Ha te mondod, nem hiszem, Ugye, viccelsz kedvesem? Kedvesen. Ahogy szoktál rút napon, mikor rám tör sok bajom, és én hagyom. Most én mondok egy nagyot, Nem viccelek, láthatod. Hallhatod. A mai nap reggelén, orvoshoz mentem én. Én kretén! Utoljára hal meg a remény. Na most meghalt végleg. Óh, szegény! Reggel még azt hittem én, hogy van orvos e földtekén, – Szegény remény! ki dolgát értvén rád figyel, s tapasztalatból végzi el, mit tenni kell. Majd rutinból mondja meg, hogy a beteg nem beteg, vagy meggebed. Nekem azt mondja lelkesen, tüszős mandula, Kedvesem! Hát nem hiszem! Az orvosláshoz ugyan nem értek, ám már tudom, orvoshoz jönni vétek! Doktor úr, ön drága kincs! Bájos arcán a kósza tincs, de mandulám negyven éve nincs!
Soha nem értettem a filmek egyik kedvelt típuskarakterét, a doktor úr előtt ziháló, blúzát felajzva szaggató ötvenes hölgyet. Az említett életkort én már rég elértem, de ezzel egyenes arányban nőtt a viszolygásom mindenféle fehérköpenyes találkozótól, kiváltképp, ha hímnemű az illető. Számomra ez a figura épp annyira valós, mint Hisztis Myrtle a Roxfort vécéjében. A valóságról viszont bőven tudnék mesélni. A hazai egészségügyben hamar megedződik az ember, csak hát a történetek ritkán ilyen viccesek. Ígérem, ez most az lesz. Már a rendelőből hazafelé megfogalmazódott bennem, hogy Romhányi József zseniális stílusát hívom segítségül, mert a helyzet groteszksége ez után kiáltott. A döbbenet nagy katalizátor tud lenni az alkotáshoz, és ezt a versikét igazi, hamisítatlan döbbenet szülte. Gyors szülés volt, esküszöm végül én is csak röhögtem rajta. Fogadjátok szeretettel! Varga Mónika
Panni a szívéhez kapott, amikor megemlítettem neki, hogy majd négyszáz oldal lenne a könyv a Lépcsők regényeddel együtt. Ez kettőnek is sok. Ismerve Panni szakértelmét és szigorát, nem volt mit tenni, mint a már készre szerkesztett művet szétcincálni. Azóta napok óta variálgatom, hogy mit lehet kihagyni, és mit lehet párosítani a regényeddel egy másik kötetbe. A szívem vérzett egy-egy kitörlésnél, átcsoportosításnál. Most lenne rád a legnagyobb szükség, te szuperul megoldanád ezt is. Jó, tudom, azt gondolod mi is szuperul megoldjuk, de az mégsem lesz ugyanaz.
Nagyon nagy sikert aratott az első neked írt levelem. Volt, aki megkönnyezte, volt, aki azt hitte több is van, és kérte, hogy mindet küldjem el neki, mert így ismeretlenül is közelebb kerülsz hozzá. Egy régi, kedves ismerősöm kommentjét megmutatom most, hisz téged is dicsér, Az életidőről gondolataidért.
„Nagyon jó a kezdet, természetes, (nem pont idevaló szó, de mégis kedves), megértő, együttérző. Mintha eleven személynek írnád, akivel most kezdődik egy közös munka, kaland. Valljuk be az Ilonától vett idézet is remek: nem érzelgős, nem szenvelgő, hanem pontosan megfogalmazott, a gondolatot jól közvetíti. Találóan igaz.”
