kiemelt címkével jelölt bejegyzések

Farkas Máté: Puncsostál

Kedves hallgatóság!

Történetemet részletes bemutatkozással kezdem, mivel valódi személyazonosságomra
– gyártóimon túl – nem jött rá senki. 1990-ben születtem, Csehszlovákiában. Fiatalságomat először a szlovén üzletek polcain, majd később a Jugoszláv piacok pokróccal letakart asztalain töltöttem, egészen 1993-ig. Hontalanságom akkor ért véget, amikor a szabadkai nejlonpiacról hazavittek és egy kedves fiatal pár kapott meg nászajándékként – a többi, harmincöt másik puncsostállal egyetemben. Szegények szekrénysorra, színes tévére, HiFi toronyra számítottak, nem rám és a megszámlálhatatlanul sok testvéremre. Az esküvő után pár napig csalódottan kerülgettek minket, majd időnként, amikor vendég járt a háznál, továbbajándékoztak.
            Én decemberben egy mackónadrágos, zsíros hajú fickóhoz kerültem, akit a barátai Lacinak, a felesége pedig egyszerűen csak Semmirekellőnek hívott. Mint később kiderült, Laci napszámosként dolgozott a fiatal párnál. A hiperinflációnak köszönhetően, a napi egymillió dinárosra duzzadt keresetéből sokszor még kenyérre sem futotta, így hatalmas mosoly ült ki kedves, de fogatlan arcán, amikor fizetség helyett megkapott engem. Mondhatjuk, hogy szerelem volt első látásra – igaz, az én részemről viszonzatlanul. Piszkos körmű, tömpe ujjú mancsával izgatottan szorított és úgy vitt engem hazáig, mint egy igazi kincset. Ezen a ponton meg kell vallanom, akármilyen rosszul is hangzik; én nem ilyen férfiról álmodtam!

Amikor Laci bemutatott a családjának, magas falú jénai tálnak nevezett. Nonszensz! Mintha az angol királynőt keverték volna össze a házvezetőnővel! Sajnos ez a félreértés hamar gyakorlati elképzelésekké sűrűsödött; arról beszéltek, hogy a háború után mindenféle tejszínes krémlevesek és szarvasgombás raguk kerülnek majd belém, de az álmodozások végeztével hamar felkerültem a kamrapolc tetejére, hogy mégse fájdítsam senki szívét. Két év múlva a déli határ mentén ismét lövöldözni kezdtek. Amikor Laci átvette a katonai behívót, azonnal hazaparancsolta a feleségét és kapkodva összepakolta a gyerekeket, meg a két utazótáskát. Az egyikbe a ruhák és az iratok kerültek, a másikba pedig minden, ami mozdítható volt. Így jutottam az éj leple alatt Magyarországra.

– Itt se lesz könnyebb az élet, de legalább nem lőnek! – mondta Laci, miközben begurult a soha nem látott rokonok udvarára.

Én még évekig álmodoztam a puncs andalító ízéről, a gazdáim meg a tejszínes krémlevesről, végül azonban engedtek a hétköznapok szorításának és azzal töltöttek meg, amit épp otthon találtak. Volt bennem tarhonya, grízes tészta, rakott krumpli, néha pedig – ha futotta rá – az esti film mellé pattogatott kukorica, vagy pudingtorta a gyerekeknek. Gondolom, mondanom sem kell; ha a kölykök ezekből a nyalánkságokból beettek, vagy az óvodából hazahoztak valamiféle hányós nyavalyát, ismét jó hasznomat vették a háznál!
            Hát, ilyen izgalmak közt telt el az elmúlt harminckét év! A gyerekek lassan kirepültek, de nem sokáig maradt csendes a lakás, mert Laci tavaly nyugdíjba ment, és azóta szüntelenül idegesíti a feleségét. Idén karácsonykor – ahogy minden évben – halászlé került az asztalra. Este a legfehérebb terítővel terítettek és még angyalkás szalvétát is tettek a kés meg a kanál mellé. Miután a híradóban bemondták, hogy új fókabébi született a Pécsi állatkertben, asztalhoz ültek. Ám ahelyett, hogy nekifogtak volna a vacsorának, Laci hosszan nézett engem és a gőzölgő halászlét. Pár másodperc múlva lágyan megfogta a felesége kezét és valami tőle teljesen idegen dolgot mondott:

– Látod, Piroska? Végül mindenünk meglett!

– Te vén marha! – szaladt ki nevetve az asszony száján, miközben tovább szorította a férje kezét.

