Kivégzés. A “színházat”, mint olyat nem lehet kiiktatni, mert (látens?) létszükséglet. 2031, Katona Kamra (2025. május 3.)

Most hagyjuk Shakespeare-t. Az emberek ősidők óta fogékonyak minden szemük elé kerülő látványra, amiben van valamiféle vélhető rend (ígéret). Szeretnek rácsodálkozni a lappangó, nem közvetlenül megnyilvánuló, de mégis jelen lévő, de nem azonnal érezhető, tudható, a felszín alatt húzódó összefüggésekre különösen, ha azok saját (meglévő) “igazságukat” támogatják. (De ne legyünk negatívak, sokszor akkor is, ha nem.) 

A körülményeim alakulása úgy hozta, hogy egy ideje nem voltam színházban. Végre újra elkezdek járni. Első alkalommal visszatértem a régi szokásomhoz, hogy kiválasztom a “legkívánatosabb” darabot odamegyek fél órával a kezdés előtt és valahogy bejutok. Most is így lett.

A Katona Kamrában végül 2031 címen futó darab eredeti címe a Kivégzés volt, ami nagyon találó, mert sok más – talán még fontosabb dolog – mellett az “utolsó szabad játszóhely” a Petri György Színház felszámolása idején játszódik. (Katona, az Örkény és a Radnóti már “megszűntek”.)

A szerző Biró Zsombor Aurél neve ismerős volt számomra, mert nemrégiben nagy élvezettel olvastam “Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek” című 2024-ben megjelent rendhagyó regényét. Ő és a rendező Dohy Balázs még csak húszas évei második felében járnak (már az Orbán rendszerben eszméltek), mégis valami olyan szellemi nyitottságot áraszt az előadás, ami különleges élmény. 

A szöveg és a rendezés egyformán szolgálja a hatást. A közlendő láthatóan közös. Szerző és rendező ritka szimbiózist képesek teremteni. Ugyanazt a nyelvet beszélik. A dramaturgia működik. Az “üzenet” világos, a felvetett művészeti és társadalmi kérdések húsbavágóan valódiak. A “kiszenvedett” (mert nem megy könnyen) válaszkísérletek nem ígérnek csodát, a dolog mégis valahogy működik és hat.  

Biró Zsombor Aurél és Dohy Balázs önmarcangoló elemzése saját korosztályukra irányul, (érthetően) főleg azt boncolja. A többiek (mint a darabban Gelléry, a nagy túlélő, rendező idol), és a létező (való)világ csak viszonyítási pontok. A feltett kérdések azok, amik egyetemesek. 

Arról, hogy mi a “kerettörténet”, nem lehet jobb összefoglalót írni, mint ami a színlapon van. “A hetedik Orbán-kormány második éve. Gelléry Károly, az Európai Polgár díjas művész, legendás egyetemi tanár és színházigazgató osztálytalálkozóra várja egykori rendező hallgatóit. Budapesten egész éjjel intenzív havazás várható.” A résztvevők egymás után érkeznek és mélyítik el a (sejthetően bekövetkező) “pszichodrámát”. 

Gelléry (valószínűleg nem először ebben a közegben) kifejti ars poeticáját. A színház nem “mintha”, csak akkor hat, ha a “játék” valódi. “Megkarcolni, felperzselni és belehalni.”

Kevés ijesztőbb/felemelőbb dolog van mint saját magunkat elfogulatlanul látni. (Nem is gyakran esik meg.) Az előadás egy nem tökéletes, de ígéretes kísérlet erre. Én nagyon várom a folytatást.

A szereposztás és a nyújtott teljesítmény parádés. 

Gelléryként Fekete Ernő remekel. Sallangmentesen sikerül illusztrálnia a(z el)játszott figura fentebb kifejtett elveit. Mindent felvonultat (beleértve a fizikai meztelenséget) hogy egyszerre legyen apa figura, bölcs tanár (osztályfőnök), született Nárcisz és túlméretes ego. Közben elhiteti, hogy kivételes zseni és azt is, hogy szörnyeteg. Nehéz vele, de aki bekerül a bűvkörébe, beleszeret és/vagy (meg)gyűlöli. Fekete alakítása hozza Gelléry világmegváltó ambíciót és érthetővé teszi környezete kisebbség érzetét.

Andor alakításánál Béres Bence a központba az érvényesülni akarást teszi. Itt és most kell létezni. A hatalmat tudomásul kell venni. Nincs másik világ ebbe kell illeszkedni ehhez kell alkalmazkodni, ha kell akár harsányan, gátlások nélkül.