Képzeld, már ott tartok, hogy reggelenként téged olvaslak a mobilon, mindjárt ébredés után az ágyban, ezzel kezdve a napot. Hihetetlen, hogy most fedezlek fel igazán, amikor már elveszítettelek. Nagyon tetszenek a szentenciáid. Már-már vetekszel Máraival. Ne szabadkozz, nézd, az Élet és művészet-ben ezt írod:
„A tárgyi valóság sem garancia az örökkévalóságra. Sőt, hangsúlyozottan benne van a múlandóság, a fizikai valójuk bármikor megsemmisülhet. Akkor már mégis inkább a szó? Az lenne az, ami inkább megmarad? Kihez jut el, az egymásra zúdított szavak végtelen tengerében? Ne gondoljunk inkább bele. Ragaszkodjunk az illúzióinkhoz. Gauguin sem festette volna meg a képeit, ha nem őrzi magában azt az álmot, hogy nagy festő lesz belőle. Pedig anélkül is boldog volt – vagy lehetett volna – ott, a meglelt szigetén.”
Megrendítően igaz, amit a halálról közölsz:
„Lassan halunk meg. Egyre fogy belőlünk az a valami, ami az élet. Elhagynak az ábrándjaink és vágyaink, aztán apránként a testi erőnk. A megvalósítható céljaink, amikért érdemes reggel felkelni. Az öröm, hogy megéltünk valami újat. Sorban azok is elhagynak, akikkel megoszthattuk a jót, és – ha voltak ilyenek is, ez már valódi luxus – akiknek esetleg elsírhattuk megalapozatlan kis csalódásainkat, fájdalmainkat.”
Drága Ilona! Nehéz volt írói hagyatékod rendezése. Néha összecsaptak a hullámok a fejem felett, mert nem láttam át az egészet. Ezt betudtam annak, hogy most debütáltam szerkesztőként. Sokat segítettél, megsúgtad a címeket is, és velem volt nyugodt hangod, szerény mosolyod. Örülök, hogy megszületnek a szép és értékes könyvek, találkozunk a bemutatón.
A Lépcsők önéletrajzi regényed befejező részletével búcsúzom: Zsuzsa
„Azon a képen, amit tizenötödik születésnapomról megőriztem, egy csokor hóvirágot tartok kezemben, amit az imént kaptam. Állok egy szív alakú porcelánváza előtt, ami a nappalink falára van felszegezve – se azelőtt, se azután nem emlékszem, hogy láttam volna –, zavart örömmel tuszkolom belé szálanként a virágokat. Nehezen férnek be a többi közé, amit én vettem reggel a piacon, aztán szétbontottam a keményre fűzött kötegeket, szabadjukra engedve a filigrán kelyheket. Eljut hozzám a szobában beszélgetők hangja, érzékelem az ünnepien fényes hangulatot, mégis egyedül vagyok, megsokszorozódva abban a pillanatban, amit megélek, és amiben emlék vagyok már magam is, sok távoli percből visszanézve.”
– Jogom van élni – mondta ki csendesen, és belenézett a kapucnis alak tekintetébe, aki még mindig belé kapaszkodott. Az arcát, melyet eddig a kapucni eltakart, most bevilágította a fény. Csalódás és félelem tükröződött rajta, és még valami más. Valami erő, törekvés. A szorítás elernyedt. – Értékes vagy – mondta Inara az alaknak és ezzel együtt magának is. A fény betöltötte a köztük lévő teret. A kapucni lecsúszott a lány fejéről, hosszú haját meglebbentette a szél. Zöld szeme megtelt csodával és várakozón kutatta Inara arcát, hogy megtudhassa, mi vár rá a jövőben. Mosolygott, szája sarkában megjelent egy apró gödör, ami Inarát is mosolygásra késztette. – Boldog vagyok – ölelte át, tudva, hogy ez a legfontosabb, amire a másiknak szüksége lehet. A reményre. Hogy bármi lehetséges. Egy gyermek gagyogását sodorta felé a szél, mire Inara kinyitotta a szemét.
A novella folytatását az Álarcaink, jubileumi Irka kötetben találjátok. A kötet megvásárolható és kikölcsönözhető a gödöllői városi könyvtárban.