Ahhoz képest, hogy üvegből vagyok, egészen ellágyultam ettől a jelenettől, mert akkor és ott értettem meg először a lényeget. Annak ellenére, hogy egész életemben felszínes dolgokról álmodoztam, végül mégis megkaptam azt, amire a szívem mélyén vágytam; idén már nemcsak az asztal díszévé, hanem egy család részévé is váltam.

Ujj Béla: Mitől orosz, mitől barát és mitől színdarab?

Orosz barát az Örkény Színházban (2026. január 18)

Az előadás iránt Sipos Balázs konzulens és a játszók között szereplő: Mácsai Pál, Znamenák István, Csákányi Eszter, Hajduk Károly, Nagy Zsolt, Kerekes Éva személye keltette fel érdeklődésemet. A szerző Kemény Lili csak, mint kedvenc könyvem, David Foster Wallace: Végtelen tréfa társfordítója (Sipos Balázs mellett) bír számomra referenciával. A Nem című könyvét olvastam, ami számomra teljesen érthetetlenül lett túlértékelt. Ez (a színpadra erőltetett) szöveg hasonló gondokkal küzd, mint a Nem. Azt egyikről sem lehet mondani, hogy szerény, tömör és szürke. A szerző falánk mindenevő, ezért az eredmény vegyes összetételű, részben emésztetlenül visszaadott, túláradó szöveg-ömleny, amin még “a kevesebb több” bölcsesség sem tud érdemben segíteni.

Nehéz helyzetben vagyok, mert úgy döntöttem, hogy csak akkor írok recenziót, ha tudok pozitív gondolatokat kifejteni az előadásról. Ez most nem könnyű, mert az én előrehozott tömör “véleményem” meglehetősen markáns. Nem értem, hogy kerülhetett ez a zagyva és közhelyekkel zsúfolt, dramatizálatlan “mű” színpadra az ország egyik legprofibb színházában.

A “darabról” magáról nem lehet írni, mert nincs. Fizikailag az előadás két felvonás négy (egymáshoz erőszakolt) “jelenet”. Az időt és helyet a díszleten feliratok jelzik. (Szánalmas.)

Egy. Örök bennfentes “filmesek” egy “pályázat” körül fontoskodnak. (Az nyer, akinek kell.)

Kettő: “Hazai értelmiségi” és volt szovjet maffiózók üzletelnek. (Így ment, megy és fog menni ez.)

Három. Karanténban Harry Potter értelmezést távtanítanak. (Bármelyik MI nagy nyelvi modell “ír” ilyen elemzést.)

Négy. “Lázadó” fiatalok oligarchát rabolnak el, majd el/lebukásukba a “körön” kívüliek belehalnak. (Oszt jónapot, függöny.)

Az “orosz” kapcsolatokból oligarchává válás konteós közhely. A “barát” fogalom darabbeli szerepe nem világos. (Miheztartás végett a barátság nem statikus állapot, hanem folyamatosan alakuló dinamika. Olyan kapcsolat, ahol nem vérségi kötelék vagy a törvényi kötelezettség: házasság, szülőség stb, hanem tiszta szándék és szeretet köti össze a feleket. Ez is biztos benne van a Harry Potterben, hol is?)

Nyilvánvaló tapasztalat, hogy az “értelmiség” idősebb (rendszerváltó?) generációja, kívül marad/helyezkedik, alkalmazkodik, “bátran” (pl. nyakkendős) verset ír, gagyi tévé sorozatokat gyárt és önkritika nélküli, nárcisztikus utódokat nevel, akik a szülők nélkül semmire sem mennének. Aztán csodálkozik, hogy aki nem pszichopata az csak sodródik a “történelmi átrendeződés” hullámain és elmebajnak nevezi a gyávaságot. A dolog vége az értelmiség fogalmának totális kiüresítése. Erről lehetne akár érvényesen szólni.

A kapott “látleletről” (ami inkább valamilyen szeres hallucináció) semmi sem következik. Egy valódi diagnózis a gyógyításhoz készül, nem csak úgy. Itt nincs szemernyi cselekvőképesség sem, ez csak duma, duma, duma … (Dumaszínház?)

Az alapanyag színpadi kiszerelésének áttekintése közben tapasztalt néhány egyéni teljesítménnyel próbálom indokolni (legalább magamnak) azt, hogy megszületett ez a recenzió.

Vegyük végig, jobb híján jelenetenként, azokat, akik valamit hozzátettek a szöveghez.

