Leveszel egy értéklapot. Megnézed. Visszarakod. Levennél még egyet, de beragadt. Megrántod… hopp, elszakadt. Gyorsan visszatuszkolod a helyére. Otthagyod a szakasztott értéklapot. A négyszögletes mellkashoz lépsz. Belenézel és kiveszel egy kamat ruházatot. Halk kopogás. Melléd suhant valaki. Apró mosolyt villant és tovább lép. Nézed, ahogy megy. Nézed, ahogy belép a szabálytalan könyves körbe. Nézed, ahogy megáll a dzsutatomáton és körbe néz. Fejezd be! Nem nézed tovább. Lerakod a kamatot. Haragszol magadra, mert megint bámultad. Azért odapillantasz. Eltűnt. Elszalasztottad. Ezért inkább hazamész.

Virág jelenleg külföldön egyetemista, de a koronavírusnak ’hála’ rész tud venni az online írószakkörökön. Most többnyire csak szórakozásból és gondolatai rendezése céljából ír, ezért nem is nagyon tudja elképzelni magát íróként a jövőben. Viszont szerencsére ez idővel változhat.

nem én öregszem*

csak a fonnyadó, hámló sejtek

gonosz játéka ez a kép

amit a tükör mutat

 

Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.

 

én még csak most állok két lábra

nyitom ki első könyvemet

szédülök bele egy ölelésbe

mocorgó magzatot dédelgetek hasamban

úszom türkizkék tengerekben

 

várom a holnapot

majd  elkezdődik az igazi élet

útra kelek vagy ülök a kandalló ellőtt

napozok gondtalanul a teraszon

fehér rózsák hímeznek árnyékot rám

 

a csend hangtalan hullámokban árad

macskadorombolássá tompul a zaj

míg kint az úton gépek dübörögnek

gyerekkacagás hallatszik át a kerítésen

piros léghajókat virít az ég

 

nem hiszem el

hogy ez mind mások élete

és a tükörből visszanéző üresség

én vagyok

*A vers Bánki Éva: Lassan című versének parafrázisa, mely egy kreatív feladatként született műhelytalálkozónkon.

 

Nem én öregszem,*

csak a kötelek mállottak szét

sós víz csapdosta testem

hajnalig, cserepes bőrömet

marta.

Nem én öregszem,

hangjuk már hörgő

halotti ének

félve közelítek.

Nem én öregszem,

a túlvilágról vajon hallani fogom őket?

*A vers Bánki Éva: Lassan című versének parafrázisa, mely egy kreatív feladatként született műhelytalálkozónkon.

Tóth M. Erika: Irka alapító tag, az írást nemcsak hobbijának tekinti, mellékállásban
beszédíróként dolgozik. Szereti az abszurd, rövid írásokat, novellái és versei is tömören fejezik ki mondandóját.

Beléptem az üzletbe, ahol múlt héten rendeltem egy terméket. Rögtön a kasszához mentem, és elmondtam, hogy miért jöttem. Az eladó értetlenül meredt rám.

− Mit szeretne átvenni?

− A mosott béltakarómat – ismételtem.

− Az mi? Hogyan kellene azt elképzelni?

Nagyokat pislogtam, most rajtam volt a sor, hogy ledöbbenjek azon, hogy valaki nem hallott még a mosott béltakaróról.

− Mégis milyen lenne? Olyan, mint általában szokott lenni. Bélszíne van, és ha magadra teríted, akkor jót tesz a hasnak és minden másnak. Ezek mellett még puha bélbolyhos.

Az eladó elkerekedett szeme megnevettetett volna, ha épp nem siettem volna. Nehezen, de végül megszólalt.

− Hölgyem, mi ilyet nem árulunk.

Kikeltem magamból, hogy mer hülyének nézni. Ráförmedtem.

− Ez mégis hogy lehet?! Egy hete itt vettem Önöknél ajándékba egy béltakarót. És rendeltem magamnak is egyet.

− Hölgyem, ez az első alkalom, hogy Önt itt látom – vonta fel a bozontos szemöldökét.

Ennyi elég volt! Felkaptam a táskám és kirohantam a boltból. Aztán, amikor már a friss levegőre kerültem, rájöttem, hogy mégis kellene vennem valamit. Nem lesz mibe belevackolnom magam egy szabálytalan könyves körrel. Dühödten mentem vissza az üzletbe. Az eladó ugyanaz volt, de sokkal kedvesebbnek tűnt. Ahogy észrevett, elmosolyodott.

− Jó napot hölgyem! Megérkezett a mosott béltakarója, amit múlt héten rendelt!

­

Kolozs Kitti Anna: Perverz humorát a nagy szája tudja csak felülmúlni. A kreativitása nem csak az írásaiban, de a borítóterveiben is meglátszik. Egy ideje már a Pusztító
írókörhöz tartozik.

illusztráció: pixabay.com

Amikor felkeltem, semmim sem fájt. Szinte rohantam lefelé a lépcsőn az emeleti hálószobából. Tegnap felfelé még a korlátba kellett kapaszkodnom. Fogmosás után, reggeli előtt gyorsan lenyomtam száz fekvőtámaszt. Az eddigi maximumom, húsz éve, hetven volt. A helyzettől felbátorodva előkerestem kedvenc Wrangler farmeremet. Újra rámjött. Jól éreztem magam benne. A múlt században volt rajtam utoljára. Csörgött a mobilom. Az a régi üzletfelem hívott, akivel egy éve nem állok szóba. Azt mondta, hogy kifizeti a munkát, amit tavaly nem volt hajlandó. Rájött, hogy igazam volt, jár nekem a fizetség. Bekapcsoltam a rádiót, hagytam szólni a híreket, amiket már évek óta nem hallgatok. Azt mondták, hogy a parlamentben sürgős eljárásban beterjesztettek egy törvényjavaslatot, amivel még ma kétszeresére emelik az egészségügy és az oktatás éves költségvetését. Már éppen belenyugodtam, hogy teljesen hétköznapi életem lesz, amikor nem mindennapi dolgok kezdtek történni velem.

Az Irka “első mondatból utolsó” sorozatból.

Nem én öregszem*

csak az álmaim fakulnak, lassulnak

nem gyárt már emlékeket a szétfolyó idő

mi volt tegnap, egy hete, egy éve

híg tésztaként csorog a serpenyőbe

esténként melegség tölt el ha

vaníliaillattal telik meg a ház.

Nem öregszem.

testem tapasztalatokat épít

az izmok helyét átveszi

a tudás nyúlós kelttészta tömege

mérlegre állok reggelente hogy lássam

miként enyészik el

a testzsírzsázalékban mért

akarás.

Nem öregszem.

csak megállok és

tojást ütök a tálba

cukrot öntök hozzá

bassza meg magát minden diéta.

 

*A vers Bánki Éva: Lassan című versének parafrázisa, mely egy kreatív feladatként született műhelytalálkozónkon.