összetapogatott pillanat a múltból
dühvel gurított jelenbe
elszomorodtam az eltorzult léttől
üvölteni kívántam, de nemet intett
Anyám
sírva és vinnyogva rothadok
Tovább.

Végignéztem az összetapogatott tapétán és arra gondoltam, hogy vajon a tapéta tapogatásra való felület-e? Hogy eleve arra találták-e ki, vagy van valami mélyebb értelme, mint rétegnek. Dehogy erre gondoltam, hiszen még csak öt éves voltam. Nem gondoltam semmi másra mint a pillanatra. A jelenben élés e csodás állapotában csak csokit akartam enni, pontosabban „csokát”, ahogy akkor becéztem az édes barna falatokat. És rögtön utána dühbe is gurultam, mert nemet intett anyám, aki nem adott. Elszomorodtam és a hangom is eltorzult. A még ki nem fejlődött homloklebenyű agyam azt ordította:„Adjál csokát! Különben, nem leszek a barátod!” De a hamar érkező válasz, emigyen hangzott: „Kész a húsleves, ne vinnyogj már egész nap! Menj kezet mosni.” Én leültem a karcos parkettára, úgy ahogy voltam, félig felöltözve és kócosan, és hasra is estem, mert a könnyeim összeértek a taknyommal és nem láttam a gumicukorszerű zöldessárga függönytől. Csak sírtam és ordítottam. Persze belefeküdtem a földön felejtett, rothadásba hajló, barna illatú banánhéjba és végighemperegtem rajta, amit belepasszíroztam a rojtos perzsaszőnyegbe is. A kedvenc nadrágom volt rajtam, amit még babakoromban használtam és nemrég túrtam elő az ódon virágmintás kanapé mögül, ezért újra üvölteni kezdtem. Mi sem természetesebb, minthogy a testvérem éppen akkor zuhant át rajtam, hogy a következő pillanatban a parkettát érintse orrával és összevérezze az új ülőgarnitúrát.

A fikciós írás egy irka műhelyfeladatként készült, melynek fantázianeve: A feszültség pillanatai és Lily King: Írók és szerelmek könyve alapján találtuk ki. A feladat lényege:

Rajzolj egy alaprajzot arról a lakásról, melyben emlékeid szerint először éltél. A szobákat, a szekrényeket, a kanapét, a bárszekrényt, a hűtőt, az íróasztalt, a lyukat a falon, a hibákat, mindent, amire emlékszel. Ha megvan minden lényeges dolog, válassz ki egyet, és írj róla. Nem mondatokban, hanem érzelemrohamokban, mondattöredékekben, szavakban, mindegy, csak jöjjön ki, okádjuk ki az emlékeket. Ha kész vagy, keresd meg az írásodban a feszültség pillanatait, karikázd be őket, majd ezekből a szavakból írj egy verset. Azt lehet megtanulni a feladatból, hogyan lehet az intenzív totalitást megvalósítani a szabadon áramló gondolatokból.

(utószó az Álarcainkhoz)

Mai világunkban bármerre járunk kamerák ezrei irányulnak ránk. Leginkább az arcunkra vadásznak, mert az kiváló vizuális azonosító. Az emberek szelfivel árasztják el virtuális köztereiket. Kevesen fogják fel, hogy az arcuk nem egyszerű kép, hanem talán a rájuk legjellemzőbb személyes adat, ami rengeteg információt tartalmaz. Olyanokat is, amiket, ha tisztában lennének vele, valószínűleg nem tennék közzé. Az arc ablak, amelyen keresztül belátás nyíl(hat) a személyiség mélyebb rétegeibe. A haj, a szem, az orr, a száj és a többi részlet (beleértve a részek viszonyait) olyan jel halmazt alkotnak, amelyeket (a mesterséges intelligencia részét képező) képfeldolgozás eszközeivel egyre jobban lehet azonosítani, értelmezni és felhasználni. A folyamatosan megosztott arc (mint képek időrendi halmaza) lehetővé teszi a dinamikus elemzést. A változásokból pedig, sok minden megtudható. A régi mondás, “egy kép többet mond ezer szónál”, még azelőtt keletkezett, hogy a vizualitás eluralkodott a kommunikáción. Az összegyűjtött arcképek profilokká állnak össze (különösen akkor, ha kiegészülnek egyéb vonatkozó adatokkal), így az “algoritmusok” egyre pontosabban kiismerik a “tulajdonosokat”. A leírtak már nem távoli utópia, hanem a napi valóság. Nagyon valószínű, hogy az egyén (egy “arc” birtokosa) a fenti keretekre közvetlenül nem tud hatással lenni, csak a társadalmon keresztül – szerveződve – képes kontrollt gyakorolni. Amit mindenki megtehet, az a saját arcának tudatos(abb) védelme, aminek talán a legfontosabb eszköze a virtuális és valóságos álarcok használata. Az egyre vadabbul gomolygó (új?) maszkabálban álarc nélkül nagyon veszélyes (lehet) élni.

