Kedves hallgatóság!

Történetemet részletes bemutatkozással kezdem, mivel valódi személyazonosságomra
– gyártóimon túl – nem jött rá senki. 1990-ben születtem, Csehszlovákiában. Fiatalságomat először a szlovén üzletek polcain, majd később a Jugoszláv piacok pokróccal letakart asztalain töltöttem, egészen 1993-ig. Hontalanságom akkor ért véget, amikor a szabadkai nejlonpiacról hazavittek és egy kedves fiatal pár kapott meg nászajándékként – a többi, harmincöt másik puncsostállal egyetemben. Szegények szekrénysorra, színes tévére, HiFi toronyra számítottak, nem rám és a megszámlálhatatlanul sok testvéremre. Az esküvő után pár napig csalódottan kerülgettek minket, majd időnként, amikor vendég járt a háznál, továbbajándékoztak.
            Én decemberben egy mackónadrágos, zsíros hajú fickóhoz kerültem, akit a barátai Lacinak, a felesége pedig egyszerűen csak Semmirekellőnek hívott. Mint később kiderült, Laci napszámosként dolgozott a fiatal párnál. A hiperinflációnak köszönhetően, a napi egymillió dinárosra duzzadt keresetéből sokszor még kenyérre sem futotta, így hatalmas mosoly ült ki kedves, de fogatlan arcán, amikor fizetség helyett megkapott engem. Mondhatjuk, hogy szerelem volt első látásra – igaz, az én részemről viszonzatlanul. Piszkos körmű, tömpe ujjú mancsával izgatottan szorított és úgy vitt engem hazáig, mint egy igazi kincset. Ezen a ponton meg kell vallanom, akármilyen rosszul is hangzik; én nem ilyen férfiról álmodtam!

Amikor Laci bemutatott a családjának, magas falú jénai tálnak nevezett. Nonszensz! Mintha az angol királynőt keverték volna össze a házvezetőnővel! Sajnos ez a félreértés hamar gyakorlati elképzelésekké sűrűsödött; arról beszéltek, hogy a háború után mindenféle tejszínes krémlevesek és szarvasgombás raguk kerülnek majd belém, de az álmodozások végeztével hamar felkerültem a kamrapolc tetejére, hogy mégse fájdítsam senki szívét. Két év múlva a déli határ mentén ismét lövöldözni kezdtek. Amikor Laci átvette a katonai behívót, azonnal hazaparancsolta a feleségét és kapkodva összepakolta a gyerekeket, meg a két utazótáskát. Az egyikbe a ruhák és az iratok kerültek, a másikba pedig minden, ami mozdítható volt. Így jutottam az éj leple alatt Magyarországra.

– Itt se lesz könnyebb az élet, de legalább nem lőnek! – mondta Laci, miközben begurult a soha nem látott rokonok udvarára.

Én még évekig álmodoztam a puncs andalító ízéről, a gazdáim meg a tejszínes krémlevesről, végül azonban engedtek a hétköznapok szorításának és azzal töltöttek meg, amit épp otthon találtak. Volt bennem tarhonya, grízes tészta, rakott krumpli, néha pedig – ha futotta rá – az esti film mellé pattogatott kukorica, vagy pudingtorta a gyerekeknek. Gondolom, mondanom sem kell; ha a kölykök ezekből a nyalánkságokból beettek, vagy az óvodából hazahoztak valamiféle hányós nyavalyát, ismét jó hasznomat vették a háznál!
            Hát, ilyen izgalmak közt telt el az elmúlt harminckét év! A gyerekek lassan kirepültek, de nem sokáig maradt csendes a lakás, mert Laci tavaly nyugdíjba ment, és azóta szüntelenül idegesíti a feleségét. Idén karácsonykor – ahogy minden évben – halászlé került az asztalra. Este a legfehérebb terítővel terítettek és még angyalkás szalvétát is tettek a kés meg a kanál mellé. Miután a híradóban bemondták, hogy új fókabébi született a Pécsi állatkertben, asztalhoz ültek. Ám ahelyett, hogy nekifogtak volna a vacsorának, Laci hosszan nézett engem és a gőzölgő halászlét. Pár másodperc múlva lágyan megfogta a felesége kezét és valami tőle teljesen idegen dolgot mondott:

– Látod, Piroska? Végül mindenünk meglett!