Egy. Mácsai Pál Mortiván Frigyese, Znamenák István, Lakisovszky Ödönje, Csákányi Eszter Török Kati alakítása élő cáfolata a mondásnak, hogy “szarból nem lehet várat építeni”. A vár impozáns lett, amihez Hajduk Károly Faruzsa Miklósként próbált hozzátenni néhány lapáttal.

Kettő. Hajduk Károly már idősebb Faruzsa Miklósként és Nagy Zsolt Gorán Attilaként mindent megtesz, hogy életet leheljen a dialógusokba. Erőfeszítésük eredménytelen. Néhány kósza árnyék is felbukkan körülöttük.

Három. Kerekes Éva teljesítménye távoktató tanárként példás. Újabb bizonyítéka annak, hogy egy jó színész a telefonkönyvet is hatásosan elő tudja adni.

Négy. Az emberrablás történet teljes színpadi káosz. A jobb sorsra érdemes “fiatal játszók”, minden rendezőelv nélkül, reménytelenül küzdenek a rájuk osztott szöveggel. Csak a hosszan túszként kikötött Nagy Zsolt (fizikai) produkciója említésre méltó. Bár majdnem mindenkit agyonlőnek, a közönség nehezen észleli, hogy ezzel vége van.

Néhány szó a háttérben működőkről. 

Dohy Balázs rendezőt a Katona 2031 előadásában ismertem meg. Ott tetszett amit csinált, ha nem is volt hibátlan a munkája. Ebbe az előadásba csak a hibák kerültek át. Ott az összeszokott kis csapat teljesítménye eltakarta a rendezői bizonytalanságot, itt a sok heterogén hátterű szereplő gyakran szétszaladt, mint az őrizetlen nyáj. (Ez egy népi hasonlat az urbánus közegben.) Hiányzik az összefogó koncepció. (Ha a “mission impossible” nem kell belefogni.)

Zilahy Z. Anna dramaturgot nem irigylem. (Szegény.) Hetényi Zsuzsa (korlátozó) szakértelmére az eredeti szöveg gyártása idején lett volna nagy szükség. 

A zenét, a díszletet, a fényeket, a jelmezeket, a mozgást totálisan elnyomta a szöveg áradat.

Az előadás időtartama három és fél óra egy szünettel. (Emlékeim szerint csak az öreg Vidnyánszky Bűn és bűnhődése volt ennél hosszabb.)  

Amikor befejezték az előadást, nem tapsoltam (ilyet ritkán teszek). Azonnal távoztam, így elsőnek érkeztem a ruhatárba és a WC is néptelen volt.

A színházból kifelé tartva több távozó fiatal(!) nézőtársat megkérdeztem, hogy tetszett nekik az előadás. Az első válasz egy huszonéves nőtől így kezdődött: Hát … (A dolog azért érdekes, mert amikor a tavalyi legnagyobb színházi melléfogásom a Nemzeti Színház új megzenésített /sic!/ Csongor és Tünde bemutatója után érdeklődtem a kijáratnál a fogadtatásról, egy hasonló korú nő ugyanígy kezdte a mondatot.) Csak kritikákat hallottam. (Katarzis szóba sem jöhetett.)

Kínomban próbáltam magyarázatot találni ritkán tapasztalt fanyalgásomra. Először saját hozzáállásomat vizsgáltam. Lehet az én megközelítésem nem megfelelő. Ilyenkor jó bevonni másokat. A darabokról véleményeket csak megtekintés után veszek elő. Most hazafelé a metrón olvastam bele egy kritikába: “…indokolatlanul és logikátlanul túlírt szöveg, amelynek tekintélyes részét – legalábbis úgy látszik – még csak meg sem kísérelték színpadi helyzetbe illesztve dramatizálni.”

www.kutszelistilus.hu/szinhaz/jegyzet/1126-kutszegi-csaba-kemeny-lilivel-eltem

Nem tudok nem egyetérteni.

Hiába nagyon leegyszerűsítő, elsőre az merül fel bennem, hogy a “kapcsolati tőke” nem csak az innovációhoz kevés, a katarzis létrehozásához is több kell. Hamar előkerült a belterjesség fogalma is, mint magyarázat a kritikátlan befogadáson alapuló melléfogásra. Az sem kizárható, hogy a fiatalok bevonzása a színházba félretol több egyéb (minőségi) szempontot. Sok minden felmerült még bennem, de nem lettem sokkal okosabb.