Köszönt e vers, te váltig visszatérő
Föltámadás a földi tájakon,
Mezők smaragdja, nap tüzében égő,
Te zsendülő és zendülő pagony!
Köszönt e vers, élet, örökkön élő,
Fogadd könnyektől harmatos dalom:
Szívemnek már a gyász is röpke álom
S az élet: győzelem az elmuláson.
 

Húsvét, örök legenda, drága zálog,
Hadd ringatózzam a tavasz-zenén,
Öröm: neked ma ablakom kitárom,
Öreg Fausztod rád vár, jer, remény!
Virágot áraszt a vérverte árok,
Fanyar tavasz, hadd énekellek én.
Hisz annyi elmulasztott tavaszom van
Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban!
 

Egy régi húsvét fényénél borongott
S vigasztalódott sok tűnt nemzedék,
Én dalt jövendő húsvétjára zsongok
És neki szánok lombot és zenét.
E zene túlzeng majd minden harangot
S betölt e Húsvét majd minden reményt.
Addig zöld ágban és piros virágban
Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!

kiemelt kép: Raffaello: Krisztus feltámadása részlet

Ha te mondod, nem hiszem,
Ugye, viccelsz kedvesem? Kedvesen.
Ahogy szoktál rút napon,
mikor rám tör sok bajom, és én hagyom.
Most én mondok egy nagyot,
Nem viccelek, láthatod. Hallhatod.
A mai nap reggelén,
orvoshoz mentem én. Én kretén!
Utoljára hal meg a remény.
Na most meghalt végleg. Óh, szegény!
Reggel még azt hittem én,
hogy van orvos e földtekén, – Szegény remény!
ki dolgát értvén rád figyel,
s tapasztalatból végzi el, mit tenni kell.
Majd rutinból mondja meg,
hogy a beteg nem beteg, vagy meggebed.
Nekem azt mondja lelkesen,
tüszős mandula, Kedvesem! Hát nem hiszem!
Az orvosláshoz ugyan nem értek,
ám már tudom, orvoshoz jönni vétek!
Doktor úr, ön drága kincs!
Bájos arcán a kósza tincs,
de mandulám negyven éve nincs!

de milyen arc lehet az
mit elrejt a hétköznap
máza, mikor levetett
szerep már nem ölel át

de milyen maszk lehet az
amely a porban fekszik
sáros lábak gázolnak
megfáradt testén át

de milyen vágy lehet az
amiből nem marad semmi
amiért lenyúlhatsz majd
és a port lefújnád róla

de milyen cél lehet az
amit a felkorbácsoló düh 
váratlan veszekedésbe
tapos ruháimat tépve

de milyen tűz lehet az
amitől a nyugalom
merengő érteleméből
szenvedély születik

Almási Lajos

A maszk eltakar ha valami bánt, van hogy védekezem. Arcom ritkán látszik, de a hangom egyre jobban hallatszik. A maszk segít tisztábban látni.

Szia Ilona!

Panni a szívéhez kapott, amikor megemlítettem neki, hogy majd négyszáz oldal lenne a könyv a Lépcsők regényeddel együtt. Ez kettőnek is sok. Ismerve Panni szakértelmét és szigorát, nem volt mit tenni, mint a már készre szerkesztett művet szétcincálni. Azóta napok óta variálgatom, hogy mit lehet kihagyni, és mit lehet párosítani a regényeddel egy másik kötetbe. A szívem vérzett egy-egy kitörlésnél, átcsoportosításnál. Most lenne rád a legnagyobb szükség, te szuperul megoldanád ezt is. Jó, tudom, azt gondolod mi is szuperul megoldjuk, de az mégsem lesz ugyanaz. 

Nagyon nagy sikert aratott az első neked írt levelem. Volt, aki megkönnyezte, volt, aki azt hitte több is van, és kérte, hogy mindet küldjem el neki, mert így ismeretlenül is közelebb kerülsz hozzá. Egy régi, kedves ismerősöm kommentjét megmutatom most, hisz téged is dicsér, Az életidőről gondolataidért.

„Nagyon jó a kezdet, természetes, (nem pont idevaló szó, de mégis kedves), megértő, együttérző. Mintha eleven személynek írnád, akivel most kezdődik egy közös munka, kaland. Valljuk be az Ilonától vett idézet is remek: nem érzelgős, nem szenvelgő, hanem pontosan megfogalmazott, a gondolatot jól közvetíti. Találóan igaz.”

