Reggel vállamon kereszttel elindultam a szavazókörbe. Már jó régen hordom, mára szinte részemmé vált. Az utóbbi évek rakták rám. Azóta kényszerűen mindenhová magammal viszem. Nem könnyű vele élni, lenyom, megnehezíti a mindennapjaimat. Most megint megígérték: megvédenek. Gondoltam, itt az alkalom, hogy letegyem valahová. A bejáratnál megállítottak és nem engedték, hogy bevigyem. Azt mondták túl nagy, és egyébként tiltják a szabályok, nem kerülhetnek be oda zavaró tárgyak. Furcsálltam a dolgot. Próbáltam érvelni, mondtam, azt olvastam, úgy szavazhatok, hogy valaki mellé teszek egy keresztet. Rögtön közölték velem, nem ilyen keresztre gondoltak, hanem olyanra, amelyik nem nyúlik túl a rajzolt körön, a kiválasztott név mellett. Az én keresztem túl nagy, le kell tennem az ajtó mellé, ha befejeztem a voksolást vihetem tovább, ahová akarom. A szavazólap újságnyi volt, mégsem találtam megfelelő jelöltet. Ráírtam a lap aljára, hogy Barabás. Rajzoltam mellé egy kört és abba tettem keresztet.
Mélyről fújta ki a füstöt és szemével elgondolkodva követte a füstkarikát. – Két nővel élek együtt és mindkettő tökéletesen idegen számomra.
Meglepetten fordítottam felé a fejem. Nem számítottam ilyen vallomásra. A tízperces cigaretta szünetekben sok mindenről beszéltünk már Andrással, de ennyire személyes témát nem érintettünk még. Nem azért, mert gondosan kerültük, mint akik tudják, hogy csak így lehet egymástól biztonságos távolságot tartani. Nem volt köztünk semmiféle vibrálás, mondataink nem félbehagyott lehetőségek lenyomatai voltak. Egyszerűen csak jól kijöttünk egymással. Víg Dóra: Megcsalás bővebben… →
Éjfél:Szerény, kicsi szó. Két szótag, öt hang. Mégis jelentős forduló pontja napjainknak. Előtte ma, utána holnap. Túljutva rajta: fordítva. Mikor is fordul át a ma holnapba? Köznapi fölfogásunkban pontosan 24:00:00 és 0:00:00 másodperc közt. Gyakorlatban e két másodpercet, mint határt el is hanyagoljuk. Hiszen mire kimondjuk, már több is eltelik belőlük. De az óra számlapja híven tájékoztat-e az éjszaka felező pontjáról? Igazat mond-e? Valóban ekkor feleződik az éj sötétje a Nap leszentülte és fölkelte közt? Itt aztán közbeszól a – hol is? Érdemes-e vitatni, hogy a zónaidő keleti és nyugati határán, vagy akármely más délkörén különbözik ez az éjt felező pillanat? S közben a műsort sugárzó hírművek oly magabiztosan közlik: „Éjfél van.” Nem szólva arról, hogy ezen állításukhoz–ámításukhoz névszói állítmány is ölég lenne: „Éjfél”… De özönlik a szó – hiszen ezt vélik föladatuknak – és igazság tartalmukat nem szoktuk kétségbe vonni. Hej, ha csak ez lenne az egy, a legfőbb bukfenc tájékozódásunkban!
