A hátában érezte, hogy figyelik. Felnézett. A magas, fekete, jóképű kreol férfi, fehér vászon öltönyében kivált a turisták közül. Szúrós tekintetével határozottan őt figyelte.
Ugyanilyen fehér, nyári öltönyt viselt a távoli trópusi szigeten is. Az érdekes alakú fémtárgyat akkor első látásra nem ismerte fel a férfi izmos kezében, csak azután látta, hogy az egy, a piacon vásárolható, majomkenyérfa – baobab – formájú dísztárgy. Galló Kovács Zsuzsanna: Baobab bővebben… →
Pancsó világosszürke tollazatú nimfapapagáj volt. Nevét egy kubai barátunk után kapta, akitől sokat tanultunk, amikor ott éltünk. Az idősebb fiam vásárolta egy madárboltban, mert megtetszett neki a papagáj színes tollazata. Szeme alatt kör alakú piros folt volt, a fején sárga bóbita díszlett, jókedvűnek tűnt.
Amikor hozzánk került, elhatároztuk, nem tartjuk állandóan kalitkában. A nappalokat szabadon röpködve töltötte, és csak éjszakára csalogattuk be, hogy éjjel biztonságban legyen. Ez a művelet nem mindig sikerült. Napközben többször is bement, de ha észrevette, hogy be akarjuk zárni, azonnal kirepült onnan. Mintha olvasni tudott volna a gondolatainkban. Sokszor megtréfált minket, és kikényszerítette az esti vadászatot. Feketéné Bencsik Julianna: Pancsó bővebben… →
Sepi a családi ház öreg cirokseprője volt. Mi tagadás, korához képest elég jól tartotta magát. Azért lehetett így, mert őt még abban a korban készítette egy seprőkészítő, amikor az emberek még nem dobálták ki a tárgyaikat egyszeri használat után. Most értetlenül nézte, ahogy a lomtalanító kocsira került, egy törött lábú fotel, egy rossz mosógép és egy lyukas papírkosár mellé. A kiszolgált seprű nem értett semmit és végtelen szomorúságot érzett. Azt kívánta bárcsak történne valami csoda, hogy életének ne ilyen befejezése legyen. Rébb Teri: Czirok Sepi visszatér bővebben… →
Az öreg Vangelica néni ma szokatlanul nyugodt volt. Pedig turnusváltáskor egész nap járt fel-alá, huzat lehúz, mosodába visz, paplan szellőztetet, tereget, majd visszahúz. S mindezt a nyári forróságban. Na ja, a főszezon márcsak ilyen…
Vilma mindig is tudta, hogy egyszer valami világraszólót fog alkotni. Erre készült egész életében. A nevét is megváltoztatta, hogy az nemzetközileg szépen csengjen, ha majd utoléri a világhír.
Szép és eredeti tárgyakkal vette körül magát, amelyekről úgy érezte, kifejezik belső énjét. Mivel Wilma már negyvenes éveit taposta, ez az én eléggé összetett volt. Mersdorf Ilona: Én-múzeum bővebben… →
Egy koromfekete, viharos éjszakán érkezett a futár szigorúan titkos ukázzal. A fém szobainas (ez volt Stirlitz fedőneve) éppen vacsoráját készítette, de amikor elolvasta, megremegett kezében a fakanál. Azonnal tudta mit kell tennie. Álcaként tűzvörös hímzett szoknyát öltött, lábára lila gumicsizmát húzott és a titkosnaplót egy kopott pókerbőröndbe rejtette közvetlenül a parfümös üveg mellé, amiben a láthatatlanná tévő tintát tartotta. Orosz szokás szerint egy percre még leült, körbenézett, majd elszántan nekivágott a szögesdrótnak. De azon az éjszakán nem volt szerencséje. Már a tavasz 16. pillanatánál járt, amikor a náci őr egy festett ikon ártatlanságával emelte rá fegyverét, miközben kéjesen csattogtatta hatalmas cápafogsorát. Stirlitzben még felrémlett: talán szőhetne valami meglepő mesét, de érezte: nincs olyan szövőkeret, ami hihetővé tenné. És ekkor belátta: ennek az epizódnak most itt a
V É G E.
(elhangzott az IRKA felolvasóesten, 2015.11.26-án)