein professzor Käsologie (Sajtológia), azaz sajtismereti előadása volt.
Bevonultunk az élelem tudományok egyik szentélyébe, azaz előadó termébe. Amely nem sokban különbözött a mi gödöllői I-estől V-ösig számozott előadóinktól. Egy lényegi különbséget – mely aztán szerephez is jutott – csak később tapasztaltunk meg. A padok írólapja ugyanis fölnyílt. Ennek egyik indítéka nyilván a gyors távozás lehetősége lehetett vészhelyzet esetén.
Most azonban semmi vész sem sejlett. Sőt, nagyon is barátságos körülmények fogadtak: kancsókban állt a vörösbor, tálcák halmozottan megrakva fehér kenyér kockákkal a padok írólapján csakúgy, mint a katedrán. A tanszéki segítők serege készen várta a prof belépőjét. A várakozás alig percnyi – talán éppen csak hatásfokozó volt.
Belépett. Tekinteteink áhítatos várakozással szögeződtek rá. Nekem két vonás tűnt föl hangsúlyosan; két “m”: mosoly és macskabajusz. Aztán szavaiból kitűnt, hogy mennyire odaadón kedveli szakterületét. Bevezetőül elmondta, hogy négy felvonásban négy-négy, vagyis tizenhat féle sajttal ismerkedünk meg a lágy fondü-sajtoktól az érett kemény fajtákig.
Intésére a segédcsapatok tálcákon szolgálták föl az első csoport négy lágy sajtját. Közben kedves professzorunk lelkesen beszélni kezdett róluk. Mondanivalója végén kóstolásra szólított föl. Közben nagy hévvel tárta szét karját. Sikerült is jó nagy pofont adni az előadói asztalon várakozó kancsónak, mely pörögve indult légi útra.
Nyicsevo! Azaz macht nichts! A legények egykedvű sürgéssel törölgettek s pótolták a veszteséget. Úgy látszott e közjáték mindennapos. Bizonyára. Mi meg kóstoltunk, hörpintettünk és majszoltunk. Szóval hamar otthonosan illeszkedtünk bele a sajtok szent szertartásába.
Az izgalom fokozódott. Valaki elejtett egy darabka kenyeret. Nyomban utána is kapott. A billenő asztallap méltányolta e buzgalmat s az előtte ülők nyakába zúdította a kancsó tartalmát. Ekkor valaki szintén fölpattant, hogy papír zsebkendő készletét a kárvallottaknak nyújtsa. Itt is elszabadult egy kancsónyi jobb sorsra érdemes bor.
Aztán itt is, ott is hasonló események zajlottak. Szerencsére egyre kevesebb bor tartalommal. Mert derekasan helyt álltunk. Mindez csöppet sem látszott zavarni sem a segédeket, sem magát a szeretett tudományába mélyedt professzort. A bemutató e közjátékoktól függetlenül óra pontossággal folyt le. A végére a sajtok ismeretével gazdagon, vörösbortól lucskosan, ― és az egyre érettebb sajtoknak hála ― illatosan tapsoltuk meg az esemény fő hősét, a változatlan kedéllyel és szerény mosollyal meghajolva távozó Kielwein professzort.
A szakrális és a profán együttélése jól ismert jelenség. Az már kevésbé az, hogy mindkét megközelítés elme-kreálmány. Az pedig, hogy egy uszodával kapcsolatban merül fel ez a fogalompár, nehezen értelmezhető. Az organikus “építészek” – különösen a Makovecz epigonok – nem képesek megérteni, hogy a templomok és emlékművek kivételével minden épületnél a funkcionalitás élvez elsőbbséget. Fokozottan igaz ez a középületekre, ahol a modoros sallangokra költött közpénz pazarlás, nem tolerálható. A vízmenti együttlét és maga az úszás fontos – közösségi(!) – emberi tevékenység, ami ismert, átlátható szolgáltatás-elemekből áll. A klausztrofóbiát okozóan alacsony szűk öltöző és a megalomán kupolás, túlméretezett, helybitorló, szeparált lelátók miatt szűk partú úszótér ellentmondása kiáltó. A presztízs-hübrisz legyőzte a funkciót. Kívülről az uszodai saroktornyok (sic!) létezése bántóan anakronisztikus. Harminc éve járok uszodába, számtalan helyen megfordultam itthon és a világban, ahol töredék pénzből alkalmasabb és fenntarthatóbb vízi közteret találtam.