“Gyerekkoromban a húsvéti ünnepet megelőző napok tragikusan hatottak reám. Egyszerre megváltozott a levegő színe és íze: sápadtsággal, nemes és gyászos virágszaggal, gyertyafénnyel telt meg a levegő. A dominikánusok terén körmenetek vonultak el, zászlókkal, melyre a Gyermeket és a Bárányt hímezték, s a tót asszonyok fájdalmas hangon énekeltek, mintha valamilyen jóvátehetetlen gyász szakadt volna a világra. E napokban féltem és nem mertem az utcára menni. A misztériumok nemcsak a szertartásokban élnek. “Keresztények sírjatok” – énekelték a templomban, s ilyenkor mindig sírnom kellett. Mintha személyes közöm lenne a húsvéthoz, mintha a harangzúgásból, az énekből hozzám is szólana valami végzetes és magánügyszerű. Az emberben van valamilyen isteni anyag, ami nem pusztulhat el, s van benne emberi anyag, mely irtózatosan tud szenvedni. Ezt éreztem. Ezért féltem.” (Márai Sándor)
kiemelt kép: Raffaello Santi: Keresztre feszítés (Citta du Castello oltárkép)
A létezés megfelelő feszessége a megtartódás alapfeltétele. Ha kevés a tónus, összenyomódnak, ha sok szétmállanak a dolgok. A világmindenség nagy részét a részecskék közötti űr tölti ki, a testesült dolgok abban mozognak. A tudomány azt állítja, hogy pontosan nem képes meghatározni mikor hol vannak. A szűkösség és tágasság dualitása a tudati, lelki, szellemi dimenziókat is jellemzi. Egyrészt minél nagyobb a tudás, annál nagyobb felületen érintkezik az ismeretlennel, másrészt minél kisebb dologra koncentrál, annál pontosabban képes feltárulni. Az öntudatra ébredt én a külső és belső végtelen határán posztol. Az élet is egyszerre kiáradás és befogadás. A túlzott befelé irányulás veszélye az eltűnés, a mértéktelen tágulásé pedig a szertefoszlás. Mivel nem vagyunk egyedül, lehetőségünk van mások beengedésére, és másokba való behatolásra. A megmaradás alapfeltétele e két folyamat egyensúlya. Különben vagy megfagyottá sűrűsödünk, vagy azonosíthatatlanul ritkává válunk.
Élmény és trauma
Minél mélyebb vizsgálatnak vetjük alá az embereket érő hatásokat, annál nehezebb megkülönböztetni a jellegüket. Az élmény olyan tapasztalat, megélt esemény, átélt történés, amely mélyebb hatást tesz egy személyre. A hatás lelki eredménye egyformán lehet pillanatnyi benyomás és maradandó emlék. Az így tudatosult tapasztalás az elme működését, a gondolkodást és ítéletalkotást is érinti. Az élmény flow[1]-val is járhat. A trauma, ami maga is egyfajta „élmény”, a szervezetet érő hirtelen, erős hatás, ami megzavarja a megszokott testi és/vagy lelki funkciókat. Traumáról általában akkor van szó, ha a hatás kimutathatóan maradandó. A megrázkódtatásnál általában a negativitás is feltétel, bár vannak olyanok, akik pozitív traumákat is tételeznek. A tartalmas létezés nem kiküszöbölhető része a sokk. A megrendülés és olykor a szenvedés természetes. A stressz nem elkerülhető a tudatosult lények életében. Ne féljünk a traumától. Sok igazság van a mondásban: “Ami nem öl meg, az megerősít.”[2]
Bűn és büntetés
Bűnösek vagyunk-e, ha megszegünk egy törvényt, ami csalárd? Nézzük a bűnt magát. A bűn olyan cselekedet, tevékenység, kijelentés, gondolat vagy éppen mulasztás, amit valamilyen norma tiltottnak, hibásnak, rossznak, vagy elmarasztalandónak tart. Ha ezt egy (jog)államban törvény teszi, akkor az adott vétek büntetést von maga után. Annak, aki el akarja kerülni a büntetést, nem szabad megszegnie a törvényt. Régi elv: „Ignorantia juris non excusat.[3] Vagyis ismerni kell a szabályokat. Tudni, hogy egy adott tett „bűnös” vagy nem. Ez nem egyszerű. A hatalmon lévők megoldásnak gondolják hozni egy új szabályt, hogy amit tesznek az törvényes legyen. De ez nem megoldás, csak annak tűnik. Van egy hibája, a korábbi törvények létezése. A törvényesség alapkövetelménye a szabályrendszer ellentmondásmentessége. Ennek biztosítása a törvényhozók feladata. A szabályoknak betarthatóknak is kell lenniük, és nem lehetnek életidegenek sem. Nem betartható törvény megszegését csak a létrehozók büntetése követheti.