Tasnádi Bencének nagyon “fekszik” Bálint szerepe, aki nem igazán bátor, mentálisan bizonytalan (rágja a körmét), de belül mégis képes úgy látni a dolgokat, ahogy vannak és amikor kell, tud érvényeseket kérdezni. Tehetsége kétségtelen, de nincs lehetősége a kibontakozásra.

Vizi Dávid Misije igazi “doer” (cselekvő). Érzékeny és tettrekész. Ő megmaradt Gelléry mellett. Ő tud róla a legtöbbet. Függ tőle és szolgálja, de a mester is rászorul gyakorlatiasságára. Persze neki is vannak lappangó sérelmei, fenntartásai.

Ricsi kulcsszereplő, bár már nem szakmabeli (pályát elhagyva vendéglőt grundol), de azért eljött. Az őt ért Gelléry féle faszszorongatás kapcsán szakadnak fel a régi sebek. Lengyel Benjámin Ricsije nem tudja túltenni magát a történteken. Az ő (hím)sérelme a dramaturgiai hajtóerő, ami előhozz a traumákra emlékezéseket.

A darabban nincs sok női szerep.

Mentes Júlia tartózkodó, megfejthetetlen Hannája mögött a rendező(nő), mint alkotó homályban marad. Leszbikussága is csak akkor derül ki, mikor beállít barátnője. (Ennek a mellékszálnak nincs dramaturgiai indokoltsága, legfeljebb Katonabeli szimbolikája.) A tanulmányok alatt ő is összejött Gelléryvel. Ezt mindenki látta. De azt ő maga se tudta/tudja eldönteni, mi volt ez a viszony, szerelmes volt-e belé vagy sem.

A kívülállóként betoppanó Petra figurájából Kanyó Kata kínozza, ami benne van (nem sok). Hihető a féltékeny, labilis, társfüggő, konformista humánértelmiségi, aki más. (Ez a figura talán a legsikerületlenebb, hiába igyekszik Kanyó életet lehelni bele.) 

Rába Roland (hangfelvételről) a hatalmi kapcsolatot – telefonból szólva – jeleníti meg életszerűen. Az előadás úgy hiteles, hogy közben autentikusan köznapi. A darab végén az ő hangján sejlik fel az “utolsó mohikánként küzdő” Petri György Színház várható sorsa. (A kivégzés.) 

Az alig egy hónapja bemutatott előadás annyira színészi játék centrikus, hogy a díszlet, jelmez, zene, zaj, hang, fény effektusok nem hagytak említésre méltó benyomást. (Persze lehet, hogy ez a játékba belesimulás az erényük.)

A hatásosnak szánt bonmot (mém csíra), hogy “a férfi nem kávézni akar a nővel, hanem baszni”, nem tartozik az előadás legerősebb “üzenetei” közé. A recenzió író (aki negyven évvel idősebb az alkotóknál), sajnálja hogy ezen a megközelítésen nem jutott túl (még!) ez a nemzedék (sem). A (társadalmi) nemek és a nemiség ösztöneinek kezelni tudása alapvető a közös “boldoguláshoz” (és nem politikai vagy anyagi kérdés). Ezzel még van dolog.

Egyértelműen ki kell mondani, ez az előadás katartikus élmény volt. Ez különösen azért nagy dolog, mert témáját tekintve lehetett volna akár “szokásos belterjes köldöknézegetés” is.

Utóirat. A Katona Kamra élmény utáni estén – lévén erős benne a sokszínűség iránti kíváncsiság – a recenzióíró megnézte a Nemzeti Színházban Eugène Labiche Marc-Michellel közösen írt Olasz szalmakalap című 1851-ben bemutatott, néhány hete újra a nemzet színházának színpadára vitt “bohózatát”, amibe (a rendelkezésére álló) apait anyait bele toltak. Azt a dohszagot, ami áradt ott, nehéz feledni. (De stop, a szerző megfogadta hogy, csak olyan előadásról ír, amiben valami tetszett.) Ennek kapcsán egy égető kérdés tolakodott elő és nem akar távozni: Lehet hogy már most 2031 van? 

Az érzelmi lények egymás rovására “nyaralnak”. Carlo Goldoni: Egy nyár, Katona József Színház (2025. május 24). Fotó: Katona József Színház

Az elmúlt évek tapasztalata alapján nem volt kétségem, hogy élmény lesz Goldoni Egy nyár címen, Ascher Tamás rendezésében játszott darabjának megtekintése. Shakespeare és Csehov (akik számomra nehezen felülmúlható zsenik) műveiből könnyű jó előadást csinálni. (Persze rosszat sem nehéz!) Egy (régi) vígjátékból releváns élményt kreálni csak igazi profi színház képes.