– Te vén marha! – szaladt ki nevetve az asszony száján, miközben tovább szorította a férje kezét.

Ahhoz képest, hogy üvegből vagyok, egészen ellágyultam ettől a jelenettől, mert akkor és ott értettem meg először a lényeget. Annak ellenére, hogy egész életemben felszínes dolgokról álmodoztam, végül mégis megkaptam azt, amire a szívem mélyén vágytam; idén már nemcsak az asztal díszévé, hanem egy család részévé is váltam.

Az írás az Irka 2025 december 19-ei karácsonyi felolvasóestjén hangzott el, az írókör karácsonyfájának megalkotása során.

Végre kinyújtóztathattam elgémberedett tagjaimat. Az állandó fekvés, heverés, láblógatás – he ez nem lenne képzavar – már az idegeimre ment. Kezdtem elveszíteni a fényes jövőbe vetett hitemet is. De ma végre szabad levegőt szívhatok. Eljött ez a nap is.

Azt mondják, mindenkinek jár 10 perc hírnév. Nekem egy teljes nap jut. Minden évben. Ezen a napon mindenhol én vagyok a főszereplő. Munkahelyi csapatok, osztályközösségek, baráti társaságok készítenek velem szelfit, a közösségi médiában mindenhol engem lehet látni. A celebek minimum három Tiktok videóban villognak – velem. A nevemben versenyeket hirdetnek ahol minden a külsőségeken múlik és engem valóban csak a külsőm határoz meg.  

Egy nagy fájdalmamról is be kell számolnom. Rengeteg filmben szerepeltem és úgy érzem, az egyetemes filmművészet legalulértékeltebb szereplője vagyok. Rendben van, hogy a nagy egészet nézve csak epizódszerepeim vannak. De abban a néhány jelenetben, ahol feltűnök, ott enyém a főszerep, én viszem a prímet. Hát hol lenne ma Bridget Jones és Mark Darcy első találkozása, ha én nem vagyok ott? Emlékezne rá bárki is? És kaptam ezért én egy Oscart? Vagy bármilyen elismerést? Mármint azon túl, hogy egy napot neveztek el rólam?

Mindenkit szeretnék emlékeztetni, hogy december haramdik péntekén van ez a nap. Ez az én kiteljesedésem ünnepe, lehetőség arra, hogy csodálhassanak.

Aztán persze a következő napra megfeledkeznek rólam. Ismét mehetek vissza a semmittevésbe. Ha szerencsém van, a családi karácsonyra még beugorhatok, de sajnos a csillogó napom után a sötétség az osztályrészem. Az még csak hagyján, ha a szekrény hátsó falához lapulva hallgathatom a haspóló dicsekvését arról, milyen partin járt az előző hétvégén. De vannak helyek, ahol nagy műanyag tartókba gyömöszölnek, sőt, még a levegőt is kiszívják, mert így kiesebb helyen elférünk. És vannak, akik levendulát tesznek a tárolóba. Vagy szappant, mert már az anyukájuk is így szokta. És vannak, akik naftalint tesznek mellénk. Nem is tudtam, hogy lehet még naftalint beszerezni. A legrosszabb, ha a büdösben a sízoknival simulunk egymáshoz és egész nyáron azt hallgathatom, hogy ugyan nekem valóban van egy teljes napom, de őt bezzeg hányszor vették fel: korcsolyázáshoz, kiránduláshoz, természetesen síeléshez, vagy csak úgy.

Hát, így telnek napjaim, egy nap fény,  és 364 nap sötét unalom. Aztán végre kinyújtóztathatom elgémberedett tagjaimat…

Az írás az Irka 2025 december 19-ei karácsonyi felolvasóestjén hangzott el, az írókör karácsonyfájának megalkotása során.

Több társammal együtt gurultam le az egyik legnagyobb kínai lámpagyár futószalagjáról Shenzhenben, végig azon aggódva, nehogy megsérüljön a foncsorom remek, áramvonalas, világító testemen. Óvatosan emeltek fel, összekapcsoltak társaimmal, majd védőfóliába csomagolva dobozoltak, raklapra tettek – készen a hosszú repülőútra Európa felé.