Oláh Anikó
Vajon milyen álarcot vegyek fel most előtted? Legyek egy erős független nő, vagy egy kedves feleség, esetleg egy jó anya? Bármelyiket is választanám, mostanra rájöttem, hogy igazából mind a részemmé vált. Mert néha ez a legnehezebb, elfogadni azt, akivé válunk az idő folyamán, és pont az idő az, ami tanít minket és rávilágít, hogy nem maradhatunk ugyanolyanok, mint régen voltunk. Ez fogalmazódott meg bennem mikor megírtam a novellámat. Mindannyian fejlődünk úgy, ahogy az nekünk a legjobb.
felpörgettem magam a várakozásban az emelt adag betaloc sem hatott esténként számoltam szapora pulzusom s elképzeltem mint hallgatjuk együtt Gildát s a Nagy Négyest csupasz karod súrolta bőrömet az illendőség álarcában nem mertem hozzád érni egy másodpercig sem ha akkor azt mondod maradjak nem cserélem laposra tűsarkú cipőmet a kisföldalatti padján s most nem siratnám füstbe ment közös életünket
A vers megjelent az Álarcaink, jubileumi Irka kötetben. A könyv megvásárolható és kikölcsönözhető a gödöllői városi könyvtárban.
Galló Kovács Zsuzsanna
A kamaszkori verseim után több évtizeddel, a lehető legjobbkor, éppen nyugdíjazásommal egyidőben, az élet tartogatott számomra valamit, ami egyszerre gyógyír és mámor: ez az írás. Témáim szerteágazóak, néha szürreálisak, hiszen már írtam verset az oroszok elől kemencébe bújt nagypapámról, bokaficamomról a trópusi hőségben, az álomszép Central Parkról, unokám ajándéklegyezőjéről, tojáshéjporcelán kínai vázáról, vagy egy Rigoletto előadás hangulatáról. Ha rám tör az ihlet, mindegy a helyszín, a “Kata, tartsd magad!” novella egy hosszú repülőúton született. Írás közben elhiszem, hogy “vannak órák, mikor a dolgok levetik álarcaikat, mikor a szögletek letompulnak, s a sebek észrevétlenül begyógyulnak a csöndben.” (Kassák)
Itt vagyunk mind a hárman, Enid és Kati is szurkol neked, hogy megszerkeszd a könyvemet. Zseniális a cím, mintha én súgtam volna. Jó ötlet a Felkapkodott gyöngyöket lapozgatnod, és ebből meríteni ötletet. Minden kezdet nehéz, de ne felejtsd el, pályát tévesztettél, hiszen felülmúlhatatlan vagy tudósításokban, és ha így folytatod szerkesztésben is az leszel. Megvan benned a kitartás és az igényesség. Különleges érzékkel és empátiával álltál a munkához, biztos vagyok benne, hogy a könyvbe csak a legjobb írásaim kerülnek, tökéletes párosítással a versekkel. Bocs, hogy sok helyen a téma megnevezés szerepel, és nem a novella címe, elismerem ez nagyon zavaró lehet, főleg az utánolvasásnál. Sajnáltalak ma délelőtt, hogy az istennek nem találtad meg az Elmaradt dolgokat, mert nem emlékeztél arra, hol van. Azt ajánlanám, hogy most már ne változtass sokat, így jó, ahogy van, untig elég ennyi, és ha jól hallottam a Lépcsők regényem még nincs is ebben benne. Külön megjelenik? Örülnék neki. Katus borítótervével megfelelne.
