Ha a didzseridu lenne a feladvány a „Legyen Ön is milliomos” című vetélkedőben, valljuk be, nagy fejtörést okozna, melyik definíciót is válasszuk a megadott négy választási lehetőség közül. Indiai város? Serdülő lány lovári nyelven? Egy különleges szexuális póz a Káma Szútrából? Ősi ausztrál hangszer?

Nos, aki az utolsóra szavazott volna, az találta volna el a helyes megoldást. Miért jutott eszembe ez a monoton hangokat kibocsátó, hosszú, egyenes fadarab? Egyrészt azért, mert egy unalmas vasárnap délután a teraszon üldögélve meghallottam a hangját. A szomszéd különc srác szólaltatta meg, aki maga faragja ezt a hangszert. Mindig is tudtam, hogy nem hétköznapi szomszédokkal vagyunk körülvéve, de ez engem nagyon is inspirál. Például a didzseridu hangjáról eszembe jut az ember ősi szabadságvágya és az emberi hang hatalma. Pecznik Éva: Didzseridu bővebben… →

Ha kék fehér és lila színekre gondolok,

úgy érzem, visszatért gyermekkorom:

mikor kéklő, fehér tarajos vízben úsztam

a túlparton lila virág van, súgta

az enyhén fuvolázó szellő

a kék égen kószált egy fehér felhő

rám mosolygott és tele volt a zsákja

éltemet adó reményteli lánggal.

A túlparton egy ifjú várt reám

illatfelhőben úszott kezében a virág,

szeme kékje olyan volt, mint tavasszal az ég

szikrázó mosollyal tekintett felém,

mikor partot értem, odajött hozzám

felettünk átsuhant egy fehér fényfoszlány

Ő rám nézett, de csak ennyi hangzott el:

Neked szedtem és egy köszönet.

Zita, a fiatal régésznő most is, mint minden este, Csipkerózsika várának tornyában állt. Mikor a kutatócsoportok hazamentek és csend lett, ő eljött ide gondolkodni.

Még kicsi lány volt, amikor felfedezték az első régészeti célból készült légi felvételeken, hogy a Zemplén egyik csúcsán, a növénytakaró alatt egy vár áll. Akkor döntötte el, hogy régész lesz – el akart jutni a várba. Persze, azt senki sem gondolta volna, mit rejt és hogy ennyi idő után sem lesz megoldás.

Kővágó Éva: Csipke Rezső bővebben… →

Láss! (CCLV…CCLVIIII.)

Álomkór gyilkol

Afrikában – semmi ez

tévéhez képest.

Korunk bujtató

homokja: bambuláda

– bűvölten nézzük.

Kertünk gyom veri,

rest agyunkat sűrű gyep

– szellemünk foszlik.

Önállóságunk

köldökzsinóron, tespedt

éltünk tova száll.

Észre se vesszük:

jó Csönd Herceg tiprásra

emelte talpát…

Itt jön a szép Nap.
Üstöke hogy ragyog
Körötte forognak
A bolygó angyalok.

Ha az emberek meglátnak
Azt mondom jól vagyok.
Mert vonzásomban bolyonganak
A képlékeny anyagok.

Drága Nap, máglya csillagom
egy kozmikus erő elszívta véred
remegő tested csak én fogom
ígérem, nem feledlek téged

És akkor, ha már kihűlt a Nap.
Atomokra még lebomlok,
Ti kereshettek, mint új csillag mag
Azért még mindig ember vagyok.

illusztráció: Vörös Eszter Anna

Fenn a magos égben, túl az Óperencián,

kurta farkú malacon,

és megannyi más

mesebeli referencián,

az űr-óceán mélyén

vágtat hal-lován

a halhatatlan hal-lovász.

Átugratnak a hínár-árkon,

s hallhatatlanul hasítanak

a hullámok hátán,

a kietlen katlanok mélyén

suhannak a tengericsillagos égben.

Ha meghallja, hogy a vizen

egy randa horog

hideg vasa hörög át,

haragra gyullad.

Varázskalapját a horogra húzza,

s a halász terve kudarcba fullad,

nem fog semmit csak a

zsinórvéget és a botot,

majd csalódottan hazakocog.

