(Tél)
Jégkár,
fagyos, üres,
szétrepeszti lelked,
mit addig felépítettél,
halál.
(Tavasz)
Csíra,
duzzadt, erős,
reméled az összes,
de lesz, mi a földben marad,
magok.
(Nyár)
Kóró,
száraz, sárga
határban bandukolsz,
szomjas marhákkal együtt bőgsz,
aszály.
(Ősz)
Lepra,
nyálkás, pőre
bőröd vedled tompán,
védtelenül állsz a szélben,
csontváz.
Cinquain: Egy ötsoros versforma, amelynek sorai általában 2, 4, 6, 8 és 2 szótagot tartalmaznak.
avar
levélöröm
szitáló köd dereng
komor pompa válladra ül
varjak
Cinquain: Egy ötsoros versforma, amelynek sorai általában 2, 4, 6, 8 és 2 szótagot tartalmaznak.
Szófa ha volnál beléd süppednék
zöld szövetedbe fonnám
sejtjeim téged ölelnének szüntelen
mohaszálakkal simogatnád testemet.
Matrac ha volnál, felfújható
hozzám alakulnál.
Szüntelen napsütésben
Együtt hevernénk,
Testtelen.
Mersdorf Ilona tavaly hagyott itt minket. A gödöllői írókör legaktívabb tagja volt, nélküle nem volt műhelytalálkozó, felolvasóest, antológia, nyári tábor, költészeti vagy prózaíró kurzus, ő vezette az Irka blogját, az Írkávét, melynek a nevét is ő találta ki. Ilona volt az antológiáink megkerülhetetlen lektora, verseket és novellákat egyaránt értelemmel, érzelemmel kritizált, igyekezve nem megbántani a szerzőt.
Halála után rengeteg írás maradt, melyből egy kötetre valót most összegyűjtöttünk és mindazok számára, akik ismerték és szerették Ilona írásait, egy kis ízelítőt nyújtunk abból, milyen hatalmas szellem és alkotási vágy fűtötte.
Várunk szeretettel minden érdeklődőt!
Kérjük, az istoka@gvkik.hu email címén jelezzék, ha szeretnének egy példányt Ilona könyvéből. A könyv kereskedelmi forgalomba nem kerül.
kiemelt kép: pixabay
Gödöllő Városi temető 2025 november elsején
Szörnyethalt az a két német férfi, akik egy bajorországi strandon egy toronyugró emelvényről ugrottak az öt méter mély üres medencébe.
A kulmbachi strandon egy 20 éves és egy 24 éves fiatalember vesztette életét. A tragédiát vasárnap reggel fedezték fel. Nem tudni, hogy a két fiatalember miért ugrott az üres medencébe és fogyasztott-e alkoholt vagy kábítószert a halálos ugrás előtt. A tragédia időpontjában a strand zárva volt, a toronyugró medencét pedig már a strandszezon elején lezárták és leeresztették, mert nem jó a szigetelése. A toronyugró emelvényre vezető lépcsőt le is szerelték.”
Főhőseinknek nem volt könnyű élete. A húszéves Johan Meyer állami gondozottként nőtt fel Karlsruhe városában, majd tizennyolc éves korában felvételt nyert a Berlini Zeneművészeti Egyetemre, ahonnan az első szemesztert követően rossz magaviselete miatt kirúgták. Ezután elszegődött kőműves-, majd festőinasnak, végül az OnlyFansen találta meg a megélhetését, ahol láb- és hónaljfotók árusításából tartotta fenn magát.
Barátja, a huszonnégy éves Frank Hesler látszólag nyugodt családból származott, ám otthona közelről sem volt nevezhető békésnek: apja verte, anyja alkoholba fojtotta bánatát. A menekülés reményében költözött a távoli Karlsruhe városába, ahol egy éjszakai klubban ismerkedett össze Johannal. Barátságukat az alkohol és a kábítószerfogyasztás iránti közös vonzalom, valamint a MMORPG-játékok jelentették. Johan fehér lovagkét, Frank bajor kurtizánként volt jelen az élőszereplős online térben.
Ezzel a háttérrel érkeztek 2024. május 4-én a kulmbachi strandra – ám nem a fürdés motiválta őket. Fogadást kötöttek, hogy ki mer előbb leugrani a húszméteres toronyból. Bátorságukat a strand büféjében gyűjtötték össze, ahol rövid idő leforgása alatt fejenként hat korsó sört és hat gyomorkeserűt döntöttek magukba, majd nekivágtak a torony lépcsőinek. A felfelé vezető út több mint három órán át tartott. Mikor felértek, némi mélybe bámulás és az élet értelmén való töprengés után elfáradtak, és hátukat a korlátnak vetve elaludtak.