Végül leginkább Sipos Balázs szerepe foglalkoztatott. Ő, mint konzulens szerepel a színlapon. (Nem igazán világos, ez mit jelent.) Becsülöm mint szerzőt, szerkesztőt, fordítót, követem az Interneten elérhető megnyilvánulásait. Kevés nála tisztánlátóbb kortársát ismerem. Meglep, hogy ő nem látja, hogy milyen lett az általa “konzultált” darab. 

Tudom, hogy szoros szálak fűzik a szerzőhöz. (A Nem című könyvében név szerint is szerepel.) Kész vagyok tudomásul venni, hogy az érzelmek (az ő korában) eltérítik az értelmet, de remélem, hogy intellektusa képes lesz dominálni és részt vesz majd olyan látlelet készítésében is, ami valódi segítség a (nagyon várt) terápiában.

Nem tudom honnan, de hazafelé a kocsiban középiskolai kémiatanárom ikonikus mondata tolakodott az agyamba: “Körbeadom a bróm szagát, nézzétek meg.” Akkor nem láttuk … most sem.

kiemelt kép: a szerző fotója

Kővágó Éva: Karácsonyi csúnya pulcsi

Végre kinyújtóztathattam elgémberedett tagjaimat. Az állandó fekvés, heverés, láblógatás – he ez nem lenne képzavar – már az idegeimre ment. Kezdtem elveszíteni a fényes jövőbe vetett hitemet is. De ma végre szabad levegőt szívhatok. Eljött ez a nap is.

Azt mondják, mindenkinek jár 10 perc hírnév. Nekem egy teljes nap jut. Minden évben. Ezen a napon mindenhol én vagyok a főszereplő. Munkahelyi csapatok, osztályközösségek, baráti társaságok készítenek velem szelfit, a közösségi médiában mindenhol engem lehet látni. A celebek minimum három Tiktok videóban villognak – velem. A nevemben versenyeket hirdetnek ahol minden a külsőségeken múlik és engem valóban csak a külsőm határoz meg.  

Egy nagy fájdalmamról is be kell számolnom. Rengeteg filmben szerepeltem és úgy érzem, az egyetemes filmművészet legalulértékeltebb szereplője vagyok. Rendben van, hogy a nagy egészet nézve csak epizódszerepeim vannak. De abban a néhány jelenetben, ahol feltűnök, ott enyém a főszerep, én viszem a prímet. Hát hol lenne ma Bridget Jones és Mark Darcy első találkozása, ha én nem vagyok ott? Emlékezne rá bárki is? És kaptam ezért én egy Oscart? Vagy bármilyen elismerést? Mármint azon túl, hogy egy napot neveztek el rólam?

Mindenkit szeretnék emlékeztetni, hogy december haramdik péntekén van ez a nap. Ez az én kiteljesedésem ünnepe, lehetőség arra, hogy csodálhassanak.

Aztán persze a következő napra megfeledkeznek rólam. Ismét mehetek vissza a semmittevésbe. Ha szerencsém van, a családi karácsonyra még beugorhatok, de sajnos a csillogó napom után a sötétség az osztályrészem. Az még csak hagyján, ha a szekrény hátsó falához lapulva hallgathatom a haspóló dicsekvését arról, milyen partin járt az előző hétvégén. De vannak helyek, ahol nagy műanyag tartókba gyömöszölnek, sőt, még a levegőt is kiszívják, mert így kiesebb helyen elférünk. És vannak, akik levendulát tesznek a tárolóba. Vagy szappant, mert már az anyukájuk is így szokta. És vannak, akik naftalint tesznek mellénk. Nem is tudtam, hogy lehet még naftalint beszerezni. A legrosszabb, ha a büdösben a sízoknival simulunk egymáshoz és egész nyáron azt hallgathatom, hogy ugyan nekem valóban van egy teljes napom, de őt bezzeg hányszor vették fel: korcsolyázáshoz, kiránduláshoz, természetesen síeléshez, vagy csak úgy.

Hát, így telnek napjaim, egy nap fény,  és 364 nap sötét unalom. Aztán végre kinyújtóztathatom elgémberedett tagjaimat…

Reindl László: Karácsonyi égők

Több társammal együtt gurultam le az egyik legnagyobb kínai lámpagyár futószalagjáról Shenzhenben, végig azon aggódva, nehogy megsérüljön a foncsorom remek, áramvonalas, világító testemen. Óvatosan emeltek fel, összekapcsoltak társaimmal, majd védőfóliába csomagolva dobozoltak, raklapra tettek – készen a hosszú repülőútra Európa felé.