Már nagyon unom anyám állandó zsörtölődését. Tegyél rendet, mosakodj meg, tedd rendbe a körmöd, hogy nézel ki már megint, mi van rajtad – és ehhez hasonlóak. Egy nyári szünet miért nem telhet úgy el, hogy nem kell csinálni semmit. Nem azért szünet? De nem, anyám szerint nem. Még jó, hogy nincs mindig itthon. Kétnaponta jár dolgozni, váltásban. Addig van nyugtom, míg ő távol van. Akkor aztán délig az ágyban vagyok, gyorsan befalok valamit és irány a part. Nekem nincs testvérem, sőt igazából senkim sincs, mert anyám a válás után egyedül akart új életet kezdeni. Így kerültünk ide a parti kisvárosba, mi ketten. Senkit nem ismerünk még, barátaim nincsenek, mert nyári szünetben nehéz ismerkedni. Majd a suliban, ősszel. De nekem így is jó. Annyira izgalmas a tenger. Három hete, hogy ideköltöztünk, de még nem múlt el nap anélkül, hogy ne láttam volna a tengert. Lehet, hogy a tenger fog bennünket kihúzni a nyomorúságból. Lehet, hogy egy napon találok valamilyen értékes kincset. Kidobja a hullám, én pedig éppen ott állok a parton, a szokásos helyemen, a sziklák tövében és egyenesen a lábamhoz sodorja a víz. Egy elsüllyedt hajó rakománya partot ér. És én ott leszek, ott leszek, hogy az enyém legyen.
Elég lenne egy levél is melyben az áll, az írás megtalálójának százmillió rubelt ajándékozunk, csak el kell menni érte Moszkvába. Ennyi és semmi több nem kell. Palackban érkezhetne az írás.
A mindennapi levesen nevelkedett magyar gyomor az olaszországi társasutazás ötödik napján már nagyon türelmetlenkedett. Hiába volt ízletes az első fogásként feltálalt paszta – vagy ahogyan ő érzékelte a szósszal leöntött makaróni – neki az aranysárgán csillogó, gőzölögve gyöngyöző húsleves hiányzott. Édeskés sárgarépával, puhára főtt marhahússal és cérnametélttel.
Nem volt válogatós, megette ő a pasztát is, de hogy minden nap ezzel kezdje az esti étkezést, felháborította. Igaz, a második fogás a mediterrán konyha különlegességeit tálalta fel, de a leves akkor is hiányzott. Az a fenséges lé, mely előkészíti, felmelegíti a gyomrot a főétel befogadására. Szenvedett. Gazdáját arra ösztönözte, tegye szóvá, hogy a magyar gyomornak húsleves kell!
Amikor az olasz szakács megtudta a gyomor kívánságát, megígérte, másnap vacsorára húslevest főz.
A következő nap izgatott várakozásában telt el. A gyomor már előre élvezte annak az áhított levesnek az ízét, illatát, melyet több napja nélkülöznie kellett.
A napi program során nagytakarítást végzett. Mindent megemésztett, mindent kiürített, hogy teljes nagyságát átadva fogadhassa be a várva várt húslevest. Terveket szőtt. Amint kihozzák a levest, riasztást ad a gyomorszáj kapujának a záróizmok azonnali ellazulására, így amikor majd megkezdődik a nyelőcső hullámos mozgása, engedi behömpölyögni a magyar gyomor számára oly kívánatos húslevest.
Türelmetlenül várta, hogy mielőbb vacsorához üljenek.
Este az ízlésesen megterített asztalon lévő halványzöld damaszt abroszt, az arany szélű tányérokat és a kristály poharakat szinte észre sem vette, csak a kanálcsörgésekre figyelt. Amikor meghallotta azok tétova csörömpölését, izgatottan várta az első falatokat.