1./ Kezdetben teremtette az Úr a bit-et és a byte-ot. És teremté ezekből a SZÓ-t.
2./ És a SZÓ-ban 2 byte volt és nem létezett semmi más. És az Úr elválasztotta az Egyet a Nullától. És látta az Úr, hogy ez jó.
3./ És mondá az Úr: legyen ADAT, és így történt. És mondá az Úr: foglalja el az ADAT a neki megfelelő helyet. És megteremtette az Úr a floppy disket, hard disket és a compact disket. És látta az Úr, hogy ez jó.
4./ És mondá az Úr: legyen számítógép, ahová a floppy disket, a hard disket és a compact disket be lehet helyezni, és elnevezte hardvernek. És látta az Úr, hogy ez jó.
5./ És softwer még nem létezett akkor. De az Úr megteremtette a programokat, nagyokat és kicsiket, mindegyiket az ő fajtájuk szerint. És mondá az Úr: szaporodjatok és sokasodjatok és töltsétek meg a memóriát.
6./ És mondá az Úr: teremtsünk programozót, és alkosson a programozó új programokat és irányítsa a számítógépeket, a programokat és az adatokat.
7./ És megteremtette az Úr a programozót, és elhelyezte őt a számítógépközpontban. És megmutatta neki az Úr a könyvtárszerkezetet, és mondá neki: használhatsz minden könyvtárat és alkönyvtárat, de soha ne használd a WINDOWS-t.
8./ És mondá az Úr: nem jó a programozónak egyedül. Álmot bocsáta reá, és kivéve egyik oldalbordáját másik lényt teremte belőle, aki felnéz a programozóra, aki szereti azt amit a programozó csinál, és elnevezte az Úr ezt a lényt felhasználónak.
9./ És ott volt a programozó és a felhasználó a csupasz DOS alatt, és látá az Úr, hogy ez jó.
10./ De Bill okosabb volt az Úr minden más teremtményénél. És Bill megkérdezte a felhasználót: mondta-e az Úr, hogy ne futtass egyetlen programot sem?
11./ És a felhasználó válaszolt: azt mondá az Úr, hogy használhatunk minden programot, minden adatot, de soha ne használjunk windowst, különben elkárhozunk.
12./ És mondta Bill a felhasználónak: hogyan beszélhetsz olyasmiről, amit még ki sem próbáltál? Abban a pillanatban, hogy a windows-t futtatod, olyan leszel, mint az Úr. Képes leszel bármit létrehozni egy egyszerű egérkattintással.
13./ És a felhasználó látta, hogy a windows gyümölcsei szebbek és könnyebb őket használni. És látta a felhasználó, hogy minden tudás haszontalan, mert a windows képes azt helyettesíteni.
14./ És a felhasználó installálta a számítógépén a windowst és mondá a programozónak, hogy ez jó.
15./ És a programozó azonnal elkezdte keresni az új drivereket. Megkérdezte őt az Úr: mit keresel? És a programozó válaszolt: új drivereket keresek, mert nem találom őket a DOS-ban. És mondá az Úr: ki mondta neked, hogy driverekre van szükséged? Futtattad a windowst? És a programozó válaszolt: bizony, mert Bill mondá nekünk, hogy az jó.
16./ És mondá az úr Billnek: Azért amit tettél gyűlölt leszel minden programozó előtt. És a felhasználó boldogtalan lesz miattad. És bűneidért mindörökre windowst kell árulnod.
17./ És mondá az úr a felhasználónak: azért amit tettél csalódni fogsz a windowsban, és az megeszi majd minden erőforrásodat. Lassú programokat kell majd használnod és örökkön örökké a programozó segítségére fogsz szorulni.
18./ És mondá az úr a programozónak: azért mert hallgattál a felhasználóra, soha nem leszel boldog. Programjaidban hemzsegni fognak a hibák, és ki kell javítanod őket újra és újra, az idők végezetéig.
19./ És akkor az Úr PC-t adott a kezükbe, kiűzte őket a számítógépközpontból, az ajtót bezárta és jelszóval védte le.
20./ GENERAL PROTECTION FAULT.