Hallom nemsokára újra utazol. Nagyon helyes, addig kell menni, amíg bírod, és örömet okoz. Hiszen az idő véges. Aprópó, idő. Aranyos vagy, hogy még a blogból is kigyűjtöttél mindent. A Karantén napló nem baj, ha kimarad, de az időről írt mondataim lehetnének a könyvborító egyik felén. A másikon meg az elmúlt nyár versem. Ha Panni rábólint. Nekem mindegy mikor lesznek készen a könyvek, én már ráérek. Puszi nektek, ne sirassatok, nekünk már nagyon jó, itt csönd van és béke. Ilona
Az időről
Az idő az, ami valamiért mindig: nincs. Azért, mert túl sokat dolgozunk, és másra már nem marad. Azért, mert végre valami mást szeretnénk kezdeni – de előtte még ezt-azt gyorsan meg kell oldanunk. Azért, mert túl sokat alszunk. Mert alig alszunk, és örülünk, hogy még egyáltalán megvagyunk. Azért, mert egyszerre tíz dolgot kellene csinálnunk, és az idő ebben nem partner. Csökönyösen ragaszkodik a dialektikához.
Nem lehet vele kibékülni. Még jóban lenni sem. Csak küzdeni vele, vagy inkább: ellene. De mivel az idő folyik, mint a víz, ez reménytelen. Csak úszunk, úszunk az ár ellen, és minél kétségbeesettebben erőlködünk, annál biztosabb, hogy beléveszünk.
Azt kellene valahogy megtanulni, hogy szépen, egyenletes tempóban együtt ússzunk vele. Kihasználva a kisebb sodrást a partok mentén, elkerülve az örvényeket. Néha talán beérve a sekéllyel – de legalábbis nem keresve a halhatatlanság végtelen mélységeit.
Három hét telt el. Egy kora nyári péntek délután András a piacon állt sorba, friss epret akart vásárolni két kamasz gyermekének az apás hétvégére. Megpillantotta Mártit, aki egy másik standnál zöldséget válogatott. A nyár színeit idéző, hosszú, lágy esésű szoknyájában és egyszerű fehér pólójában megmagyarázhatatlan harmóniát sugárzott. Bármennyire is igyekezte szuggerálni, a nő nem pillantott rá. Maga sem értette okát, mi az az eddig ismeretlen kíváncsiság, ami mágnesként vonzza Márti felé. Ahogy végzett a vásárlással, felkapta az eperrel teli nejlonszatyrot, és hirtelen ötlettől vezérelve odament az éppen fizetni készülő nőhöz.
– Szia Márti!
– Jéé, szia! Hát te? Gyakran jársz ide? Hogy hogy soha nem találkoztunk eddig?
– Á, dehogy, utálom a piacot, a boltban szoktam vásárolni, de ott csak spanyol eper volt, gondoltam itt jobbat találok.
– Kitől vetted?
– Ott, a lajosmizsei termelőtől.
– Jól tetted, nagyon finom nála az eper – mondta Márti, miközben fizetett. Rutinosan bepakolta fonott kosarába a zöldségeket, majd rá nézett.
A beszélgetés itt megakadt. András soha nem érezte ilyen zavarban magát. Sután álldogált, nem tudta, mit mondjon. Pillantása a piac sarkában elhelyezett napernyős asztalokra tévedt.
– Lenne kedved meginni egy kávét velem? – szakadt ki belőle önmaga számára is váratlanul. Márti egy pillanatnyi csönd után mondott igent.
A rétesház árnyékában, félreeső asztalnál foglaltak helyet. A beszélgetés nehezen indult be. Az alig negyvenes kereskedelmi igazgató és a titkársági asszisztens között a munkahelyen soha egyetlen személyes szó nem hangzott el.
– Tudod, hogy elváltam? – kérdezte a férfi. – Már három éve. Zalán és Lilla az anyjukkal maradtak. Eladtuk a nagy kertes házat, vettem nekik egy sorházi lakást, én pedig egy garzonban lakom. Igazi legénylakás – kuncogott magában.
– Igen, félfüllel hallottam róla, mesélték a volt kollégák.
– Te még tartod a kapcsolatot a régiekkel? Hány éve is már, hogy eljöttél? – Öt lesz hamarosan. Néha beülünk Eszterrel egy sütire munka után, olyankor szokott mesélni. Márti elhallgatott.