Utam eseménytelen volt, kivéve hangos szomszédjaim állandó fecsegését, és a repülőgép motorjainak állandó zúgását, melytől elálmosodtam és elaludtam. Nagy zökkenés ébresztett fel, majd utcai zaj, autódudák hangjaiból arra következtettem, hogy egy nagyobb városban lehetek. Megpróbáltam kikukkantani a dobozból, de a társaim súlya mindig visszahúzott, alig tudtam pofán rúgni őket! Hosszú sötétben eltöltött idő után egy tetovált kéz kiemelte a teljes lámpasorunkat – majd egy csodálatosan feldíszített karácsonyi kirakatban találtam magam foglalatba csavarva. – Ezt a lámpafüzért is Kínában készítették, remélem égni is fog ­– hallottam, majd melegség öntötte testemet és világítani kezdtem. Boldogan szemléltem a kirakaton át a rám csodálkozó arcokat – a gyerekeket nagyon szerettem!

Teltek múltak a napok/éjszakák, és egyszer csak megállt a karácsonyi kirakat előtt egy család: fiatalos jól öltözött anyuka, magas szakállas apuka és két veszekedő kiabáló 5-6 éves fiúgyerek. Tűzoltó autót akarok! – visította a kisebbik, a nagyobbik meg rángatta apja kezét – mondván a fekete étcsoki a legfinomabb, én azt kérek!

– Apa, mi lesz a karácsonyfa alatt – kérdezték?

– Parketta, kisfiam, parketta – válaszolta az apa. 

Hallottam, hogy sorban megrendelik az ajándékokat, majd a kasszánál elhangzott a sorsomat meghatározó mondat: valami szép fényfűzér is kellene a fára!

– Akárhová megy az apám, mindenhol meleg fogadtatásban részesül – büszkélkedett a nagyobbik gyermek.

– Miért? Olyan népszerű? – kérdezte a pénztáros.

– Nem, hanem mert tűzoltó! – felelte csillogó szemmel a kisfiú, azzal kiemeltek minket a dobozból és már utaztam is a csomagtartóban a többi ajándékcsomaghoz szorítva.

Hamarosan megérkeztünk, ledobtak minket egy láda tetejére, azzal, hogy még takarítani kell. – Anya, miért takarítod ki a WC-t is? ­ – kérdezte az egyik gyerek.

– Mert jön majd a Jézuska és minden szép tiszta kell legyen – válaszolta.

– És nálunk fog szarni is? – kérdezte a fiú, mire mindenki kiabálni kezdett és nagy lett a hangzavar.

Végre felállították a karácsonyfát, elkezdték díszíteni csodálatos színes gömbökkel, kis állatfigurákkal, kis plasztik hóemberrel, kihallgattam a beszélgetésüket: ­– Laci vagyok, és öt centi a répám – mondta az egyik. – Én Kálmán, és acélfazék van a fejemen – mondta a másik. – Valaki segítene, mert csak egy lyuk van a lábam között? – mondta a harmadik.

A nagyobbik fiú ágaskodva körbetekert bennünket a fán, és mindjárt ránk is kapcsolta az áramot – mire az apa rászólt, hogy a karácsonyfa égőit elég akkor bekapcsolni, ha nézni akarod. A kisebbik fiúnak nagyon tetszettem, mert állandóan ki-be kapcsolt minket, és egyszer csak valami nagyon meleget kezdtem érezni. – Ég a fa! – kiabálta a gyerek a szobából az anyukának.

– Hányszor mondjam, hogy nem ég, hanem világít – válaszolt az anya a konyhából.

– Anyaaa! Most már a függöny is világít! – kiabálta vissza a fiú, és én már a tűzoltó autó szirénáit sem hallottam, mert visszaadtam lelkemet az univerzumnak.

Az írás az Irka 2025 december 19-ei karácsonyi felolvasóestjén hangzott el, az írókör karácsonyfájának megalkotása során.

