Megfeszített izom
hadakozó Isten
morajló tenger
csak elsodort szándék
fent a hegytetőn
egyedül a bosszúval
az mondtad én vagyok
a győztes
aki a világ lábához
leteríti ezüst talárját
nem leszek varázsló
sohasem kértem
csak a küzdelem szívét
szeretem örökké.
A nap melege szerelmet ígér
a hold titkokat mesél
a csillagok körülölelnek
de mi egyedül maradtunk
vágyainkat csendben elrejtve
álmodunk egy világot
ahol egyszer egymásra találhatunk.
Előbb a “muszáj” partja omlott le,
aztán a “kell” is utánadőlt.
A “lehet” peremébe is hiába kapaszkodtam,
szétporladt az ujjaim között.
Ott lebegtem a semmiben,
mint egy űrhajós,
akit a nemléttől egy vékony ruha választ csak el,
amit egy mozdulat levetni.
De a Föld, az élet, egyre szebbnek látszott,
ahogyan távolodtam tőle.
Kitárt karokkal repülni kezdtem
vonzás és taszítás,
lét és nemlét határán,
időtlenül.
Leránt a föld
érzed a sárbolygó porát
elgyengülve élsz
álmaidban repülsz
eléred a csillagokat
határtalan bolondság
ne mondj le
csak szabadulj meg
a vonzás hatásától
a létezés megszületik
gyötrődés a részed
ha elindulsz messzire
engedd meg magadnak.
mert a válaszok léteznek.
Az ébredés az ajtó, amin kilépsz az éjszakából. Elenged a sötétség, megint, megkönnyebbülés. De benned marad a nosztalgia, hogy elvesztettél valamit, ami csak te voltál. A világot, ami csak benned él, mint a múltad. Ahová átköltöztek azok, akiket szerettél, és azok, akiket eltemettél, vagy csak el szerettél volna felejteni. Ott élnek mind, halhatatlanul, az éjszaka végtelen barlangrendszerében, s ha arra tévedsz, véletlenül, nyugodt örömmel fogadnak, elmúlhatatlan szeretettel, és benned orgonál a boldogság vízizenéje. Ez az öröklét? Vagy csak egy múló pillanat? Mersdorf Ilona: Az ébredésről bővebben… →