A nyári napok gyorsan múltak. Az eperszezont hamarosan felváltotta a sárgabarack, majd a görögdinnye édes levében megérkezett a forró nyár. A hétközbeni munkahelyi hajtás után a hétvégéket András a Balatonon, hol a gyerekeivel, hol egyedül, vitorlázással töltötte. Néhány hét elteltével apró kis gondolatfoszlány fészkelte be magát tudatába. Vágyott rá, hogy újra találkozzon régi kollégájával. Addigi életében két típusú nővel volt dolga: az egyikkel lefeküdt, a másik nem érdekelte. Mártira soha korábban nem tekintett nőként, ám a véletlen találkozásukat követő beszélgetés változást indított el benne. Régen érezte magát utoljára olyan oldottan, mint akkor ott a piaci kávézóban. A nő előtt nem kellett megjátszania magát. Felesleges is lett volna, mert ő mintha legbelsőbb énjébe is belelátott volna. Idejét sem tudta már, mikor tapadt hozzá az a macsó álarc, amit eleinte még le-letett, ám később teljesen egybeforrt vele. Hosszú idő óta először érezte, milyen felszabadítóan hat újra levennie. Mártival ez sokkal könnyebben ment, mint hitte. Szerette volna újra átélni ezt, de rádöbbent, hogy a kávézóban nem cseréltek telefonszámot. Próbálta kinyomozni elérhetőségét, ám Mártit egyetlen közösségi oldalon sem találta meg. Rájött, hogy semmi kézzelfogható szál sincs, ami elvezetné a nőhöz.
Augusztus elején meghívást kapott egy baráti házaspártól a szokásos nyári esti partira. Általában tíz–tizenketten jöttek össze a kertvárosi ház hatalmas kertjében, grilleztek, beszélgettek, iszogattak.
– Gyere András, bemutatom új vendégeinket, még nem találkoztál velük!
A novella folytatását az Álarcaink, jubileumi Irka kötetben találjátok. A kötet megvásárolható és kikölcsönözhető a gödöllői városi könyvtárban.
Szabó Anikó
Ál-arc. Nem valódi, nem saját, nem önazonos maszkunk, melyet felveszünk és leteszünk, de az is előfordul, hogy idővel hozzánk nő, teljesen összeforr énünkkel, levehetetlenné válik. Mögé lehet bújni, segít védekezni, érvényesülni, előnyökhöz jutni, mikor mire használjuk éppen. Amennyire természetes a jelenléte, annyira jó lenne, ha soha, senkinek nem lenne rá szüksége, ha félelem nélkül mernénk vállalni saját arcunkat, hiszen „mi mind egyéniségek vagyunk”.
Nem hétköznapi teremtés volt és ez már a keresztnevéből is kiderült.
Anasztáziának hívták.
Persze van ennek magyarázata, ugyanis volt a családban egy jobb napokat látott tehetős tánti, róla nevezték el. Amikor az unokahúg született negyvenhétben, még élt a tánti és el is jött a keresztelőre. Ahogy illik, különleges ajándékot hozott az ő nevét viselő kis rokonnak, egy igazi pávatollal díszített legyezőt. De ez nem akármilyen legyező volt, mert maga Erzsébet királyné adta egyik komornájának, és egyenesen tőle került a tántihoz. Mindenki nagyon meg volt hatva, talán csak az ünnepelt nem vette elég komolyan a megtiszteltetést. Amikor meglátta a legyezőt – még ki is nyitották neki – torka szakadtából bömbölni kezdett, amivel hosszú évekre megalapozta az ajándékhoz való viszonyát.