A nyelőcső megmozdult, a gyomorszáj izmai kitágultak, és szabad utat engedtek a lefele igyekvő húslevesnek. A gyomor elernyedt, és felkészült a mennyei élvezetre.
Amikor az első falatot bekebelezte, hirtelen meghökkent. Felháborodottan összehúzódott, mint akit mélységesen megcsúfoltak. Nem érzékelte a sárgarépa édeskés ízét, és a puha marhahús markáns ízű fűszeres levében úszó cérnametéltet.
A mosogatólére emlékeztető falat hangos szörcsögéssel szaladt végig a tekergős utakon, s mikor elérte a gyomor bejáratát, az görcsösen összecsavarodott és egy keserű rángás kíséretében visszaküldte a szájnak a maggis vízben úszó, hússal töltött raviolit.
Behatolni, kitölteni és befogadni, feltöltődni olyan emberi igények, amelyeket nem szabad nemi meghatározottságúvá tenni. Vannak kultúrák, ahol a nemek egyenjogúsága vitatott, és olyanok is léteznek, amelyekben az emberek sem egyenlők. A nemekre szakítottságot mégis mindenhol természetes választóvonalnak tekintik. Pedig nem az, ha az egyenértékűség társadalmi alapérték. Nekem nem elég, hogy valakibe behatolhatok kitöltve őt magammal. Azt is szeretném, hogy valaki belém jutva engem egészítsen ki magával. Világomban nincsenek hódítók és meghódítottak. Csak hol egymásba gabalyodó, hol elkülönülő önálló személyek vannak, akiknek a testi és lelki érintkezés életük értelme. Mozgatóerőm nem a küzdés, hanem az együttlét. A szaporodás sem harc, hanem közös feladat, amelyben a közösség minden tagjának dolga van. Az utód csak annyira a biológiai szülőké, mint amennyire a nemzők életpraxisa magán. Egy új élet egyszerre forma és anyag, az utódnevelés a legfontosabb társadalmi alkotás.
Bizonytalanság és erőszak
Tapasztalati tény, hogy a bizonytalanság a mindenkori hatalomgyakorlókat támogatja. Az is, hogy aki elveszti biztonságérzetét, kiszolgáltatottá válik. Minden társadalomban vannak olyanok, akik saját biztonságukat mások bizonytalanságának fokozásával akarják megteremteni. Ez demokráciában semmiképpen nem lehet elfogadható, mert annak alapját, az egyenlőséget rombolja. Nem csak az esélyek egyenlőségét, hanem a létezését is. A tartós bizonytalanság szükségszerűen szüli a félelmet. Az a hatalom, amely közvetlenül kelt félelmet, nyilvánvalóan egyenlőség-ellenes, akár kimondja ezt, akár nem. Ha egy közösség eltűri ezt, feladja egyenlőségigényét, újrateremti a szolgaságot és megtagadja a szabadságot. De a többiekben keltett bizonytalanság és félelem a manipulátorok biztonságát is aláássa. Másokat félelemben tartani tartósan csak erőszakkal lehet. Még időben meg kell fékezni az erre törekvőket. Félelemben nem lehet élni. Az egyenlőség alapérték. A félelmet csak a szabadság oszlathatja el.
Szétszedés és összerakás
Nem igaz a vád, hogy a posztmodern destruktív. Az is hazugság, hogy a fogalmak dekonstruálásával nem lehet problémákat megoldani. A dekonstrukció nem puszta jelentéstelenítés, hanem az újhoz szükséges alkatrészek létrehozása a régiekből. A jelenlétre képes éber tudat eszköztárában egyaránt jelen kell legyen a kauzalitás és a holisztikus analógia. Az oksági gondolkodás sem elvetendő. A dekonstruáló környezetben is marad szerepe. Az elemekre bontás nem a kauzalitás tagadása. Nem végzetes entrópia. Alternatívája nem az örök transzcendens analógiák meglátása és átvétele. A való világ egyetemes totalitás, de nem eleve determinált. A lét nem örök ideák átszüremlése, hanem nyitott organizmus, amit a szabad akarat is alakít. A teremtés folyamatos, nem egy létező, kőbe vésett mester-terven alapul, sokkal inkább a meglévő valóságból dekonstruált elemekből és az ismeretlenből való szabad és kreatív alkotás. A szétszedés nem akadálya, hanem éppen ellenkezőleg, eszköze az összerakásnak.