Na, megjöttek értem. Apa jön, mint mindig és ismét fogalma sincs, hol keressen. Szentségelve mászik fel értem a padlásra majd felharsan a jól ismert „Kurva életbe!” is, amikor a feljáró tetején bevágja a fejét egy gerendába. Nem hiszem, hogy létezik még valaki rajtam kívül, akit épp a tél közepén rángatnak ki jól megszokott rejtekhelyéről, és már akkor szidni kezdik, amikor még meg sem találták. Hová a picsába tehettem azt a vackot, hallom minden egyes évben és mérgemben úgy meglapulok, hogy csak azért se találjon rám. Senkit nem bántottam én az életemben, mégis annyi szitkot szórnak rám, mintha nem is ünnepre készülnénk. Mi a fasznak ide ez a sok szemét, kiabálja, rég ki kellett volna hajigálni innen mindent! Fél élet lesz, mire megtalálom azt a szart! Ami persze megint én vagyok, úgyhogy tovább lapítok. Kárörömmel nézem, ahogy leborul egy egész oszlopnyi kartondoboz, innentől kezdve legalább nem engem átkoz. Ahogy a szétgurult díszekért lehajol, egyik lábamon megcsillan a fény, megvagyok! Már hallom is a diadalittas kiáltást: itt van ez a nyüves vasdarab! Megragadja a kilógó lábamat, kirángat a polc alól és azzal a lendülettel indulunk is lefelé. De a neheze még csak ezután jön. Megyünk az udvarra, velünk jön egy fűrész, egy fejsze és már ott reszket a teraszon a frissen vágott fenyőfa. Hozzá képest nekem úri dolgom lesz, mostantól rá zúdul majd a háziúr összes haragja. Fintorogva méregeti a jókora fenyőt, majd fejét vakargatva szemügyre vesz engem is. Nyilván nem stimmel valami, de nincs mese, minket össze kell passzítani valahogy. Neki is esik a fának. Elsőként az útban lévő kis ágakat fűrészeli le, majd a törzs méretre faragása következik. Mission impossible. Én már régóta tudom ezt, és jókat vigyorgok magamban. Amit apa ezután üvölt, az már nem fér bele ebbe a karácsonyi történetbe, úgyhogy legyen elég annyi, hogy anya rohan a kötszerrel meg a sebtapasszal. A fenyőfa rám zuhan, az illatával vigasztalódom egy kicsit. Anya bekötözi apát, és konyhai teendői közé menekül. Anya pragmatikus, nem szid minket, nem hibáztatja a fenyőfaárust és a fejszét sem. Apa az élete árán is elvégzi ma esti egyetlen feladatát, pont. És apa újból faragni kezd, összeszorított fogakkal, elszántan. Hogy én ott rohadjak meg, ahol vagyok, azt még el kell mondania, meg az a barom is, aki ilyen szűkre készített engem. Sőt, az idén azt is megvetően az arcomba vágja, hogy minek ír magáról egy ilyen ostoba karácsonyfatalp, akivel soha, semmi érdekes nem történik, és ha nem vigyázok, vesz helyettem egy állítható fajtát. De nem érzékenykedem, mert ellentétben szegény fenyővel én túlélem ezt a karácsonyt is, ráadásul most már kezdem érezni az ünnep hangulatát. Anya kikukkant, felméri a helyzetet és édes bejgliillattal tölti meg a teraszt. Na végre! harsan apa hangja, amikor vizesre izzadt tenyerével belém feszegeti a faragott fát és én úgy döntök, hogy megtartom. Méghozzá egyenesen. Pedig megérdemelné ez a goromba fráter, hogy jó ferdén tartsam, hadd farigcsáljon még egy kicsit itt kinn a hidegben. De az a helyzet, hogy én is mennék már befelé. Csak azért tűrök el minden szenvedést, ami ez után következik. Anya boldog, hogy az idén orvos nélkül úsztuk meg a fafaragást, én pedig fontos feladatot kapok a nappali központi helyén. Én vagyok a biztos pont, a karácsony szilárd alapja. Nélkülem nem állhatna itt a ragyogó karácsonyfa, s bár egész évben tétlenül heverek a padlás legrejtettebb zugában, ilyenkor rajtam áll vagy bukik az ünnep.

Az írás az Irka 2025 december 19-ei karácsonyi felolvasóestjén hangzott el, az írókör karácsonyfájának megalkotása során.