Utam eseménytelen volt, kivéve hangos szomszédjaim állandó fecsegését, és a repülőgép motorjainak állandó zúgását, melytől elálmosodtam és elaludtam. Nagy zökkenés ébresztett fel, majd utcai zaj, autódudák hangjaiból arra következtettem, hogy egy nagyobb városban lehetek. Megpróbáltam kikukkantani a dobozból, de a társaim súlya mindig visszahúzott, alig tudtam pofán rúgni őket! Hosszú sötétben eltöltött idő után egy tetovált kéz kiemelte a teljes lámpasorunkat – majd egy csodálatosan feldíszített karácsonyi kirakatban találtam magam foglalatba csavarva. – Ezt a lámpafüzért is Kínában készítették, remélem égni is fog ­– hallottam, majd melegség öntötte testemet és világítani kezdtem. Boldogan szemléltem a kirakaton át a rám csodálkozó arcokat – a gyerekeket nagyon szerettem!

Teltek múltak a napok/éjszakák, és egyszer csak megállt a karácsonyi kirakat előtt egy család: fiatalos jól öltözött anyuka, magas szakállas apuka és két veszekedő kiabáló 5-6 éves fiúgyerek. Tűzoltó autót akarok! – visította a kisebbik, a nagyobbik meg rángatta apja kezét – mondván a fekete étcsoki a legfinomabb, én azt kérek!

– Apa, mi lesz a karácsonyfa alatt – kérdezték?

– Parketta, kisfiam, parketta – válaszolta az apa. 

Hallottam, hogy sorban megrendelik az ajándékokat, majd a kasszánál elhangzott a sorsomat meghatározó mondat: valami szép fényfűzér is kellene a fára!

– Akárhová megy az apám, mindenhol meleg fogadtatásban részesül – büszkélkedett a nagyobbik gyermek.

– Miért? Olyan népszerű? – kérdezte a pénztáros.

– Nem, hanem mert tűzoltó! – felelte csillogó szemmel a kisfiú, azzal kiemeltek minket a dobozból és már utaztam is a csomagtartóban a többi ajándékcsomaghoz szorítva.

Hamarosan megérkeztünk, ledobtak minket egy láda tetejére, azzal, hogy még takarítani kell. – Anya, miért takarítod ki a WC-t is? ­ – kérdezte az egyik gyerek.

– Mert jön majd a Jézuska és minden szép tiszta kell legyen – válaszolta.

– És nálunk fog szarni is? – kérdezte a fiú, mire mindenki kiabálni kezdett és nagy lett a hangzavar.

Végre felállították a karácsonyfát, elkezdték díszíteni csodálatos színes gömbökkel, kis állatfigurákkal, kis plasztik hóemberrel, kihallgattam a beszélgetésüket: ­– Laci vagyok, és öt centi a répám – mondta az egyik. – Én Kálmán, és acélfazék van a fejemen – mondta a másik. – Valaki segítene, mert csak egy lyuk van a lábam között? – mondta a harmadik.

A nagyobbik fiú ágaskodva körbetekert bennünket a fán, és mindjárt ránk is kapcsolta az áramot – mire az apa rászólt, hogy a karácsonyfa égőit elég akkor bekapcsolni, ha nézni akarod. A kisebbik fiúnak nagyon tetszettem, mert állandóan ki-be kapcsolt minket, és egyszer csak valami nagyon meleget kezdtem érezni. – Ég a fa! – kiabálta a gyerek a szobából az anyukának.

– Hányszor mondjam, hogy nem ég, hanem világít – válaszolt az anya a konyhából.

– Anyaaa! Most már a függöny is világít! – kiabálta vissza a fiú, és én már a tűzoltó autó szirénáit sem hallottam, mert visszaadtam lelkemet az univerzumnak.

