Csima 1985 tavaszán, negyvenhét éves korában került az intézmények-hez. Már nem volt kezdő, megjárt néhány munkahelyet és a szamárlétrát is derekasan megmászta. Legalábbis tehetségéhez meg szorgalmasan gyűjtögetett ismereteihez képest. Egyébként az intézmények nevet még az „átkos”-ban találták ki a kortárs művészet e nagy múltú palotájára. Volt másik, közismertebb neve is, de Csimában valahogy ez maradt meg, ezt találta jellemzőnek rá. Persze nem az épületet, inkább az intézményesített tevékenységet tisztelték meg vele. Akkor még mindent intézményesítve engedtek, vagy nem engedtek, egy sejtelmes, arc nélküli társaság – a párt – nevében. Mindent ez a párt csinált, kivéve egyet: soha nem tévedett. De hát ez lerágott csont, nem erről szól a történet. Ami ebből lényeges: hogy Csima odakerült. Bojár Cassino: A rendszerváltó (részlet) – Te kit választanál? bővebben…
Alex Schulman: A túlélők
Őszintén meglepett a könyv vége. Mármint hogy Molly, akinek a halála a regény kulcsfontosságú eleme, nem egy kutya (spoiler). Nem készítette elő bennem ezt semmi, nem voltak információmorzsák, és nem, még a macska elnevezése sem keltett gyanút. Éppen ezért valahogy nem tudok pozitív véleményt írni erről a könyvről, pedig nagyon szeretem a skandináv szépirodalmat. Legfőként azért nem, mert onnantól kezdve, hogy kiderül, Benjamin megölte a testvérét, (Mollyt), vagyis Benjamin a testvérét ölte meg, és nem egy kutyát, nem érthető, hogy az anya miért olyan fásult már a tragédia előtt is. Az, hogy egy kutyát dédelget, beleillik a beteg személyiségébe, de az, hogy kiégett már akkor is, amikor még erre semmi oka, akkor azért várnék egy kis magyarázatot az írótól, miért volt az anya ilyen elcseszettül depressziós, amikor még semmi oka sem volt rá?
Pedig a regény jól felépített és briliánsan szerkesztett, hiszen visszafelé olvassuk az időrendet. Mondjuk néha elgondolkozom azon, hog
y tényleg szükség van-e a lineáris történetmesélés helyett különböző légtornász mutatványokra egy írónak ahhoz, hogy kiemelkedjen a tömegből? Persze kell egy pluszt adnia az írásnak, és bátran vállon veregetheti magát Schulman is, hogy perfektül megoldotta ezt, sehol nem akadok el, követhető az időrendiség, az ok-okozat láncolat visszafelé is, remekül rímelnek a közbeékelt jelenetek is a jelen időben, de végtére is mi szükség volt erre?
y tényleg szükség van-e a lineáris történetmesélés helyett különböző légtornász mutatványokra egy írónak ahhoz, hogy kiemelkedjen a tömegből? Persze kell egy pluszt adnia az írásnak, és bátran vállon veregetheti magát Schulman is, hogy perfektül megoldotta ezt, sehol nem akadok el, követhető az időrendiség, az ok-okozat láncolat visszafelé is, remekül rímelnek a közbeékelt jelenetek is a jelen időben, de végtére is mi szükség volt erre?
