Mitől lesz valami igazi? A létező dolgok önmagukkal való azonossága, igazisága nyelvi konstrukcióként jelenik meg, mint a megnevezés és a megjelenés megfelelése. Valami akkor igazi, ha hitelesen reprezentálja ideáját. Az igazi csokoládé az, ami megtestesíti a csokoládéságot. A nem igazi csak imitálja, csak úgy tűnik, mintha az lenne. Olyan mintha kakaóból lenne, de valójában csak cukrozott, barnított áltermék. Ahhoz, hogy meg tudjuk mondani, mitől lesz egy ünnep igazi, azt is tudnunk kell, mi az ünnep.

Az ünnep olyan jelenidő, ami nem hétköznapi, amit valami megkülönböztet. Az ünnep igaziságát az adja, hogy az ünneplők közösen magukénak érzik az ideáját. A Karácsony eredetileg a megszülető remény, az eljövendő fény köszöntésének ünnepe. Akkor igazi, ha azoknak, akik együtt ünneplik, van igazi közük egymáshoz, ha osztoznak a fényreményben. Ha az ünneplőket nem tölti el érdekmentes, jóakaraton alapuló egymásnak adni akarás, ami a szeretet, önbecsapó álcselekvés az együttlét, és hamis az ünnep.

Lomb arató szeles ősz már

Tépdësi fák levelét, míg

Gyűlik e szőttes alattuk.

Mintha a Föld takarót most

Húzna vacogva magára.

Féreg e dús menedékbe

Búvik a tél fagya ellen.

Éhës a szárnyasok népe:

Bőszen utána kutatgat.

Szűkösen éltet e zsákmány

Mégis a léte függ tőle.

Ám aki gyűjt rideg télre

Bőven a nyári javakból –

Lángot az ég parazsából

Zsákol be tűzrevalónak:

Bízva mëgélhet a fagyban.

Tűz heve fűti lakását,

Étket a dús kamra ád.

Szada, 2016. XII. 4. 

Vörös Eszter Anna: Tápláld önmagad

Nők. Magasak és alacsonyak, vékonyak és gömbölyűek, szőkék és barnák, sminkeltek és szemüveg mögé bújók. Egy közös van bennük: mindannyian izgatottak és kicsit elveszettek az előadóteremben: Úristen, kikkel lesznek összezárva hat napig?

Nők. Lányok és friss házasok, anyák és nagymamák. Elszántak, mégis bizonytalanok. Hullámvasúton ülnek: reggel fent, este lent. Vagy éppen fordítva. Attól függően, kivel beszélgettek utoljára: a férjükkel, vagy a Csoporttal. Igen, így, nagybetűvel. Mert ők nem egyszerűen nyolc vadidegen nő, akiket a sorsuk összeterelt. Olyan összecsengő rezgések alakultak ki közöttük már az első nap, amire csak nők képesek. Odafordulás és meghallgatás, kérdezés és tanácsadás.

Nők. Csacsogók és hallgatagok, kishitűek és magabiztosak – vagy csak annak látszók? A világ legtermészetesebb módján hozzák el és mutatják be férjüket, gyereküket, tudnak öt perc ismeretség után receptet cserélni, vagy épp a székelési szokásaikról beszélgetni. Őszinték és sebezhetők. Most összekapaszkodva egymásra támaszkodnak. Mert tanulni jöttek ide. Azt, hogy hogyan kell a férfiak uralta gazdaságban nőként vállalkozást indítani.

Nők. Fáradtak, mégis pozitív energiát sugároznak. Itt önmaguk lehetnek. Itt nem kell az álarc, a jópofi. Senkinek sem kell megmagyarázni, mekkora áldozat három hétvégét a képzésre szánni. Mert a tréner is nő.

Mennyi kiaknázatlan kreativitás, világjobbító szándék rejlik bennük! Mekkora hit és akarat, hogy igenis, képesek lesznek rá. Nem csak az önmagukban bujkáló, incselkedő kisördögöt, de a párjuk, a szüleik, a szomszédjuk, és az összes, magát hozzáértőnek gondoló, kéretlenül véleményt nyilvánító ember rosszallását is le kell gyűrniük. Dupla hátránnyal indulnak a vállalkozásban, mert nők.

Mégis, képesek lesznek megcsinálni. Hogy miért? Mert NŐK!

Almási Lajos grafikája

Ha tudná a szomorú bálna,

Hogy milyen jó a piros málna,

Mint ötven fokos párlat,

Már nem kínozná bánat,

Mivel csak ilyet inhalálna.