Varga Mónika: A karácsonyfatalp

Na, megjöttek értem. Apa jön, mint mindig és ismét fogalma sincs, hol keressen. Szentségelve mászik fel értem a padlásra majd felharsan a jól ismert „Kurva életbe!” is, amikor a feljáró tetején bevágja a fejét egy gerendába. Nem hiszem, hogy létezik még valaki rajtam kívül, akit épp a tél közepén rángatnak ki jól megszokott rejtekhelyéről, és már akkor szidni kezdik, amikor még meg sem találták. Hová a picsába tehettem azt a vackot, hallom minden egyes évben és mérgemben úgy meglapulok, hogy csak azért se találjon rám. Senkit nem bántottam én az életemben, mégis annyi szitkot szórnak rám, mintha nem is ünnepre készülnénk. Mi a fasznak ide ez a sok szemét, kiabálja, rég ki kellett volna hajigálni innen mindent! Fél élet lesz, mire megtalálom azt a szart! Ami persze megint én vagyok, úgyhogy tovább lapítok. Kárörömmel nézem, ahogy leborul egy egész oszlopnyi kartondoboz, innentől kezdve legalább nem engem átkoz. Ahogy a szétgurult díszekért lehajol, egyik lábamon megcsillan a fény, megvagyok! Már hallom is a diadalittas kiáltást: itt van ez a nyüves vasdarab! Megragadja a kilógó lábamat, kirángat a polc alól és azzal a lendülettel indulunk is lefelé. De a neheze még csak ezután jön. Megyünk az udvarra, velünk jön egy fűrész, egy fejsze és már ott reszket a teraszon a frissen vágott fenyőfa. Hozzá képest nekem úri dolgom lesz, mostantól rá zúdul majd a háziúr összes haragja. Fintorogva méregeti a jókora fenyőt, majd fejét vakargatva szemügyre vesz engem is. Nyilván nem stimmel valami, de nincs mese, minket össze kell passzítani valahogy. Neki is esik a fának. Elsőként az útban lévő kis ágakat fűrészeli le, majd a törzs méretre faragása következik. Mission impossible. Én már régóta tudom ezt, és jókat vigyorgok magamban. Amit apa ezután üvölt, az már nem fér bele ebbe a karácsonyi történetbe, úgyhogy legyen elég annyi, hogy anya rohan a kötszerrel meg a sebtapasszal. A fenyőfa rám zuhan, az illatával vigasztalódom egy kicsit. Anya bekötözi apát, és konyhai teendői közé menekül. Anya pragmatikus, nem szid minket, nem hibáztatja a fenyőfaárust és a fejszét sem. Apa az élete árán is elvégzi ma esti egyetlen feladatát, pont. És apa újból faragni kezd, összeszorított fogakkal, elszántan. Hogy én ott rohadjak meg, ahol vagyok, azt még el kell mondania, meg az a barom is, aki ilyen szűkre készített engem. Sőt, az idén azt is megvetően az arcomba vágja, hogy minek ír magáról egy ilyen ostoba karácsonyfatalp, akivel soha, semmi érdekes nem történik, és ha nem vigyázok, vesz helyettem egy állítható fajtát. De nem érzékenykedem, mert ellentétben szegény fenyővel én túlélem ezt a karácsonyt is, ráadásul most már kezdem érezni az ünnep hangulatát. Anya kikukkant, felméri a helyzetet és édes bejgliillattal tölti meg a teraszt. Na végre! harsan apa hangja, amikor vizesre izzadt tenyerével belém feszegeti a faragott fát és én úgy döntök, hogy megtartom. Méghozzá egyenesen. Pedig megérdemelné ez a goromba fráter, hogy jó ferdén tartsam, hadd farigcsáljon még egy kicsit itt kinn a hidegben. De az a helyzet, hogy én is mennék már befelé. Csak azért tűrök el minden szenvedést, ami ez után következik. Anya boldog, hogy az idén orvos nélkül úsztuk meg a fafaragást, én pedig fontos feladatot kapok a nappali központi helyén. Én vagyok a biztos pont, a karácsony szilárd alapja. Nélkülem nem állhatna itt a ragyogó karácsonyfa, s bár egész évben tétlenül heverek a padlás legrejtettebb zugában, ilyenkor rajtam áll vagy bukik az ünnep.

Nagy-Laube Csilla: Húsz év eltűnt

Koponyámba tolulnak négyütemű emlékeim,
Illatos fotók villannak be és arcok,
füstjárta felvételek homályos időkről, egy valaha volt valóságról.
Kacajok orgiája keveredik a kimerevedő emléktöredékekkel.
A háttér szüntelen morajlás és tajték.
Az arcokon ráncokat vet az éttermi fény,
Patinásak a hajszálak, néhol pocakot eresztett a téboly, de a színek vakítanak,
szabadon szárnyalnak a lelkek.
A burkolat ugyanolyan, talán a motor is,
de a kilométerek nyomot hagytak a tekinteten.
Mégsem teljes az osztály.
Nem lehet velünk, aki vadvirágmezővé változott, akit elnyelt a föld.
Szelleme táncol, rakott szoknyája pördül,
Repül a szőke fonat és utolsót dobbant a tánccipő.