“…Franciaországban és Belgiumban a 75 felettiek egyharmada vett már igénybe otthoni ápolási szolgáltatást, miközben a balti tagállamokban, Horvátországban és Romániában ez az arány nem érte el a tíz százalékot sem.” (mondatértelmezés)
illusztráció: pixabay.com
Az időskori megélhetést Európában mindenhol nyugdíjrendszer biztosítja. Ez vívmány, mert az öregeket megszabadítja a kegyelem-kenyértől, attól, hogy terhet jelentsenek. A nyugdíjrendszer – öngondoskodásként! – megoldás a gyermekkel nem rendelkezőknek is. Az ellátás maga azonban nem korlátozódhat pénzre. Az élet késői szakaszában mindenkinek szüksége lehet speciális személyes szolgáltatásokra. A magyarok többsége szerint az állam dolga az idősgondozás biztosítása. Ugyanakkor ma az idősek többsége egyedül él és semmilyen szolgáltatáshoz nem jut. Az igazi kérdés, hogy mit jelez ez ott, ahol a személyes szolgáltatások – köztük az idősgondozás – elenyésző mértékben jelennek meg a nemzeti termékhez (GDP) való hozzájárulásként, inkább „családi ingyen-munkát” feltételeznek. A harmonikus öregkor biztosítása egy idősödő társadalomban – mint a miénk – különösen nem egyszerűen nyugdíjkérdés, hanem az állam intézményei és szolgáltatásai működésének komplex újragondolását, az erőforrások másfajta felosztását igényli és egyfajta “jólét” újraértelmezést.
Tóth-Máté Erika: Nyögve nyelős
Már hajnalban felébredtem. Ma is valami furcsát álmodtam. Napok óta úgy érzem, éjszakánként megtörtént események részese vagyok.
Meleg, sós folyadékot éreztem a torkomban. Alig bírtam lenyelni. Felültem az ágyban, és csukott szám szegletében kicsordult a nyállal keveredett vér. Gyorsan zsebkendő után kaptam, nehogy bepiszkítsam az ágyneműt. Először azt hittem, egy zsebkendő elég lesz, de ahogy kinyitottam a számat, sugárban ömleni kezdett a véres folyadék.
Nem tudtam mire vélni, a pizsamám ujjával eltakartam arcomat, majd ijedten kiszaladtam a fürdőbe. A tükörbe nézve elképedten bámultam. Az arcomon, a hajamon, a fülem hajlatáig mindent vér borított. Víz után nyúltam, hogy lemossam magamról a rám száradt ragacsot. Mikor valamennyire megtisztítottam arcomat, kinyitottam a számat. Döbbenetes látvány fogadott.
A nyelvemből egy darab hiányzott. Mintegy két centivel volt kisebb, mint előtte. Valószínűleg leharaptam álmomban. Jól lehetett látni a felső fogam nyomait. Hányingerem lett.
Öklendezni kezdtem a mosdó felett. Epés, nyállal és vérrel keveredett sárgás folyadék tört fel belőlem, és kiesett a nyelvemből leharapott darab. Majdnem lecsúszott a lefolyóba, úgy kellett utána kapnom.
– Megvan- mondtam ki hangosan, illetve a torkomból előtörő hang „meh-mah” volt. Ennyit lehetett hallani. Érdekes módon egy szemernyi fájdalmat sem éreztem. És a vérzés is elállt. Fogtam a nyelvem darabját és beraktam a fogmosó pohárba.
Rendbe szedtem magamat, becsomagoltam a leharapott „részemet”, és elindultam, hátha valahol, valamelyik kórházban vissza tudják varrni a nyelvemet. De hogy fogom elmondani, nyelv nélkül, mi történt velem?
Tóth M. Erika: Irka alapító tag, az írást nemcsak hobbijának tekinti, mellékállásban
beszédíróként dolgozik. Szereti az abszurd, rövid írásokat, novellái és versei is tömören fejezik ki mondandóját.