Másnap reggel madárcsicsergésre ébredtek. A medence feletti üvegkupola lágyan engedte be a szűrődő hajnali fényt. Még vacilláltak kicsit, hogyan kéne leugrani, de végül inukba szállt a bátorság, és eldöntötték; szégyenszemre inkább gyalog távoznak. Ekkor vették csak észre, hogy a lefelé vezető lépcső nyomtalanul eltűnt. Eleinte nem aggódtak emiatt, ám a nap vége felé, amikor minden kiáltozásuk hiábavalónak bizonyult, letargiába estek. A nap végére felmérték a lehetőségeiket, és arra jutottak, hogy ha ez így marad, odafenn ők bizony új életet kezdenek.
Ennek az új életnek az első napja 2024. június 6-án, hétfőn vette kezdetét. Frank ekkor pappá szentelte magát, és esküt tett, hogy élete végéig a kvéker egyházat szolgálja. Johan eközben szerelembe esett egy, a torony tetején felejtett strandlabdával, amelyet – a Számkivetett című filmből ihletet merítve – kidíszített. A fent töltött idő alatt gyermekáldásra nem került sor, ám erre való kísérletek születtek.
Hegemóniájuknak 2024. július 3-án vetett véget a vízhiány okozta hallucinációs roham, amikor Johan túlszerette a labdáját, amely kidurrant, és a hirtelen szerelmi bánat hevében levetette magát a toronyból. Frank ezt látva isteni üzenetet kapott, és elhatározta, hogy megmenti társát. Levetette fürdőgatyáját, a húszméteres torony széléhez lépett, megfeszült, elrugaszkodott, majd egy tripla csavart követően, fejjel a 2×2 centiméteres, babazöld csempékkel kirakott medencébe csapódott.
Hogy mi ebből a tanulság? Így ért véget a toronyban született civilizáció, amely alig két hónap alatt eljutott az államlapítás, a vallási szabadság, és a szabad szerelem szintjéig – majd összeomlott, mint minden birodalom, amelyet a férfiúi önámításra építettek.
(Az írás az IRKA nyári táborában készült, a feladat egy sajtóhír előzményének megírása volt).
A búzatábla szélén álló nagyszülői ház falai meszelt fehérrel világítottak, a vakolat itt-ott megrepedezett, s apró árnyékokat vetett, mintha ráncokat hordozna akárcsak mamám arca az ablakban. A kádár kocka piros cseréptetői kissé megkoptak, néhol mohás színfoltok tarkították, de még tartotta magát büszkén, mintha a ház koronája lenne, ahogyan papám is. A kiskertben két orgonabokor állt, amelyek tavasszal lila virágba borulva szinte eltakarták a ház merev formáit, nyáron pedig méhek zümmögésével telítették meg a levegőt. A homokos udvart alacsony drótkerítés zárta körbe, a kapu nyikorgott, ha valaki belépett rajta. Szerettem az egyik utcára néző szoba ablakában ülni. Innen néztem unalmas estéimen a szemközti búzatáblát, ahogy a gabona tetejét narancsszínűre festi a lenyugvó nap, miközben a szél lassan hullámoztatja a búzát, mintha aranytenger ringatózna. Megfigyelhettem a tábla szélén hol óvatosan lépdelő, hol játékosan szökkenő őzeket.
A nap mindig itt kezdődött, amikor az utcabéli gyerekekkel egymás után léptünk be a kalászok közé, mintha kaput nyitottunk volna egy másik világba. A fény szűrődve csillant a szálak között, a levegő tele volt porral és édes illattal, a szél susogása pedig titkokat mesélt. Futottunk, amerre csak a lábunk vitt és a búza engedett nekünk. Ösvényeket tapostunk, amelyek labirintussá fonódtak. Néha megálltunk, elrejtőztünk a sárgálló falak között, hallgattuk a többiek lépteit, majd nevetve ugrottunk elő, mintha magát a napfényt tréfálnánk meg. Akkoriban a kalászok magasra nőttek, nem úgy, mint mostanában. Körülöleltek bennünket, s mi azt hittük soha senki nem találhat ránk. Mintha csak egy titkos ország uralkodói lettünk volna, ahol minden ösvény a miénk és minden kacajunk visszhangot vert a búza tengerében. Még mindig hallom azt a zizegést, érzem a karomon a szálak érintését.