Ujj Béla: Hónaptár

január

kihűlt
termőföldre
jégburkot fagyasztva
dermesztő hideget áraszt
a szél

február

elég
lett a búból
vigadozik a nép
amíg húsfelejtve nem jön
a böjt

március

végre
enyhül a fagy
a mező kisarjad
szürkéből lesz minden üde
zöld

április

szellő
simogatja
bokrok és fák rügyét
minden lengő hintán gyerek
nevet

május

kihűlt
kedélyt fűt fel
újra felizzó vágy
nehéz belátni mennyi az
elég

június

elbújt
gabonából
aranykalász nyílik
szelíd felhők suhannak kék
égen

július

szomjas
minden ami él
sokan imádkoznak
hogy jöjjön az enyhet adó
eső

augusztus

tikkadt
vidékekről
akinek módja van
hűvös nagyvizek partjára
vonul

szeptember

érik
zöldség s gyümölcs
nyílnak az iskolák
dologgal telt mindennapok
jönnek

október

semmi
akadálya
sincs senkinek aki
saját útján halad sorsa
szerint

november

hűvös
hajnalokon
levelek helyére
hófehéren telepszik rá
a dér

december

egyre
hosszabb éjek
könyörület nélkül
szűk kalodába zárják be
a fényt


Cinquain: Egy ötsoros versforma, amelynek sorai általában 2, 4, 6, 8 és 2 szótagot tartalmaznak.

Év végén

Megint temettünk.

De volt nyár is:
nyomdaillatú könyvlapok,
tábortűz, pajzán versek,
szinte kézzelfogható csillagok.

Elmúlt egy év. Vagy más is?
Ebben a decemberi
ködben-sárban
vajúdnak már a válaszok. (Medrsdorf Ilona)

Kettőt temettem.

De volt tavasz és nyár is:
napfény és tenger,
kánikulai terasz,
azok a régi nyarak,
új szenvedély, új alkotás,
megszületett az ötödik,
kézzelfogható kis csillag.

Elmúlt egy év. Vagy más is?
Ebben a decemberi
ködben – szélben
posztumusz
sírtunk és nevettünk
ne halj meg minden percben
semmi nem ugyanolyan.
Nézem a fejfát
és letörlöm a sírról
a száraz gallyakat. (Galló Kovács Zsuzsanna)

Farkas Máté: Négy évszak

Tél (impotencia)
Nincs is
olyan hogy tél!
Sár van, meg zúzmara.
Hó helyett csak sűrű, nyálkás
szándék.

Ősz (nincs is végtelen)
Van-e,
vagy lesz-e ok,
hogy a hidegben
a kabátomból a kezed
kivedd?

Nyár (Lacika)
Sípszó,
kisgyatya és
búvárszemüveg kell,
az átfagyott testnek lángos,
dinnye.

Tavasz (modern gentleman)
Ez sem
az mint régen.
Madárcsicsergés van,
a parfüm leng, de nekem nincsen
pénzem.

Cinquain: Egy ötsoros versforma, amelynek sorai általában 2, 4, 6, 8 és 2 szótagot tartalmaznak.

Levél Ilonától

Szia Zsuzsa!

Hát, ezt is megéltük! Jobban mondva ti, hiszen én már csak a messzi távolból tudtam figyelni rátok, és beszívni magamba a felém áradó szeretetet. Micsoda paradoxon, hogyha nem történik meg tavaly szeptemberben a tragédia, nincs könyv. Szokták mondani, hogy csak az hal meg, akit elfelejtenek. Azzal, hogy elkészült a könyvem, nagyobb esélyem lesz megmaradni az utókor emlékezetében. Na, ez most kissé patetikus lett, pedig nem szoktam érzelegni. Sajgott a szívem, hogy nem lehettem köztetek teljes valómban, csak láthatatlanul. Sokan eljöttek, nem számítottam ennyi érdeklődőre. Külön öröm volt látni a régi és új Irkásokat, (kösz, Éva és Edit), nem beszélve férjemről, Zoliról, és a másféléves kisunokámról, aki már úgy megnőtt, hogy már szaladgált a tündéri tüllszoknyájában. Zoli ragaszkodott ahhoz, hogy még az idén megjelenjen a könyvem, és neki köszönhetően, csak helyeselni tudom, hogy a végén mindenki egy ingyenes példánnyal távozott.