Képzeld, már ott tartok, hogy reggelenként téged olvaslak a mobilon, mindjárt ébredés után az ágyban, ezzel kezdve a napot. Hihetetlen, hogy most fedezlek fel igazán, amikor már elveszítettelek. Nagyon tetszenek a szentenciáid. Már-már vetekszel Máraival. Ne szabadkozz, nézd, az Élet és művészet-ben ezt írod:

„A tárgyi valóság sem garancia az örökkévalóságra. Sőt, hangsúlyozottan benne van a múlandóság, a fizikai valójuk bármikor megsemmisülhet. Akkor már mégis inkább a szó? Az lenne az, ami inkább megmarad? Kihez jut el, az egymásra zúdított szavak végtelen tengerében? Ne gondoljunk inkább bele. Ragaszkodjunk az illúzióinkhoz. Gauguin sem festette volna meg a képeit, ha nem őrzi magában azt az álmot, hogy nagy festő lesz belőle. Pedig anélkül is boldog volt – vagy lehetett volna – ott, a meglelt szigetén.”

Megrendítően igaz, amit a halálról közölsz:

„Lassan halunk meg. Egyre fogy belőlünk az a valami, ami az élet. Elhagynak az ábrándjaink és vágyaink, aztán apránként a testi erőnk. A megvalósítható céljaink, amikért érdemes reggel felkelni. Az öröm, hogy megéltünk valami újat. Sorban azok is elhagynak, akikkel megoszthattuk a jót, és – ha voltak ilyenek is, ez már valódi luxus – akiknek esetleg elsírhattuk megalapozatlan kis csalódásainkat, fájdalmainkat.”

Drága Ilona! Nehéz volt írói hagyatékod rendezése. Néha összecsaptak a hullámok a fejem felett, mert nem láttam át az egészet. Ezt betudtam annak, hogy most debütáltam szerkesztőként. Sokat segítettél, megsúgtad a címeket is, és velem volt nyugodt hangod, szerény mosolyod. Örülök, hogy megszületnek a szép és értékes könyvek, találkozunk a bemutatón.

A Lépcsők önéletrajzi regényed befejező részletével búcsúzom: Zsuzsa

„Azon a képen, amit tizenötödik születésnapomról megőriztem, egy csokor hóvirágot tartok kezemben, amit az imént kaptam. Állok egy szív alakú porcelánváza előtt, ami a nappalink falára van felszegezve – se azelőtt, se azután nem emlékszem, hogy láttam volna –, zavart örömmel tuszkolom belé szálanként a virágokat. Nehezen férnek be a többi közé, amit én vettem reggel a piacon, aztán szétbontottam a keményre fűzött kötegeket, szabadjukra engedve a filigrán kelyheket. Eljut hozzám a szobában beszélgetők hangja, érzékelem az ünnepien fényes hangulatot, mégis egyedül vagyok, megsokszorozódva abban a pillanatban, amit megélek, és amiben emlék vagyok már magam is, sok távoli percből visszanézve.” 

(Illusztráció: Fodor Katalin)

– Jogom van élni – mondta ki csendesen, és belenézett a kapucnis alak tekintetébe, aki még mindig belé kapaszkodott.
Az arcát, melyet eddig a kapucni eltakart, most bevilágította a fény. Csalódás és félelem tükröződött rajta, és még valami más. Valami erő, törekvés. A szorítás elernyedt.
– Értékes vagy – mondta Inara az alaknak és ezzel együtt magának is.
A fény betöltötte a köztük lévő teret. A kapucni lecsúszott a lány fejéről, hosszú haját meglebbentette a szél. Zöld szeme megtelt csodával és várakozón kutatta Inara arcát, hogy megtudhassa, mi vár rá a jövőben. Mosolygott, szája sarkában megjelent egy apró gödör, ami Inarát is mosolygásra késztette.
– Boldog vagyok – ölelte át, tudva, hogy ez a legfontosabb, amire a másiknak szüksége lehet. A reményre. Hogy bármi lehetséges.
Egy gyermek gagyogását sodorta felé a szél, mire Inara kinyitotta a szemét.

Oláh Anikó

Vajon milyen álarcot vegyek fel most előtted? Legyek egy erős független nő, vagy egy kedves feleség, esetleg egy jó anya? Bármelyiket is választanám, mostanra rájöttem, hogy igazából mind a részemmé vált. Mert néha ez a legnehezebb, elfogadni azt, akivé válunk az idő folyamán, és pont az idő az, ami tanít minket és rávilágít, hogy nem maradhatunk ugyanolyanok, mint régen voltunk. Ez fogalmazódott meg bennem mikor megírtam a novellámat. Mindannyian fejlődünk úgy, ahogy az nekünk a legjobb.