Amikor nem a búzatáblában játszottam, papám kézen fogott és elindultunk az utca végén lévő erdei ösvényen. A tölgy és akácfákkal tűzdelt út a nyári melegben árnyékot adott utunk során. Ha szerencsénk volt, az akác még virágzott és fehér fürtjeit csemegézhettük. Papám vasutas barátja egy magányos libatanyán lakott az erdő mélyén és mindig betértünk hozzá, ha a környéken jártunk. Míg a két cimbora a teraszon sörözött, addig én az ott élő állatokkal játszottam. Pár kecske a hátsóudvarban volt elkerítve és délután még nem mehettem be hozzájuk. De szerencsére az elfogyasztott sör mennyiségétől a figyelem is apadt és estefelé már a kecskék közé is beosontam. Kacsákkal kergetőztem, cicákat simogattam, kutyáknak dobáltam botokat. Barátságot kötöttem egy kivételes libával. Az a fehér, sántikáló gúnár mintha mindent értett volna, amit mondtam neki, olyan okosan nézett.
Papám jelentette számomra a legnagyobb vidámságot azokban az időkben. A legtöbb mókát vele éltem át. Mélybarna szeme mindig melegen csillogott, mintha folyton valami csínytevésen gondolkodna, mosolya pedig olyan gyorsan villant elő, mint a nyári nap fénye a lombok között. Olyan magas volt, hogy ha felemeltem a kezem, alig értem el a vállát. Sokszor cipelt a nyakában, én pedig csak úgy kapaszkodtam sötét, dús hajába. Ilyenkor az ég felhőiből láttam a világot. Mivel mozdonyvezető volt, többször elvitt vonatozni. De csak engem, a legidősebb unokáját.
– Melcsike, a többiek még kicsik ehhez a komoly feladathoz! – mondogatta nekem mindig.
Minden hajnalban kiment a kertbe. Még harmatos volt a fű, a nap csak félénken kandikált be a diófa lombjai közé, de ő már ott hajlongott a paradicsom- és paprikabokrok között. Amint felébredtem, szaladtam ki hozzá és ott sündörögtem a nyomában, mezítláb a puha földön, a kis kosarammal a kezemben.
Sosem kérte, hogy segítsek, de én mindig ott voltam. Segítettem a barack szedésében is. Felmásztam a fának támasztott létrára, ő pedig lent állt, két karját kitárva, mintha el tudna kapni, ha megcsúsznék.
Délután a disznókhoz mentünk. A vályúhoz cipeltük a moslékos vödröt, közben papa mindig mondott valami történetet a régi háborús időkről, a fiatalkori munkáiról, vagy kitalált valami mulatságos történetet, hogy szerinte a disznók összeesküvést szőttek a kutya ellen, mert meg akarnak tanulni fütyülni, hogy megtévesszék a házőrző négylábút.
Később előkerült a bicikli is. A régi Csepel, amin mindig akadt valami szerelnivaló. Leültem mellé a garázs hűvös kövére, néztem, ahogy olajos kézzel teker, feszít, igazít. Nem számított, mit csinálunk, csak az, hogy együtt tevékenykedjünk. Mellette minden gond elszállt, a világ könnyebbé vált, mintha egy másik rend szerint működött volna.
Utolsó nyaramat 11 évesen töltöttem náluk. Komorabb arcát mutatta az a nyár. A régi nevetések elmaradtak, a kert csendesebben lélegzett. Papa mintha komolyabb lett volna, vagy én kezdtem kamaszodni, de valami megváltozott.
Pár hétre rá pont akkor értünk anyuékkal hozzájuk, mikor hozták le papa testét és a kötelet a padlásról. És én soha többé nem nyaraltam ott.
Azóta is sokat gondolok arra, hogy volt egyszer egy nyár, amikor a világ határát egy búzatábla jelentette és azon belül minden a miénk volt.
Az Irka tábor „Azok a régi nyarak” feladatára íródott
Ötven éve őrzöm a szekrény aljában
azt a kék piros sárga ruhámat
amiben huszonegyévesen hunyorgok
a fotón a Szent Márk téren,
a Campanile téglavörösen fénylett a Piazzettán,
kezemre szálltak a galambok,
s a bronzlovakat éppen állvány takarta el.
Velencében ettem életemben először
bolognai spagettit Chiantival,
három hét múlva összevissza kóvályogtunk
a sikátorokban mire megtaláltuk
a trattoriát, hogy újra belekóstoljunk a
a szabadság paradicsom ízébe,
a vörösbor lágyan bódító csókjába,
nem messze a Sóhajok Hídjától,
ami alatt párok gondoláztak
az örök szerelemben bízva.
Az Irka tábor „Azok a régi nyarak” feladatára íródott
Eljön az a pillanat, amikor az Élet nagy kérdését
szeretnéd megosztani Vele
de épp pezsgő Aperol a kezedben
az övében párásodó úszószemüveg
arról beszél, mekkora élmény a tengeri sünt széttörni a mélyben
mert arra jönnek a halak, szebbnél szebbek.