Csak nagyon hozzá nem értő emberek képzelik, hogy a macskák nyelve a nyávogás. Az csak eszköz a butább fajok megtévesztésére.
Egymás között a macskák testbeszéddel kommunikálnak. Ha nem akarunk teljesen kiszolgáltatottak lenni, jobban tesszük, ha mi is megtanuljuk.
Először is erősítsük meg a kettőnk közti bizalmat. Nem elég szeretni a macskát: meg is kell értetni vele, hogy szeretjük.
Ha ránk néz hipnotizáló macskaszemével, hajoljunk hozzá közel, és lassan csukjuk be a szemünket, mintha egyszerre mindkettővel kacsintanánk. Ez olyan, mint embereknél a puszi. Érdemes kipróbálni, a macska el fog olvadni tőle. Sacival mi ezt a mutatványt már odáig fejlesztettük, hogy néha viszonzásul mély érzéssel megnyalja az orrom hegyét. Ebből tudom, hogy közeli családtagjának tekint. Meg abból, hogy pont úgy fúrja be magát a poláromba, mancsával dagasztva az anyagot, halk dorombolással, ahogy a kiscicák bújnak az anyjukhoz.
A teljes tananyag (novella) elolvasható a Darwin parázik c. Irka antológiában. Megvásárolható a Gödöllői Városi Könyvtár regisztrációján.
– Gyere csak, mutatok valamit!– szólt sejtelmesen, és a kalitkát kinyitva, ügyesen kivett egy kismadarat. Hatalmas tenyere puhán és finoman fogta, ujjai védőn ölelték körül. Látszott a madáron, nem új neki a dolog, biztonságban, jól érezte magát.
– Most odaadom neked, fogd meg egy kicsit – és már nyitotta is tenyeremet. Tiltakozni sem volt időm. Ijedten próbáltam megtartani, úgy ahogy tőle láttam. A madár megérezte az idegent és hevesen dobogott a szíve. Hirtelen sajnálni kezdtem a csepp teremtményt.
– Simogasd lágyan! Így – mutatta Keresztpapa. – Beszélj hozzá halkan, meglátod, szeretni fogod, csak fogadd el őt olyannak, amilyen. Nézd, milyen pici, milyen törékeny, mennyire fél. Nyugtasd meg, és örökre a tiéd lesz, úgy érzed majd, csak neked énekel.
Ahogy a kezemben fogtam a pihés kis jószágot, éreztem, lassan feléled, aprókat csipog, forgatja fejét, csőrével keresi ujjamat. Már nem utáltam, vártam, hogy szóljon, csiviteljen nekem. Mikor Keresztpapám visszatette a helyére, a madár felreppent a rúdra és vidáman csatlakozott a tollas kórushoz. Már nem zaj volt, már nem hangos zűrzavar. Ének volt, trillázó boldogság, mely melegséggel és szeretettel töltött el. Rádöbbentem Keresztpapám turpisságára. Megértette velem, milyen ember ő, és visszafogottságában is mennyire szeret engem, milyen fontos vagyok a számára.
– Én is szeretlek, Keresztpapa! Köszönöm! – kiáltottam és boldogan ugrottam a nyakába. Éreztem, ez a két hét életem legszebb nyara lesz.
A teljes novella elolvasható a Darwin parázik c. Irka antológiában. Megvásárolható a Gödöllői Városi Könyvtár regisztrációján.