felpörgettem magam
a várakozásban
az emelt adag betaloc
sem hatott
esténként számoltam
szapora pulzusom
s elképzeltem
mint hallgatjuk együtt
Gildát s a Nagy Négyest
csupasz karod súrolta bőrömet
az illendőség álarcában
nem mertem hozzád érni
egy másodpercig sem
ha akkor azt mondod
maradjak
nem cserélem laposra
tűsarkú cipőmet
a kisföldalatti padján
s most nem siratnám
füstbe ment közös életünket

Galló Kovács Zsuzsanna

A kamaszkori verseim után több évtizeddel, a lehető legjobbkor, éppen nyugdíjazásommal egyidőben, az élet tartogatott számomra valamit, ami egyszerre gyógyír és mámor: ez az írás. Témáim szerteágazóak, néha szürreálisak, hiszen már írtam verset az oroszok elől kemencébe bújt nagypapámról, bokaficamomról a trópusi hőségben, az álomszép Central Parkról, unokám ajándéklegyezőjéről, tojáshéjporcelán kínai vázáról, vagy egy Rigoletto előadás hangulatáról. Ha rám tör az ihlet, mindegy a helyszín, a “Kata, tartsd magad!” novella egy hosszú repülőúton született. Írás közben elhiszem, hogy “vannak órák, mikor a dolgok levetik álarcaikat, mikor a szögletek letompulnak, s a sebek észrevétlenül begyógyulnak a csöndben.” (Kassák)

Szia Zsuzsa!

Itt vagyunk mind a hárman, Enid és Kati is szurkol neked, hogy megszerkeszd a könyvemet. Zseniális a cím, mintha én súgtam volna. Jó ötlet a Felkapkodott gyöngyöket lapozgatnod, és ebből meríteni ötletet. Minden kezdet nehéz, de ne felejtsd el, pályát tévesztettél, hiszen felülmúlhatatlan vagy tudósításokban, és ha így folytatod szerkesztésben is az leszel. Megvan benned a kitartás és az igényesség. Különleges érzékkel és empátiával álltál a munkához, biztos vagyok benne, hogy a könyvbe csak a legjobb írásaim kerülnek, tökéletes párosítással a versekkel. Bocs, hogy sok helyen a téma megnevezés szerepel, és nem a novella címe, elismerem ez nagyon zavaró lehet, főleg az utánolvasásnál. Sajnáltalak ma délelőtt, hogy az istennek nem találtad meg az Elmaradt dolgokat, mert nem emlékeztél arra, hol van. Azt ajánlanám, hogy most már ne változtass sokat, így jó, ahogy van, untig elég ennyi, és ha jól hallottam a Lépcsők regényem még nincs is ebben benne. Külön megjelenik? Örülnék neki. Katus borítótervével megfelelne.

Hallom nemsokára újra utazol. Nagyon helyes, addig kell menni, amíg bírod, és örömet okoz. Hiszen az idő véges. Aprópó, idő. Aranyos vagy, hogy még a blogból is kigyűjtöttél mindent. A Karantén napló nem baj, ha kimarad, de az időről írt mondataim lehetnének a könyvborító egyik felén. A másikon meg az elmúlt nyár versem. Ha Panni rábólint. Nekem mindegy mikor lesznek készen a könyvek, én már ráérek. Puszi nektek, ne sirassatok, nekünk már nagyon jó, itt csönd van és béke. Ilona

Az időről

 Az idő az, ami valamiért mindig: nincs. Azért, mert túl sokat dolgozunk, és másra már nem marad. Azért, mert végre valami mást szeretnénk kezdeni – de előtte még ezt-azt gyorsan meg kell oldanunk. Azért, mert túl sokat alszunk. Mert alig alszunk, és örülünk, hogy még egyáltalán megvagyunk. Azért, mert egyszerre tíz dolgot kellene csinálnunk, és az idő ebben nem partner. Csökönyösen ragaszkodik a dialektikához.

Nem lehet vele kibékülni. Még jóban lenni sem. Csak küzdeni vele, vagy inkább: ellene. De mivel az idő folyik, mint a víz, ez reménytelen. Csak úszunk, úszunk az ár ellen, és minél kétségbeesettebben erőlködünk, annál biztosabb, hogy beléveszünk.

Azt kellene valahogy megtanulni, hogy szépen, egyenletes tempóban együtt ússzunk vele. Kihasználva a kisebb sodrást a partok mentén, elkerülve az örvényeket. Néha talán beérve a sekéllyel – de legalábbis nem keresve a halhatatlanság végtelen mélységeit.

az elmúlt nyár

szőnyegbe álmodtam

elmúlt évemet

rojtja most is 

szempillámon lebeg

színeit szívemre

gombolygatom

szövetét hideg

falamra aggatom

kiemelt fotó: Mersdorf Ilona: Szőttes