illusztráció: pixabay.com

Ezerkilencszázhetvenkilencet írunk. A kandalló ropogó tüze bevilágítja a nappali félhomályát és az őszpofájú dalmata arcát. A fekhelye előtt a tálban lévő víz megmelegedett. Napok óta egy kortyot sem ivott belőle. Szemei csukva, nagy erőfeszítés árán, szűkön tudja kinyitni őket, és a kandalló feletti képre néz. A képen a tizennyolc évvel ezelőtti portré látható, ahol apró kölyökként vannak lefotózva mind a százegyen. Emlékszik, hogy csupán egy képet lehetett csinálni róluk, annyira izegtek-mozogtak. Az önfeledt játékot és mind a száz kiskutyát elfújta az elmúlt tizennyolc év. Ő maradt az utolsó „kiskutya”.

A bordája alatti rekeszekben egyre fojtóbb a halál szorítása, miközben próbálja visszaidézni az elmúlt éveket, a gazdájával együtt tett kirándulásokat, az önfeledt csaholó éveket. Egy állat nem ismeri a halál kifejezését. Nem tudja, mégis felismeri, mielőtt bekövetkezik. Megkoptak az ízek, halványak a színek, alakok, és nem érzi már a gazdája tenyerének illatát.

De utoljára még lehunyja szemét, és álmodik egyet azokról az időkről, mikor mind a százegyen menekültek a gonosz Szörnyella elől, miközben érezte az összetartozás legyőzhetetlen erejét. Egy álom, ami ebben a pillanatban örökké tartóvá lesz…

Az Irka “mesehős utóélete” sorozatból

fotó: Rimán Dorottya Gödöllői Fotós Kör

A véletlen már sokszor beleszólt az életébe. Ha követte sugallatát, mindig sikerrel járt. Amikor az udvarlója bemutatta a barátját, abból házasság lett, amikor nem vették fel az egyetemre, és egy ismerőse felajánlott egy munkalehetőséget, abból hivatás lett, amikor egyik hó végén elfogyott a pénze, pont akkor utalták vissza a túlfizetett gázszámla összegét. Sokszor elmondta barátainak: a véletlenekre oda kell figyelni, mert azok valamilyen céllal bukkannak fel.

Egyik alkalommal írótársaitól egy feladatot kapott: írjon egy novellát, amelyben a modern művészet fontos szerepet kap, mondhatni, főszerepet.

Először úgy gondolta, nem írja meg. Nincs kedve olyan dologgal veszkődni, amely nem indította be a fantáziáját. Igaz, szerette a festményeket, de csak azokat, melyekre már rátekintve is látta, mit ábrázolnak. Nem tetszettek a különböző színek alkotta, tárgynélküli képek, melyekből nem tudta kihámozni azt a lényeget, amiért a művész megalkotta őket. Nem nézett a színek mögé, nem indult el a képzelet útján, nem volt olyan kíváncsi és kreatív, hogy a hozzáértő művészek szemével meglássa annak a mondanivalóját. Úgy döntött, nem írja meg a novellát, és a feladatot el is felejtette.

Pár nap múlva kapott egy e-mailt, mely érdekes festményeket tartalmazott. Nem mindig nyitotta meg ezeket a küldeményeket, de most valami azt súgta, klikkeljen rá. Már az első kép szemlélése közben a lélegzete is elállt. Hosszasan nézte, és olyan részleteket látott meg benne, amiket eddig egyetlen képen sem. Az arckép az általa szeretett technikájú festményekre hasonlított, de mégis sokkal több volt annál. Percről-percre, új elemeket fedezett fel rajta, pedig ugyanazt a vásznat nézte. Ledöbbent. Nemcsak a festő ábrázolásmódján, hiszen pár pillanat után felismerte, hogy a festmény kisebb részletekből épült fel, hanem a megjelenő elemző látásmódján is, ami most hirtelen kitört korábbi szunnyadozásából.

Az első képet olyannak látta, mintha két festményt raktak volna egymásra. A kisebb volt felül, egy gyermekportrét ábrázolt, s az alatta levő nagyobból pedig egy ecsetet tartó kéz nyúlt fel a gyermekarc homlokához, mintha oda akarna még pár vonalat festeni. Gyorsan a következő képre kattintott, mely szintén egy arcképet ábrázolt. Amint tovább nézte, felfedezte, a portrén belül itt is több alaposan megformált és kidolgozott kép van, és tulajdonképpen ezekből a kis mozaikokból állt össze a portré.

Tovább klikkelve feltűnt Salvador Dali, John Lennon, Darwin, Fraud, Van Gogh és még sok híres ember portréja, melyeket elemezve, egy-egy tájképet látott sok-sok részlettel.

Shevchenko portréját sokáig szemlélte, és meglátott benne egy pásztorfiút, aki az idilli környezetben a nyáját legeltette. Amikor elemezni kezdte, észrevette a részleteket is. Shevchenko homlokát az ég fehér felhői, szemét egy-egy zsuppfedeles ház ablakai, szemöldökét a háztetők szalmái, orrát egy kiszáradt fatörzs, bajuszát fehér inges, hanyatt fekvő pásztorfiú adta, arcát pedig két-három kiszáradt és élő fa körvonalazta. A festő minden részletet kidolgozott, ezek külön-külön is élményt adó tájképek voltak.