A hal-lovász elégedetten dudorászhat,

nincsen többé orvhalászat.

Élhetnek megint békében,

a tenger-ég legmélyében,

száll a vidám pikkelyes dal,

és lubickolnak,

mint vízben a hal!

Rám néz egy kisgyerek.

Szemében még a születés előtti idők köde, a mindentudás bölcsessége, amit még nem kezdett ki a mindent akarás.

Aztán lassan kezd belenőni ebbe a világba. Először híveket szerez, majd hódít és leigáz.

Hatalmas erővel jött erre a világra: a szeretettel. Megtérít mindenkit a jóság, a bizalom, a boldogság, ami sugárzik belőle.

Adni akar a világnak: mosolyt, ölelést, jövőt, reményt. Még nincs benne számítás, hogy ezért cserébe kér is: feltétlen megadást, alázatot, örök szolgálatot.

És míg van mit adnia, addig boldogan szolgálja mindenki. Hívei egyre sokasodnak, hisz benne látják eljönni azt, aki majd megvalósítja álmaikat. Akiből még lehet az, amivé ők maguk szerettek volna válni.

Ezekbe az álmokba pólyázzák, ezekről énekelnek neki, ezekre tanítják. Ezt várják tőle vissza.

Hisznek benne, és ameddig ez a hit öleli körül, addig ő a megváltó. Ő fogja meggyógyítani a sebeket, ő támaszt fel halottakat, ő vezet a Mennyország kapujáig.

Százhétmilliárd megváltó született már erre a világra.

És mégsem volt elég. Mindannyiuknak elengedték a hívek a kezét, olyan utakra kényszerítették őket, amit nem maguk választottak.

Nem adni akartak nekik, csak követeltek tőlük. Megtörték, fenyítették, megalázták őket, hogy beterelhessék őket a nyájba. Aki kilógott a sorból, azt kiközösítették. Ha mégis ragaszkodtak a megváltás útjához, a szemükbe nevettek: minek az nekünk? Mi ezen a világon megvagyunk megváltás nélkül is.

Így aztán mind a százhétmilliárd gyerekben meghalt a Megváltó.

Nem hagytuk őket, hogy belenőjenek a sorsba, ami kiválasztotta őket; hogy megváltsanak bennünket, vagy legalább önmagukat.

Horváth Piroska: Színözön

Amikor megkérdezték, hogy mi a kedvenc étele, gondolkodás nélkül rávágta: a káposztás tészta. Nem gondolta, hogy pár óra múlva hoznak neki termoszban, melegen tartva. Meghatottan köszönte meg ezt a különleges ajándékot a családnak, akiket ezentúl „káposztás tésztáséknak” hívtak maguk között a rendelőben. A tészta kis kockái olyan kemények voltak, mint amilyent gyermekkorában a nagymamája gyúrt neki. A káposzta szálai sötétbarnán fedték be a tészta pici négyzeteit, látszott, hogy meg is pirult néhol az alja, ugyanúgy, mint amikor a nagymamájánál ette a nyári konyha viaszosvászon-terítős asztalán, miközben a sparheltben még égett a tűz, s füstjének illata szállt a levegőben. „Káposztás tésztásék” a gyermekkorát hozták el neki ezen a délelőttön termoszban, melegen tartva.

Ölelkeznek a színek:

a rózsaszín, zöld, fekete, sárga

illatuk messze száll a tájban

epert időző vaníliában.

Felszabadul a féktelen erő

melyet a művész álmodott nekik

s festőecsete nyomában

szeretetét a nézőbe átülteti.

Horváth Piroska  festménye

A maszk

Molnár az emelvényen állt s tudta, hogy kicsapják. Az egészet Verébnek köszönhette, hisz ő dobta neki a vörös zászlót, de nem haragudott rá. Szepes, a tanár kérlelhetetlen szigorú arccal kísérte fel őket az emelvényre. Veréb, a városi fiú sápadtan állt Molnár mellett, úgy tűnt nem érti mi történik körülötte. Nagydarab, erős testalkatú, pirospozsgás fiú volt, aki csak ímmel-ámmal tanult, hiszen tudta, hogy érettségi után apja városi szatócsboltjában kell majd dolgoznia. Galló Kovács Zsuzsanna: A maszk bővebben… →