A fiaid a sup-on próbálgatják az áramlást,
a lányod a mélybe csobban.
Ez ismétlődik ritmusosan.
Nagy zenekar vagyunk, köröttünk és bennünk zajok
több szólamban…
É.n is néha széttöredezem
jönnek rám a szólamok
mind megenni akar, egy darabot belőlem
nekem meg már nem szúrnak a tüskéim,
meglehet sosem szúrtak
Közben fut a szimfónia:
a Duolingo az I. tétel, a sup felfújás a II.
a sörnyitás a sherzo, a finálén csapódsz a jelenbe.
Mindfullnes meg ilyesmi, tudod már
de hát nem tehetsz róla, a tenger mindig kihozza belőled a mélységet.
Nem vágytok az Élet nagy kérdéseiről beszélgetni
itt a szelfi, a tengerbe napfürdőző naplemente,
a vízen úszó álmok, mint elhagyott nejlon.
Miért kell folyton mély eszméket felhozni a felszínre?
Szebbnél szebbeket?
Éjjel csak azt kérdezed az ágyazásnál:
Hogyan kell a gumis lepedőt összehajtani? Tudod már?
Az Irkatábor „Azok a régi nyarak!” feladatára íródott
kiemelt kép: pixabay
Azok a régi nyarak! Ezzel az aránylag könnyű feladattal indult az idei Irka tábor, augusztus 15-én, rendhagyó módon itt helyben, Gödöllőn. Istók Anna, Panni, magára vállalta a házigazda szerepét a napsütötte, hortenziákkal övezett teraszán, aminek egyik sarkában jakuzzi lapult. Aznap (is) tombolt a kánikula. Ez nem rettentette el a találkozástól a számos új taggal bővült Irka csapatot. Mire megkóstoltuk a padlizsánkrémet, a házi sütiket, iszogattunk a finom sörökből, már csak egy óra maradt a fent említett feladatra. A teraszi hőségből többen bemenekültünk a hűs szobába. Vigyázzatok a macskára, nem szabad kimennie! figyelmeztetett Panni a féltve őrzött, nagy testű szobacicájára. Ahogy elnéztem Kókuszt, elhittem a neten írottakat erről a fajtáról: a szibériai macska egy nagyon egyszerű karakterű és jó ösztönökkel rendelkező macska. Különösen kíváncsi természetűek, okosak és kalandvágyóak. Sok szibériai cica már fiatal korában megtanulja, hogyan kell az ajtó kilincsét használni. Fontos a jó nevelés, ugyanis elég önfejű fajta, vigyázni kell, nehogy a gazdi fejére nőjön!
Ennyi kitérő után éppen ideje volt felidéznem a régi, szép időket. Kavarogtam bennem gyerekkorom nagymamánál töltött nyarai, amikor az unokatestvéreimmel a góréból egy spárgára kötött kampóval próbáltuk felhúzogatni a paraszti udvar tárgyait, vagy amikor a nagymamával talicskával vittük a ruhákat a patakra mosni, vagy hetente egyszer, az otthon kelesztett kenyeret a pékségbe kisütni. Eszembe jutott a bolgár augusztusi nyár is, amikor tizenhat éves vággyal, hímzett virágos kárminvörös szoknyában néztem a Guantanamérára táncoló párokat a bárban, és egy kis üvegben hazavittem a tenger vizét emlékül. Annyira zúdultak rám az emlékek, hogy a látszatra könnyű téma ellenére a novellát még csak elkezdenem se sikerült. Ilona már két oldalt írt volna, gondoltam, és láttam őt tizenöt évesen, amint a szív alakú vázába szálanként tuszkolja bele a hóvirágokat, miközben magányosnak érzi magát. A fájdalom, hogy Ilona már egy éve nincs közöttünk, segített. Felvillant egy kikötő, Punta Sabbioni, és újra a hajón ültem huszonegy évesen, felfokozott izgalommal a szívemben, hogy mindjárt megpillantom Velencét úgy, ahogyan a legszebb, a tengerről közeledve. Velencében ettem életem első bolognai spagettijét, először ittam Chiantit, a leghíresebb olasz vörösbort, először láttam az utcán békésen vonuló tüntetőket, és először éltem át a szabadság életérzését.
A nem szűnő meleg ellenére boldogan nosztalgiáztunk. Volt, aki az Utasellátó csokira emlékezett, volt aki a nagymama kaszáspókjaira. Felejthetetlen vagy felejthető családi nyaralások, busz utazások, de még családi tragédiák is felidéződtek. (ezek majd folyamatosan olvashatóak lesznek a blogban)
Íme, ahogy mondani szoktuk, a fotók önmagukért beszélnek a tizenegyedik Irka tábor első napjáról.
a szerző fotói