A következő kép Newton portréja volt, akinek arckarakterét két görbén nőtt fa összeölelkezése formálta meg, piros-rózsaszín gömbös virágok alkották a szemét, a haját pedig a faágak zöld levelei adták. Orrát egy kisebb farönk rajzolta meg, melyből a szemöldök megformálására kinőtt két derékszögben elhajló faág, az orr alatti bajuszt az állán ülő olvasó fiú fehér haja adta, aki a kezében tartott könyvvel alakította ki a portré száját. A mellkasát takaró ruhát sárgás-zöld gyepfű jelenítette meg, melyen a gombdíszítések egy fa termései voltak.

Az ifjú festő az optikai illúziók nagymestere lehetett, mert a kép nézőjét a tudatalattija felszínre hozására ösztönözte. Egy pszichológus ezekről a képekről számos kérdést tehetne fel páciense lelkiállapotának elemzése közben: mit ábrázol, melyik részletet látta meg először, és a válaszokból hasznos következtetéseket vonhatna le.

Vagyis, ezek a képek nemcsak sokat mondó művészi alkotások, hanem az emberi elme kreativitásának a felkeltői. Alkotójuk Oleg Shuplyak, ukrán festőművész, akinek létezéséről és munkásságáról eddig semmit sem hallott, pedig képeit a világ több fővárosában már nagy sikerrel mutatták be. És mindez a véletlen folytán került el hozzá.

Ki gondolta volna, hogy a szemetes kivitele veszélyessé válhat? Megszokott kedd esti program. Eddig soha nem történt semmi, legalábbis mostanáig. Kézbe veszem a jól megpakolt szemeteszsákokat. A halovány kinti világításban nehezen látok, vaksin megyek le a rövid lépcsőn, a hold sem nyújt semmi fényforrást, mert épp a felhők mögött bújik meg. Olyan érzést kelt bennem, mintha egy rossz horrorfilmben lennék. Ha netalántán felbukkan egy sorozatgyilkos, ahhoz hozzávágom a zsákot. Micsoda taktika!

Végigsétálok a hosszabb járdán a kapuig, ahol a kuka áll. Nem mesze tőle a fenyőfánk küzd a túlélésért. Ha amögött valaki el tud bújni, akkor az már egy kis ideje koplalhat, hogy a vékony törzs képes legyen eltakarni. Azt az illetőt pedig lazán elfújom, mint egy szülinapi gyertyát. Egy kicsit megnyugodok, hogy senki sem akar megölni egy ilyen szép és felettébb ijesztő nyári estén.

A jól ismert hangokkal van tele az éjszaka: tücsökciripelés és részeg fiatalok kurjantása az éjszakában. Aztán a semmiből olyan zajt hallok, amit nem tudok hová tenni, és a legrosszabb, hogy a közvetlen közelemből jön. A szomszéd kutya horkolásának a durvább, mélyebb változatára emlékeztet, még egy morgó férfi is eszembe jut róla.

Óvatosan felnyitom a szemeteskuka fedelét, és belehelyezem a megtelt zsákokat. Lehet, hogy tényleg egy gyilkos van mögöttem? Én meg elsüllyesztettem az önvédelmi szemeteszsákjaim. Aztán jobban odafigyelek, nem ez nem jöhet embertől, ahhoz túlságosan vad.

A fantáziám tovább szárnyal, arra gondolok, hogy a dinoszauruszok mégsem haltak ki, és épp az előkertünkben csatáznak. A T-rex megint felkapta a vizet, hogy nem ér el semmit a rövid karjával, és ezért nekiment a Triceratopsnak. Úgy hallom, egyikük sem áll nyerésre. Vagy ez már a T-rex halálhörgése lenne? Még nem hallottam haldokló dinoszauruszt, de kétlem, hogy ilyen lenne a haláltusája.

Aztán az jut az eszembe, hogy a macskák már megint itt élik ki magukat, de hamar belátom, hogy az máshogyan hangozna. Az olyan, mintha babasírást ötvöznénk egy láncfűrész zajával.

Túlságosan elkalandoznak a gondolataim, ami veszélyes, hisz a sötétség rejtekében egy szörnyeteg leselkedik rám.

Óvatosan lecsukom a kuka fedelét, legalábbis annyira, amennyire a tartalma engedi. Nem szeretnék hangoskodni. Ki tudja, hogy az engem figyelő lény mire támad. Meglehet, hogy a legkisebb nesz is támadásra készteti, és akkor nekem annyi.  Itt állok, és nem tudom, hogy mitévő legyek. Fussak el? És ha rám veti magát? Nem, ez egy rossz ötlet, a rémülettől egy jó gondolatom sem támad.

A zaj egyre hangosabb, de így legalább már be tudom határolni. Mintha… röfögés lenne? A szomszédból átszökött a malac? Lassan megfordulok, de csak a fenyőfát látom, sehol semmi. Lejjebb tekintek, és egy sötét gombócot veszek észre a földön.

Enyhén előre hajolok, és ekkor az a kis valami úgy dönt, hogy felágaskodik. Ijedtemben egyet hátralépek. A világítás végre úgy esik rá, hogy lássam, hogy mégis mivel van dolgom. A levegőbe szimatol a sündisznó… Ő tartott eddig rettegésben? Megint szippant egyet, és közvetlen rám néz. Egy ideig szemezünk egymással. Aztán, mintha hirtelen észbe kapna – b@szki ez lát engem –  amilyen gyorsan csak tud, elrohan. A ház előtt lévő kerek bokor alá fut.

Még, hogy ő ijed meg tőlem? Inkább én tőle!

Mosolyogva ingatom a fejem. A tanulság az, hogy ha egy ismeretlen hangot hallunk, még nem jelenti azt, hogy egy szörnnyel nézünk szembe, lehet, hogy csak egy kíváncsi sündisznóról van szó.