Ujj Béla: Még sincs más út, csak a “teremtés” (“Teremtmények” a Katona Kamrában)
Egy ideje azoknak a bécsieknek, akik kutyát szeretnének tartani, egy
tanfolyamon kell részt venniük. Sokan rossz néven veszik ezt a szabályt, mondván, hogy nekik erre nincs szükségük, elboldogulnak egy kutyával. De akadtak olyanok is, akik belátják, hogy nem alkalmasak kutyatartásra. Gyereke – Bécsben is – mindenkinek korlátozás nélkül lehet. Ujj Béla: Még sincs más út, csak a “teremtés” (“Teremtmények” a Katona Kamrában) bővebben…
“Inflációs időszakban általában reál eszközökbe fektetjük a pénzünket. Minden olyan termék reáleszköz, ami valamilyen formában fizikai testet ölt, és értéket tulajdonítunk neki.” (mondatértelmezés)
illusztráció: pixabay.com
Az infláció az, hogy egy rendelkezésre álló pénzmennyiségért holnap kevesebb reál dologhoz lehet hozzájutni, mint ma. A pénz értékvesztése nem “természetes” folyamat, hanem következmény. Ha megjelenik valaki túlköltekezését mindenki fizeti meg. Inflálódni csak pénz tud, mert az inflálás lehetőségét a pénz léte teremti meg. Az infláció a fedezetlen “pénztömeget” likvidálja. Eszköze az áremelés. A mai pénzvilág uralta “gazdaságban” még a pénz maga sem értékálló. Ha ma beteszek egy készpénz összeget egy banki folyószámlára, akkor onnan annál kevesebbet tudok csak kivenni. Ezt azzal magyarázzák, hogy a “számlavezetés” – mint a pénz rendelkezésre állásának biztosítása – gazdasági szolgáltatás, aminek ára van. Érdekes módon a munkaerő rendelkezésre állásának biztosítása – vagyis az élet – árral bíró gazdasági szolgáltatásként való értelmezése nem merül fel. Az, aki, ha pénzhez jut azt azonnal elkölti, kivédheti az inflációt. Az sem lesz áldozata, aki – pénzt nem – csak javakat fogad el “munkája” fizetségeként. Ma az informatikai eszközök már lehetővé teszik a reáliákban elszámolást.
Kalapos Éva Veronika: Ezek voltak az apák
Nem ez volt az első próbálkozásom Kalapos Éva Veronikával, de végre biztosan kijelenthetem, hogy az utolsó. Olvastam (belekezdtem) már tőle ifjúsági regénybe, novellába, és mindenhol azt éreztem, hogy iszonyúan modoros. Nyelvezetében próbál flegmán laza lenni, tudatosan használja a szlenget és a káromkodásokat, és közben végig érzem mögötte az izzadságszagot. Ami leginkább a párbeszédeknél idegesít, főleg, hogy Kalapos hajlamos úgy írni a dialógusokat, amit kreatív írás órán negatív példaként tanítok: a szereplők pontosan arról beszélgetnek, amit mindketten tudnak, csak az olvasót valahogy tájékoztatni kell bizonyos információkról. Emlékszel arra, hogy…, ezt nem is mesélted még…, stb. És egyáltalán ki használ még olyan szavakat, hogy prosztó, meg mázli?
Az írói hang tehát továbbra is abszolút ellenszenves, de ettől még lehetne jó a regény, hiszen a téma meglehetősen újszerű, a válás és a gyerek eltávolodása, a család megszűnése egy apa szemszögéből. A történetet ketten narrálják, Alexa, a lány, aki a jelenben mesélteti el a többi szereplővel párbeszédben, milyen is volt neki az, amikor elváltak a szülei, illetve az apa, aki a tíz évvel ezelőtti idősíkban mondja el a saját érzéseit. Az apa narrálása kezdetben tetszik, eltekintve a raccsolásától, amire egyszerűen nem értem, miért volt szükség, nem tesz hozzá semmit a karakterhez, a sztorihoz, csak idegesít. A lány nézőpontja fárasztó, (köszönhetően a már említett rossz párbeszéd folyamnak), és bár fiatal élete nagy válságát éli épp át, pont nem tudok vele azonosulni.
A regényben egy ideig jól működik a dramaturgia, és talán ez a kíváncsiság hajt engem a tovább olvasásra. Szeretném tudni, mi miatt lett egyszer csak elege a feleségnek a férjből, miért akarja az apától teljesen megvonni a láthatást, holott úgy tűnik, teljesen tisztában van azzal, hogy jó apa, szereti a lányát. Nem értem az anya gyűlöletét, várom, hogy ennek az oka is kiderüljön. Mint ahogy arra is választ szeretnék kapni, hogy végül, miért szakadt meg az apa és lánya kapcsolata nem sokkal a válás után, mi volt az a pont, ami végleg kettészakította őket.