* Kenéz Árpád: Állati limerick-ek bővebben… →

Ha én lennék az udvari bolond
mindig igazat mondanék
mindenkinek megmutatnám
hogy mi a szép meg a jó
mindig vidám lennék és tréfálkoznék
és nem haragudnának rám az emberek
mindenki nevetne a másikon
de én addig mesterkednék
amíg mindenki megtanulna magán
is jóízűen nevetni
csak akkor hagynám abba
amikor a király megköszönné
hogy figyelmeztettem rá:
meztelen.

Ha udvari bolond lennék…

Önkéntes                                                                                                                                   Egy csomót metrózni is kell, a Széll Kálmán térig. Amikor kiszállok, illendően fogad a tér. A szökőkút előbuggyan a térkövek közül, és térzenészek zendítenek hazai dallamokra. Aztán gyalog a Városmajorig, végig az Árkay Aladár sétányon:  – Elnézést, a klinikát keresem! Idegnyugtató és vérnyomáscsökkentő hatású ez a hely. Elmélázhatok. Mégsem! Hopphopphopphopp!!! Véletlenül a futók útjára tévedek, én, a lassú, látszólag céltalan hőlégballonos, és csaknem balesetet okozok, a céltudatosan szállók légifolyosóján. Aztán megtalálom a klinikát – sokat megélt, bölcs épület. Önkéntesnek jöttem. Adni szeretnék egy pohár vizet – jókor, ápolni szeretnék – jobban, használni szeretnék a legjobban. Hallottam, hogy gyengélkedik a város, beteg a szíve… Rébb Terézia: Budapest négy tételben bővebben… →

Gödöllő kultúrváros. Nem ritka itt a több nyelvet beszélő, művelt ember. Mégis, még mindig van, amivel meg tud lepni. Mersdorf Ilona: Többnyelvűség bővebben… →

Mielőtt kiáradt, be lehetett zárva, mert bár örökkévaló, korábban mégsem volt jelen. Az Egyben magában volt addig. Nem a feltámadt világosságból látszik, hogy már van, hanem azokból a tárgyakból és jelenségekről, amelyeket láthatóvá tesz. Amikor megjött, a mindigből a mostba, hirtelen viharként zúdult le. Mégis mindennapi természetességgel foglalta el valóságunkat. Üzenete jól felfogható szövegként hatol belénk, bármely nyelven is beszélünk. Úgy lesz sajátunk, hogy attól kezdve belőlünk néz vissza őszinte kíváncsisággal, önmagára. Szellem és lélek. Bizonytalanoknak biztosíték. Önelégülteknek kétely. Lebeg mind belsőnk, mind külsőnk felett. Megmutatja: ugyanazon ügy alanyai vagyunk mindkét létezésünkben. Önmagunkba térő belső ősvényünk testünkhöz kötött, életünk által meghatározott, mulandó, vágykényszerekkel megvert. Külső, az Egységhez vezető utunk, lélekvezérelt, szellem által dominált, örökkévaló, Abszolútnak alávetett. Mindez, magától értetődő igazságként, egyszerre gondolat, szó és tett.

Hegy éneke lavina,

Tölgy éneke makkocska,

Völgy sóhaja fuvallat,

Felhő sóhaja zivatar.

Virág színe búzakék,

Tenger színe oly sötét.

Vihar éneke mennydörgés,

Szikla sóhaja repedés.

Nap éneke aranyló,

Hold sóhaja varázsló.

Tavasz színe simogat,

Bokor titka hívogat.

Barlang mélye rejt, ha kell,

Szivárvány ív égbe emel.

(A feladat ez volt: Mit énekel, sóhajt, suttog, beszél, kiált a Természet? Szólaltasd meg! Próbálj Te is hangutánzó vagy hangulatfestő szavakat, kifejezéseket találni hangjaira és jelenségeire Szécsi Magda: KIOLVASÓ című verse nyomán)

A nyári hőséget délután egy hidegfront váltotta fel. A hirtelen feltámadt szél felhőkkel érkezett, melyek bekebelezték és magukkal sodorták a tikkasztó meleget. Apa és fia kiment focizni az iskolai sportpályára. A nyolcéves gyerek már hetek óta nyúzta az apját, be akarta mutatni neki a focitáborban tanultakat, de az sohasem ért rá.

Már sokadszorra cselezte ki az apját, éppen az ötödik gólt készült berúgni, amikor megjelent a gyerekcsapat és a barna, rövid szőrű terrier. A kutya megiramodott a fiú felé, lába alatt porzott a fűszegény pálya. Ő magához szorította a labdát és dermedten nézett a kutya szemébe.

– Dobd el a labdát! Dobd el a labdát – kiáltoztak a gyerekek.

Feketéné Bencsik Julianna: Brúnó bővebben… →