Pedig igazából inkább a kapott keresztnév adott több okot a bőgésre. Mire elmúlt tíz, már több gúnynevet is kitaláltak neki az osztálytársai. Amikor már elviselhetetlenné vált a sok bántás, kiközösítés, az anyja keresett egy másik iskolát és kitalált egy másik keresztnevet. Így lett a neve Ana. Az új osztálytársak hamar megszerették a mindig vidám, örökmozgó, minden csínyben első, de kiválóan tanuló lányt. Korához képest igen fejlett volt, alig múlt tizenegy, amikor megjött a menzesze és ez is növelte tekintélyét. De még ennél is jobban, hogy tizenhárom évesen volt egy gimnazista fiú barátja is, amit a többi lány irigykedve figyelt és csodált. A fiú fülig szerelmes volt, még éjszakai szerenádot is adott neki, ami vidéken, akkor még nem volt feltűnő, csak szokatlan a tizenévesek között.
Ana apja két hónappal a lánya születése előtt halt meg, így az anyja életében a gyereke volt a legjobb dolog, ami történhetett vele. Gyámügyes volt a városi tanácson, sok elrontott életet, szörnyűségeket látott, nem akart újra férjhez menni, bár lett volna több kérője is. Ana kitűnő bizonyítvánnyal végezte el az általános iskolát és két legjobb barátnőjével együtt beiratkoztak a városi gimnáziumba. Megbeszélték, hogy ki mit fog csinálni a nyári szünetben. Egyikük a helyi szövetkezetben keres szünidei munkát, a másik Balatonra megy a családi nyaralóba és hívta őket is néhány napra. Ana azt mondta, még nem tudja, talán a pesti rokonokhoz viszi az anyja. Megígérték, írnak egymásnak és naplót is vezetnek, amit majd együtt fognak felolvasni. De ebből nem lett semmi. Ana ősszel nem ment vissza, egy pesti gimnázium tanulója lett, de az is csak egy évvel később, mert novemberben szült egy kislányt. Ehhez persze a hatvanas évek Ratkó korszaka is kellett. Úgy intézték, hogy senki ne tudjon a dologról, a fiú sem. Azt mondták neki, hogy a szerelme Pesten talált másik udvarlót, felejtse el, a gyereket pedig örökbe adták, lemondtak róla, Ana anyja így találta legjobbnak. Gyámügyi jártassága révén sikerült mindent csendben elintéznie.
A gimnáziumi évek hamar elteltek. Ana érettségi után nem jelentkezett egyetemre, dolgozni kezdett. Jó alakú, szép arcú, okos teremtés volt, sokan megfordultak utána, de nem voltak komoly kapcsolatai. Zárkózott lett, elvesztette korábbi szikrázó egyéniségét. Keserű tapasztalatai megóvták a későbbi veszélyes helyzetekben, nem kockáztatott. Hatvanhétben egy balatoni nyaraláson ismerkedett meg Károllyal, aki egy visszahúzódó, halk szavú, mélyen vallásos fiú volt. Gépkocsivezetőként dolgozott egy külkereskedelmi vállalatnál. Sok érdekes történetet mesélt a külföldi útjairól, emberekről, városokról, hegyekről és a tengerről. Ana szívesen hallgatta és egyre jobban megkedvelte a vele egyidős fiút. Különösen vonzónak találta, hogy nem volt erőszakos, nem nyomult, nem akart többet. Az első csókot is csak hónapokkal később váltották. Hatvannyolc tavaszán Károly bemutatta a szüleinek és a jóváhagyásukkal megkérte Ana kezét. Nem sokkal később, amikor az esküvő időpontja került szóba Károly megkérdezte Anát, volt-e már előtte férfival? Hozzátette, hogy ő még soha nem volt nővel, ezt a vallása nem engedte és ez nagyon fontos neki. Anát meglepte a kérdés, ösztönösen nemmel válaszolt. Még aznap elmondta anyjának és nagyon szerencsétlennek érezte magát. Mindketten tanácstalanok voltak. Talán a jóisten majd segít, gondolták. De a jóisten soha nem avatkozik be személyesen, ám ha segíteni akar, küld egy angyalt maga helyett. Ő volt Ana néhai apjának nővére, egy sokat tapasztalt bábaasszony, aki persze tudta a megoldást.