Sajnos a könyv ezekre nem ad választ, egy homályos és felejthető epizód csak, ami a szakítást megelőzi, nem tudjuk, miért volt szükség az anya ellenszenvére, a dramaturgiai ív a csúcsponton megtörik és a szálak a semmibe lógva lengedeznek a regény végén, ahol abszolút érthetetlen és előzmények nélkülinek tűnik a végkifejlet, vagyis a lány megbocsátása az apának. A katarzis elmaradt, a megkönnyebbülés viszont átjár, hogy végre nekiállhatok valami jobb regénynek.
https://www.facebook.com/istokanna
Filep-Pintér Eszter: Kifogások
Mikor láttalak fáradt voltál és sápadt,
mint a roppanós élet kérgétől megfosztott
kovásztalan kenyér.
Hoztam neked kuszkuszt, szárzellert,
lemosott céklát bélelt kosárban.
Madártej lötyögött legalul:
otthoni párája az édes vasárnapnak.
Tiszta konyharuhába csavartam az elvesztegetett időt,
hogy ne lásd árnyékát a mentegetőzésnek.
Többször átöblítettem
a befőttesüvegben dunsztolt kifogásokat,
amiért nem látogattalak:
gyerek, munka, háztartás, programok.
Miért akkor jövök,
amikor már nincs mit mondanod?
Állok a meggyűrt paplan mellett,
alatta szádból kihullt emlékek.
Kinézek az ablakon,
nem volt, aki összegereblyézze.
Miért hagytam abba az imádságot érted
cserélve tűnőre a szüntelent?
Kifogások helyett megfogom elárvult kezed:
halálodban is halványan mosolyogsz rám.
Taníts úgy számlálni napjaim, hogy
halomba hordjam lehullott emlékeid.
Taníts úgy számlálni napjaim, hogy
kezem lankadatlan utánad nyúljon,
akkor is, ha elfedi a paplan,
a mély, fekete paplan.
Filep-Pintér Eszter – Gyógypedagógusból lett édesanya, anyafából faragott írótanonc. Utazáskor megismeri önmaga kevéssé ismert szegleteit. Új színeket, hangokat, illatokat gyűjt, de mind mögött keresi az örök emberit.
“Ha … sor kerülne erre a változtatásra … még inkább állóképességi sportág lenne az öttusa. … elveszne az a szépség, ami jellemzi ezt a sportágat.” (mondatértelmezés)
A változásra – úgy tűnik – sor kerül. Nem valószínű, hogy bármi, ami a huszadik század elején alakult ki, máig lényegileg ugyanaz maradhat. A változás ellen tiltakozók méltánytalannak tartják, hogy kárba vész a most öttusából élő profi sportolók lovaglásba fektetett munkája. Az öttusa katonai sportból alakult “amatőr”, olimpiai sporttá. Azon ágak közé tartozik, amelyek csak jelentős ráfordítással működtethetők. Kevés országban terjedt el úgy, mint valóban kedvtelésből folytatott tevékenység. A versenyszámok egyenként tovább művelhetők. Ha ma kellene öt olyan – sportnak is tekinthető – tevékenységet kiválasztani, melyeken „összemérhetők” a mindennapokban szükséges emberi képességek, egészen biztosan nem a mostani ötre esne a választás. Olyan „sportokat” kellene csokorba fogni, amelyek a világon mindenhol, sok ember számára, egyszerűen elérhetők. Egy javaslat. Az úszáshoz és futáshoz jöhetne a gördeszka, a tollaslabda és go játék. Az élsport szórakoztatóipari foglalkozás, nincs köze a testedzéshez. Aki csak kedvtelésből – nem fizetésért – akar öttusázni, azt ezután sem akadályozza meg senki, hogy lovagoljon.
Mersdorf Ilona: Kávészertartás
Az anyja a kerti fotelben ült. Jobb keze lelógott, a nehéz cappuccinós üvegpohár lehúzta a földig. Az utcáról, a kerítésléceken át csak ezt látta, a nádfotel magas támláját és az ernyedten csüngő kezet. Mersdorf Ilona: Kávészertartás bővebben…