Köszönöm, hogy vidám hangulatú megemlékezést rendeztetek, ami csak éppen annyira volt megható, amennyire egy posztumusz könyvbemutatóhoz illik. A kórus (Tassy Zsuzsanna, Tibold Mariann, Vilcsek Adrienne, Voit Ágnes) kezdésnek a melankolikus Mozart művel megadták a nosztalgikus hangulatot. Ezután máris elérzékenyültem, amikor Fóthy Zsuzsa méltatta aktivitásomat az Irkában, és az egyéb könyvtári rendezvényeken, pályázatokban. Köszi Zsuzsa kedves szavaidat.

Jó érzés volt a háttérben kivetített fotók, de egyben fájdalmas volt látni az évekkel ezelőtti önmagamat veletek boldogan, vidáman Siófokon, Mátrakeresztesen, és a többi Irka rendezvényen. No, de nem búslakodunk, hanem örülünk a csodálatos könyvnek, amiről csakis szuperlatívuszokban tudok beszélni. A szőttesem színei jót mutatnak a borítón, dicséret Gergely Gyöngyvér Ildikónak. Nem baj, hogy az Irka kötetekkel ellentétben, ez most sokkal nagyobb lett. Tetszenek a fejezetek elnevezései, magam se tudtam volna jobbat kitalálni. Megérdemlik, hogy felsoroljam: Az élet partján, Innen jöttem, Kincsesláda, Vadvízi tegezés, Utazás, Kerti csendben, Öregségnapló, Huszonegy nap, Napról napra. Aranyosak a kategóriák illusztrációi, különösen a csillagmintás, fekete macska a Kerti csendben. Olvasási kedvcsinálónak elég volt a rövid bemutatás, amihez jól passzoltak Anikó felolvasásai. A macskák illemtanát nagyon élveztem. Köszi Anikó!

Zsuzsa, most jössz te! Látod, látod, nem megmondtam, hogy ne izgulj! De ha ennyi adrenalinszint kellett a szereplésedhez, akkor megérte. Érződött Pannival a kettőtök közötti összhang, ahogy az évek során összecsiszolódtatok. Nem voltál indiszponált, sőt, úgy láttam, tudtad élvezni a debütálást, és kedvedre elmesélhetted a könyvszerkesztés nehézségeit. Az évek során elfogadtad, hogy az író kitárulkozik. Köszönöm, hogy Anikó zseniális tolmácsolásában elénk tártátok a nekem írt, személyes hangvételű leveleidet. Meghatódtam, és megkönnyeztem. Nagyon hálás vagyok, hogy Pannival együtt nem sajnáltatok időt és fáradtságot, hogy megszülessen a könyvem.

Pannival értek egyet, hogy nagyon sok írás kimaradt. Ezeket lehetne a Lépcsők regényemmel egy kötetbe tenni, hiszen az úgyis csak egy önéletrajzi kisregény. Meglepődtem Béla felajánlásán, hogy befejezi a Körmendi nyomozó és a pipacsos szalmakalap c. krimimet. Kíváncsian várom, hiszen teljesen más stílusúak vagyunk, nagy kihívás lesz neki, az biztos.  Köszönöm mindenkinek a részvételt, jó olvasást kívánok: Ilona

Ui: Szép a pulcsid, hiába, a francia divat felülmúlhatatlan.

Megmutatom gondolataimat az írásról, ez is egy a kimaradottak közül:

Az írás és az élet dilemmája

Az írás megszállottság. Eluralkodik az ember agyán – míg ír, nem érzékel semmi mást a világból, még saját testének jelzéseit sem fogja. Tehát: az írás árt az egészségnek, tönkreteszi az életet.Még mindig úgy nézek az írásra, mint választható életformára. Mérlegelem a pro- és kontra érveket. Még nem késő, még kiszállhatok belőle. Kerülgetem, mint egy szakadékot. Vagy mint egy mély tavat, amibe nem merek beleugrani. Érveket keresek.Gyűjtöm az elriasztó példákat, intő jeleket. Ulickaja, Mankel betegsége – vajon nem a test végletes elhanyagolásából eredeztethető? És kiterjeszthető ez más időkre, más művészetekre is.Adódik a kérdés: mi a fontosabb? A művészet, vagy az élet? Vajon lemondtak volna-e az alkotásról a fenti írók a hosszabb élet javára? Azt hiszem, igen. És végtelen önzés volna-e részünkről, ha mi, olvasók, műélvezők, inkább a nem-lemondásukra szavaznánk? Ismét igen. Tehát a válaszom – arra kérdésre, hogy mi a fontosabb – az, hogy: az élet.