Pecznik Éva: Didzseridu

Almási Lajos rajza
Almási Lajos rajza

Ha a didzseridu lenne a feladvány a „Legyen Ön is milliomos” című vetélkedőben, valljuk be, nagy fejtörést okozna, melyik definíciót is válasszuk a megadott négy választási lehetőség közül. Indiai város? Serdülő lány lovári nyelven? Egy különleges szexuális póz a Káma Szútrából? Ősi ausztrál hangszer?

Nos, aki az utolsóra szavazott volna, az találta volna el a helyes megoldást. Miért jutott eszembe ez a monoton hangokat kibocsátó, hosszú, egyenes fadarab? Egyrészt azért, mert egy unalmas vasárnap délután a teraszon üldögélve meghallottam a hangját. A szomszéd különc srác szólaltatta meg, aki maga faragja ezt a hangszert. Mindig is tudtam, hogy nem hétköznapi szomszédokkal vagyunk körülvéve, de ez engem nagyon is inspirál. Például a didzseridu hangjáról eszembe jut az ember ősi szabadságvágya és az emberi hang hatalma.

De sokkal prózaibb dolgokat is felidéz bennem ez az időtlen, mély hanghullám. Eszembe juttatja a fiam csatakiáltásait, amelyeket úgy egy fél éve kezdett el hallatni, rendszerint este, iskolából-különóráról hazaérve.  Minden előzetes rendkívüli esemény és különösebb bevezetés nélkül, egyszer csak elbődül az én tíz éves fiam, de olyan hangerővel, hogy beleremeg a ház fala. Amikor először meghallottam, azt hittem, ez csak egy újabb jelzés, amellyel fel akarja magára hívni a figyelmet. De rá kellett jönnöm, hogy egy-egy ilyen ordítás után nem vágyik sem simogatásra, sem vigasztalásra, de még beszélgetésre sem. Kivéve esetleg egy hatalmas szalámis szendvicset, amelyet azonban minden körülmények között és bármely lelkiállapotban be tud falni.

Rájöttem, hogy hangjának kieresztése csupán feszültség levezető, a kezdődő tesztoszteron-termelés hozadéka. Egy újabb én-jel, amellyel hangos lenyomatot hagy a világban magáról. Az első meglepődés után, a didzseridu hangjai mellett, meghánytam-vetettem magamban a dolgot, és úgy döntöttem, nem szólok rá, nem pisszegem le, nem töröm le csírázó férfiasságának első jelét.

Van, aki ősi ausztrál hangszerbe fúj, van, aki a pusztába megy dobolni, és van, aki csatakiáltásokat hallat a nap végén. Mind-mind az önkifejezés ősi formái, amelyekre a fiúknak szükségük van ahhoz, hogy majd felnőtt korukban is hallatni merjék a hangjukat.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kérjük adja meg a hiányzó számot *