Nem sorolom magam a “körúton belüli balliberális értelmiség” körébe, de az a fajta “színház” amit az Egy nyár előadás képvisel egyezik az én ízlésemmel. Bár a kortárs műveket nézem legszívesebben, ezt a klasszikust most nagyon tudtam élvezni. Ebben döntő szerepe Ascher Tamásnak és Katona társulatának volt (nem a darabnak magának).

Carlo Goldoni (1707–1793) az olasz vígjáték atyja és a 18. századi európai színház jelentős alakja volt, aki megreformálta az olasz komédiát, a rögtönzésen alapuló commedia dell’arte merevségétől jutott el a kidolgozott, realisztikus és jellem központú ábrázolásig. A Nyaralás trilógia (Trilogia della villeggiatura) 1761-1762-ben készült el. Három különálló, de összefüggő komédia, melyek egy nyaralás körüli eseményeket, illetve az akkori velencei polgárság társadalmi szokásait és viselkedését mutatják be. Ezt “aktualizálta” Ascher Tamás úgy, hogy az ma is értelmezhető módon tudott szórakoztatni (szünettel együtt) három órán át. (A rendezőt egyébként láttam a nézők között. Végignézte az alig több mint egy hónapja játszott előadást.)

Az Egy nyár a három eredeti darab lepárlása. Az elején (Le Smanie per la villeggiatura – Mániákus nyaralók) a velencei polgárok készülnek a nyaralásra, bármi áron. A státusz és a látszat fontosabbak, mint a lehetőségek józansága Az érintettek abban versenyeznek, ki extravagánsabb (ha hitelből is). Azután következik maga a nyaralás (Le Avventure della villeggiatura – Nyaralási kalandok). A szereplőket már a nyaralóban látjuk, ahol folytatódnak a korábbi rivalizálások, pletykák, udvarlások és szerelmi bonyodalmak. A “felszín mögött” megjelennek a komolyabb érzelmek, konfliktusok. Felizzik a szerelem és a féltékenység. A végkifejletben (Il Ritorno dalla villeggiatura – Hazatérés a nyaralásból) felvillan a nyaralás utáni időszak, a hazatérés utáni élet. Láthatjuk a következményeket, a szereplőknek szembe kell nézniük a valósággal, az anyagi nehézségekkel és a romantika és a lehetőségek elérésével.

Az előadásban egy “polgári társaság” készül a városból a tengerpartra, mert nyaralás nélkül nem lehet létezni. (Pedig itt a nyaralás nem a munka kipihenése.) Nyaralni kell, mert aki számít, azt teszi, ha kölcsönből is, éjjeli utazást vállalva, hogy egy éjszakával kevesebb legyen a szállásköltség. Már az oda utazást kapcsolati és anyagi bonyodalmak hátráltatják. Végül azután mindenki megérkezik a tengerpartra, ahol (kényszeresen) előtörnek az érzelmek, kapcsolatok élednek és érdekek bonyolódnak. Ám sem a darab, sem az előadás nem végződik hepienddel. A végén mindenki visszatér a “nyaralás” előtti realitásba. Nincs szabadulás a társadalmi helyzet béklyóiból. Hiába nyilvánvaló, hogy a helyzet akadálya a boldogságnak, senki nem (mer) lázad(ni) a konvenciók béklyója ellen. 

Talán éppen ezt a(z időtlen) tehetetlenséget akarja bemutatni sz előadás. Nyilván az is szempont lehet, hogy Goldoni figurái nem egydimenziós vígjátéki karakterek, hanem bonyolult kapcsolatokkal áldott/vert összetett (drámai) személyiségek. A népes nyaraló társaság sok jó alakításra lehetőséget adó szerepet kínál a társulatnak. Az urak és szolgák egybefolyva is elkülönülő világa pedig ideológiamentesen nyújt betekintést a polgári társadalomba. A sokszereplős darab jó néhány közel azonos súlyú szerepet kínál. A rendezés ritkábban látható idősebb társulati tagokat bevonva ad teret a Katona társulatának az együttes játékra. Az így létrejött eredmény példamutató. 