Hatvannyolc decemberében rendben meglett az esküvő. Csak a napjának kiválasztásában volt egy kis vita, de végül Károly engedett. Nem akartak nagy vendégséget, nagy hajcihőt. A hivatalos papírok megszerzése után egy közeli kápolnában kapták meg az egyházi áldást és egy étteremben gyűlt össze a násznép. Csak a szűkebb rokonság és Károly néhány barátja. A névadó tánti már nem élt. Pár nappal korábban kivettek egy albérleti szobát is, ahol a nászéjszakát tervezték tölteni. Nagyon jó volt a hangulat, Károly külföldi útjairól hozott márkás italokkal lepte meg a társaságot. Ő ritkán ivott, a munkaköre sem tette lehetővé, ezért hamar megártott neki. De a társaság nem kegyelmezett, itatták, szó szerint rogyásig. Hajnalban a barátai segítették lefektetni az albérletben és elköszöntek az ifjú pártól.
Késő délután volt, amikor Károly felébredt és persze nem emlékezett semmire. Félve kérdezte meg ifjú feleségét, mi történt, és az megtörtént-e? Ana mosolyogva mutatott egy vérfoltos lepedőt és nem válaszolt. Békés, különösen meghitt, örökemlékű karácsonyuk volt.
A novella az Álarcaink, jubileumi Irka kötetben jelent meg. A kötet megvásárolható és kikölcsönözhető a gödöllői városi könyvtárban.
Bojár Cassino
Elnök vagyok, az IRKA doyenja. Nevem Bojár Cassino. Ezt az anagrammát én csináltam, ahogy apám engem, egyikünk sem ment vele sokra. Ceterum censeo karthaginem esse delendam.
Reggelente már úgy kelek fel, hogy jaj, de jó, mindjárt olvashatom tovább az írásaidat. Csodálkoztam Panni tanácsán, hogy először azt döntsem el, melyik publikálható. Hogy jövök én ahhoz, hogy kihagyjak bármit is – gondoltam, hiszen te megérdemled, hogy mindent egyben lásson az utókor. Ahogy egyre jobban haladok, már látom, hogy ez nincs így. Vannak vázlatos, befejezetlen történetek, és vannak olyanok, melyek nekem csak részben tetszenek. Az írás kényszer – írod, ez így igaz, nekem jelenleg az olvasás, rendszerezés is azzá vált. Bármi mást csinálok, úgy érzem, elveszem az időt tőled. Ne hülyéskedj Zsuzsa – mondanád most, hiszen nincs határidő, valamikor egyszer elkészül ez is.
Azt érzem a sors legnagyobb kegyetlenségének, hogy nem te szerkesztetted meg, és a Lépcsők c. regényedet sem adtad ki. A többi, négy befejezetlenről nem is beszélve. Most mit tegyünk velük? A művészetben az egy jó dolog, hogy szubjektív, így is jó – úgy is jó. Az Örökség regényed végén vázlatként olvashatóak a karakterek sorsa, de nem gondolnám helyesnek, hogy valaki folytassa. Pedig erre is van példa, kapásból tudom, hogy egy angol írónő, Julia Barrett megírta Jane Austen: Értelem és Érzelem c. regényének folytatását, A harmadik nővér címmel. Az Önteltség és önámítás-ban pedig tovább görgette Austen leghíresebb szerelmi szálát is. Te már biztos tudod melyikre gondolok, igen, Darcy és Lizzy történetére, a Büszkeség és balítéletből. Sose beszéltünk arról, hogy szeretnél-e egy Ilona összest, vagy az antológiákban, újságokban, blogban elérhetőeket elegendőnek tartod. Az alábbi egyperces elsőre nem tetszett, nem is tudom miért vettem elő újra. Talán azért, hogy megszeressem, és már látom a hátsó könyvborítón, ha rábólintasz. Zsuzsa
A bennem lakó gyermek
