Szemében még a születés előtti idők köde, a mindentudás bölcsessége, amit még nem kezdett ki a mindent akarás.
Aztán lassan kezd belenőni ebbe a világba. Először híveket szerez, majd hódít és leigáz.
Hatalmas erővel jött erre a világra: a szeretettel. Megtérít mindenkit a jóság, a bizalom, a boldogság, ami sugárzik belőle.
Adni akar a világnak: mosolyt, ölelést, jövőt, reményt. Még nincs benne számítás, hogy ezért cserébe kér is: feltétlen megadást, alázatot, örök szolgálatot.
És míg van mit adnia, addig boldogan szolgálja mindenki. Hívei egyre sokasodnak, hisz benne látják eljönni azt, aki majd megvalósítja álmaikat. Akiből még lehet az, amivé ők maguk szerettek volna válni.
Ezekbe az álmokba pólyázzák, ezekről énekelnek neki, ezekre tanítják. Ezt várják tőle vissza.
Hisznek benne, és ameddig ez a hit öleli körül, addig ő a megváltó. Ő fogja meggyógyítani a sebeket, ő támaszt fel halottakat, ő vezet a Mennyország kapujáig.
Százhétmilliárd megváltó született már erre a világra.
És mégsem volt elég. Mindannyiuknak elengedték a hívek a kezét, olyan utakra kényszerítették őket, amit nem maguk választottak.
Nem adni akartak nekik, csak követeltek tőlük. Megtörték, fenyítették, megalázták őket, hogy beterelhessék őket a nyájba. Aki kilógott a sorból, azt kiközösítették. Ha mégis ragaszkodtak a megváltás útjához, a szemükbe nevettek: minek az nekünk? Mi ezen a világon megvagyunk megváltás nélkül is.
Így aztán mind a százhétmilliárd gyerekben meghalt a Megváltó.
Nem hagytuk őket, hogy belenőjenek a sorsba, ami kiválasztotta őket; hogy megváltsanak bennünket, vagy legalább önmagukat.
Amikor megkérdezték, hogy mi a kedvenc étele, gondolkodás nélkül rávágta: a káposztás tészta. Nem gondolta, hogy pár óra múlva hoznak neki termoszban, melegen tartva. Meghatottan köszönte meg ezt a különleges ajándékot a családnak, akiket ezentúl „káposztás tésztáséknak” hívtak maguk között a rendelőben. A tészta kis kockái olyan kemények voltak, mint amilyent gyermekkorában a nagymamája gyúrt neki. A káposzta szálai sötétbarnán fedték be a tészta pici négyzeteit, látszott, hogy meg is pirult néhol az alja, ugyanúgy, mint amikor a nagymamájánál ette a nyári konyha viaszosvászon-terítős asztalán, miközben a sparheltben még égett a tűz, s füstjének illata szállt a levegőben. „Káposztás tésztásék” a gyermekkorát hozták el neki ezen a délelőttön termoszban, melegen tartva.
Molnár az emelvényen állt s tudta, hogy kicsapják. Az egészet Verébnek köszönhette, hisz ő dobta neki a vörös zászlót, de nem haragudott rá. Szepes, a tanár kérlelhetetlen szigorú arccal kísérte fel őket az emelvényre. Veréb, a városi fiú sápadtan állt Molnár mellett, úgy tűnt nem érti mi történik körülötte. Nagydarab, erős testalkatú, pirospozsgás fiú volt, aki csak ímmel-ámmal tanult, hiszen tudta, hogy érettségi után apja városi szatócsboltjában kell majd dolgoznia. Galló Kovács Zsuzsanna: A maszk bővebben… →
A gyenge nő személyi azonosító száma kettessel kezdődik, mert az egyes a teremtés koronáját, a férfit illeti meg. A nő már születésétől fogva másodrangú állampolgár. Hogy ez mióta van így? Talán már olyan régen, hogy senki sem emlékszik rá.
Mit szólnak ehhez a férfiak?
Mi minden gépet feltaláltunk, amivel megkönnyítettük a nők munkáját. A szennyesünket csak be kell tenniük a mosógépbe, hogy ismét ropogósan és tisztán magunkra ölthessük. A porszívó a port szinte magától felszippantja. A hűtőszekrény is jó találmány volt: a gondosan bekészített enni- és innivalót akkor vesszük ki belőle, amikor megkívánjuk. A tévét is mi találtuk fel, hogy otthon nézhessük a meccset, több időt tölthessünk a családunkkal! Sőt az a sokfajta kozmetikai eszköz és kence is a mi agyunk terméke, amitől ők még sugárzóbban ragyognak, ha megjelenünk velük egy társaságban.
Mit szól a nő?
Nem sokat. Szava sincsen, szinte lábon állva alszik. Éjszaka többször fel kellett kelnie a kicsihez, utolsó pillanatban értek oda az óvodába és az iskolába. A főnöke ismét megjegyzéseket tett, hogy már megint korán megy haza. A boltban a kicsi hisztizett, amiért kitépte a kezéből a csokit, a nagyobbik elfelejtette megírni a fogalmazást, este neki kellett lediktálnia. A férje meg a nappaliba kérte a vacsorát és a sört, mert a TV éppen a kedvenc csapatának a meccsét közvetítette.
Másnap megint utolsónak ért az óvodába.
– Arról beszélgettünk tegnap az egyik foglalkozáson, hogy ki mi akar lenni, ha felnő – mondta az óvónő. – Mit gondolsz, a lányod mit válaszolt?
– Mit főzzek holnapra? – kérdezi, s már tervezi is a menüt. Elkészít recepteket a múltból, ahogyan annak idején a szülei csinálták, de ha nem tud valamit, megnézi a neten. Pogácsája hétországra szóló, süt islert is, ami órákat vesz igénybe, de őt ez nem zavarja. Palacsintái úgy sikerülnek, ahogy a „nagykönyvben” meg van írva, nem csoda, hisz kiméri a hozzávalókat, s fél órát pihenteti a tésztát sütés előtt.
– Csak semmi rohanás. A nyugdíjasnak már be kell osztania az erejét – tanácsolja nekem, de ő az aki nem pihen, levágja a füvet, mielőtt én észbe kapnék, dinnyéket cipel a piacról biciklivel, s autót vezet.
Minden érdekli, követi a politikát, imádja a tenisz közvetítéseket, muskátlit nevel, szőlőt és őszibarackot termeszt, lekvárt főz.
– Az öregeknek csak az ízekért szabad enniük, nem a mennyiségért – bölcselkedik.
Két éve bevállalta a tizenegy órás repülést a trópusokra, s ott esténként sakkozott unokavejével, és főzte nekünk a csirkepörköltet.
Sokat olvas, könyvajánlásaimat elfogadja, s még kortárs regényekkel is megbirkózik. Ha felolvasok műveimből, figyel és hallgat, ” nem értek hozzá “- tér ki a vélemény-nyilvánítás elől. Szeret mesélni a múltról. Örül, hogy megörökítettem őt Maszk című novellámban, amikor az érettségije előtt, a május elsejei ünnepségen egy vétség miatt majdnem kicsapták az iskolából. Tőle hallottam azt a háborús családi történetet is, mely a Kemence versemet ihlette. Amikor bemondták a nevemet a díjátadón, láttam, törölgette a szemét. Ő az édesapám, a példaképem. Az idén lesz nyolcvanhat éves.