Bezerédi Zoltán szokásos bölcs profizmussal játssza a nyaralás szervezőjeként központban lévő, engedékeny, jószívű Filippo apa figuráját. Fulgenziot, az örök közvetítőt (Filippo és Leonardo barátját) Dankó István hihető buzgalommal kelti életre. Borbély Alexandra “komédiázáson” messze túllépő beleéléssel kelti életre a két férfi közt őrlődő Giacintát (Filippo lányát). Mások vágyának és saját szenvedélyének tárgyaként egyaránt nagyon hitelesen, modorosság nélkül tud jelen lenni a színpadon. Bányai Kelemen Barna Leonardoja (szinte már mai férfiideál) szerelmes macsó, aki számító és féltékeny, de már megjelenik benne a neki testhezálló empátia is. Jordán Adél jó választás Vittoria (Leonardo húga) szerepére. Alkata, mimikája és hangja kifejezi a figura mesterkélt női rafinériáját, de ha kell, párosul a realitásba belenyugvás képességével is. Guiglielmo bőrébe bújva Mészáros Béla maga a megtestesült (reménytelen) szerelem. Egyszerre folyton aktív és menthetetlenül tehetetlen. Úgy sodródik az eseményekkel, hogy nem hat rájuk. Fullajtár Andrea Sabina (Giacinta nagynénje) figurájába belesűríti a szereleméhes, idősödő, korával nem békülő nő minden jellemzőjét. Vagyonát is használva férfira vadászik. Sabina üldözésének tárgya, Ferdinando, akit „élősködőnek” neveznek a többiek.

Belőle Keresztes Tamás (kicsit túljátszott) mulatságos karaktert formál, jellegzetes gesztusokkal láttatva a figurát. Pancraziot (Leonardo nagybátyját) Elek Ferenc sallangmentes hitelességgel hozza. A földön maradva létezik és rendületlenül szereti Costanzát. Pálmai Anna Costanza szerepében érett nőt alakít, aki fiatalon megözvegyülve tisztában van magával és lehetőségeivel. A darab “fiataljait” Rosinát (Costanza unokahúgát) Erdős Lili m.v. és a bele szerelmes orvostanhallgatót Togninot Jakab Balázs korrektül játsszák el. Ők (legalább) egymáséi lesznek a darab végére. 

A “szolgák” egyenrangú részesei a hatásnak. Közülük Pálos Hanna Brigidája emelkedik ki, józanságával, szókimondásával. Ő a legtudatosabb a cseléd. Paolot (Leonardo mindenesét) Gloviczki Bernát távolságtartó szarkazmussal jeleníti meg. A többi személyzet megelevenítését nagy öregekre bízták. Aldot (Filippo szolgáját) Bán János, Titát (Costanza szolgáját) – a színlapon szereplő Szacsvay László helyett – Takátsy Péter, Beltramet, (Pancrazio szolgáját) Újlaki Dénes néhány gesztussal és puszta jelenlétével is képes  életre kelteni (sőt emlékezetessé tenni). Pásztor Dániel szakácsa megszólalás nélkül magára tudja vonni a nézői figyelmet. 

A színváltásoknál időnként megjelenő dizőz Roszik Hella m.v. és kísérő billentyűse Banga Dániel Gábor m.v. mai zenéjükkel szervesen illeszkednek a feszes színpadi játékba. A zene és a dalok Matisz Flóra Lilinek köszönhetők. A dramaturgokként Balázs-Piri Noémi és Török Tamara (aki az újrafordítást is végezte) és konzultánsként Nádasdy Ádám dolgoztak a rendező keze alá. Khell Zsolt mértéktartóan “gazdaságos” díszlete és Szakács Györgyi ábrázoláshoz éppen szükséges külcsínt adó jelmezei kellően segítették a darab értelmezését. Ugyanez igaz Bányai Tamás világítására és Vajdai Vilmos hangtechnikájára.

A(z idősebb korosztályba tartozó, nő többségű) közönségnek tetszett, amit látott. Lelkes tapssal köszönte meg az élményt. Ez az előadás (bombasztikus hatás nélkül) mintegy összefoglalta a Katona József Színház erényeit. Az egyéni profizmust minden színházcsináló funkcióban és egyidejűleg a képességet a csapatjátékra.

Hazafelé a Deák térnél találkoztam Gryllus Dorkával és a Trojka Színházi Társulás néhány színészével, akik az “Anna Karenina befejezetlen története” című előadásukról tartottak hazafelé. Ez arra emlékeztetett, hogy ma választanom kellett az Egy nyár és az ő előadásuk között. Megkérdeztem mikor játsszák legközelebb. Megtudtam, hogy lesz még egy belőle júniusban. (Örültek érdeklődésemnek!) Már a földalattin azzal “nyugtattam” magam, hogy vigasztaló a tény, hogy még mindig van olyan eset, hogy egyidőben két olyan darab van műsoron, amit látni szeretnék.