Sajnos leginkább akkor bújik elő, amikor duzzog valamiért. Rendre-, vagy elutasították. Akkor könnyes szemmel, telve önsajnálattal, fogja a kisszékét, és beül háttal a sarokba. Felmond a világnak. Várja, hogy kiengeszteljék. Na, azt ugyan várhatja… A világ nem olyan. Abban következetes, hogy nem akarja őt. Másban meg bezzeg, minden nap változtatja a véleményét! Ezt az okosnak levést, ezt kéne valahogy megtanulni, gondolja, mikor a képzelt kukoricaszemek nagyon kezdik már bökni a térdét. Vagy a nagyon is valóságos pofonoktól ég az arca. De hát ilyen a világ, nem arról híres, hogy gyöngéden simogat! A gyereknek, persze, váltig mondhatod… Ő még nem ért, csak érez. Azt érzi, hogy őt nem szeretik. És hát nem ehhez van szokva: ő az édes, aranyos, okos kisgyerek, akit igenis mindenkinek babusgatnia kell! Ha nem ezt kapja, nem benne van a hiba, hanem a világban. Sajnálom őt. Sokszor gondoltam már arra, hogy felnevelem. De az a baj, hogy akkor a duzzogó, síró kisgyerekkel együtt elveszítem azt a másikat is, aki visszamosolyog minden mosolyt, ujjong minden apró kis ajándéknak. Aki azt hiszi, hogy ő csinálja a szivárványt, hogy minden tavasszal kihajt, mint a fű, az első meleg eső után. Aki macska a macskák között, törpe, vagy éppen óriás a törpék, vagy óriások között. De mindenekelőtt: gyerek a gyerekek között, és ettől mindig önmaga tud maradni.
Amikor reggel felkel és rájön, hogy nincs tovább. Ma erős lesz és megmondja neki, hogy vége, kilátástalan kettőjük szerelme. Elé áll és határozottan közli, nem tudja tovább folytatni, mert nincs értelme. Hiába szereti, mert van, mikor nem elég a szerelem. Van, mikor már több fájdalmat okoz, mint örömet. Van, mikor csak égeti az ember torkát, mintha izzó vasat nyelt volna és a forróság szétárad az egész testében. Minden porcikájában érzi az égő, feszítő érzést. A szíve már hetek óta nem úgy dobog, mint előtte. Naponta többször méri a vérnyomását, egy infarktustól tartva. Arra is van terve, ha magányosan otthon érné a halál. A búcsúlevelet már megírta drága nővérének, hogy el ne felejtse, miben állapodtak meg. Testét nem teheti koporsóba, különben visszajön kísérteni, vagy a következő életükben szét fogja szekálni őt. Máglyára vele!
A depressziótól borúsan látja a napokat. Hányinger gyötri egész nap és a mérleg egyre kevesebbet mutat. Rutinból tolja le a teendőket. Automatikusan nyomja meg a kávéfőzőn a gombot, de a kávé illatát már nem érzi. Pár hónapja még ez a kedvenc napszaka volt. Szerette, ahogy a reggeli frissítő után belebújt az edzőruhába és lefutotta a szokásos öt kilométert. Majd a reggeli második kávézás a szerkesztőségben a munkatársaival. Hetek óta nem jár be, mostanában jobban szeret otthon, egyedül írni. A párnákkal bélelt, széles párkányon ül. Sminktelen, fáradt arca visszatükröződik az ablaküvegben.
A novella folytatását az Álarcaink, jubileumi Irka kötetben találjátok. A kötet megvásárolható és kikölcsönözhető a gödöllői városi könyvtárban.
Kakucska Melinda
Hétköznapokon is előfordul, hogy maszk mögé rejtőzöm. Van mikor egy színházi szerep kedvéért, van mikor néptáncos ruha miatt. De legjobban egy általam kitalált karakter személyébe szeretek bújni, ami minden írásom után kicsit hozzám nő, az öröme és bánata is belém ég. Ezáltal formálva engem.
