Szokásos kuponengedményes tömeghétvégén vetettem magam a bevásárlóközpont küzdőterére, mint gladiátor a Colosseumba. Ahogyan megannyi önképzavarban szenvedő nőtársam, a még csak gondolatban csírázó tavaszi fogyókúra minden hájat elsöprő eredményében bízva céloztam meg a 38-as méretű göncöket. Előtte kamaszlányomtól alapos kiképzésben részesültem a menő cuccokról. Szemérmetlen őszinteségű felvilágosításában gyors egymásutánban röpködtek a trendi dizájn-kifejezések, amelyekhez buzgón bólogattam, hogy 20 évvel ezelőtt átlagon felülinek mondott IQ-m mára leamortizálódott maradékát pajzsként használva leplezzem teljes divat-analfabétizmusomat. A nagynak hirdetett divatcégek diadalívet formázó ajtó nélküli bejáratán vonultam be elszántan és vérszomjasan. Ide nekem minden virágos top-ot, testre simuló body-t, ceruzavonalú szoknyát, op-artos jegginget, de még púderszínű envelope táskát is! Víg Dóra: Feszes combok bővebben… →
Az vagy nekem, drága Bundáskenyér,
mint tavaszi zápor éhem sivatagán.
Gyomrom miattad örök harcban él,
Hisz veled sosem lehetek divatsovány.
Erős vagyok ugyan, de van pár hibám:
Ha megérzem lágy illatod a konyhán,
vonzó lankáid rögtön bejárja fantáziám
míg senyvedek a diéta poklán.
Szagod varázsa csordultig betölt,
S egy harapásodért is sorvadok.
Nem szabad! vagy mégis… az éhség úgy gyötör
Egy falatot… vagy kettőt bekapok…
Betojásaranyoztad az életem,
Felfaltalak, de mégis éhezem.
Na végre! Felértem. Kíváncsi lennék, ki volt az a barom építész, aki 865 lépcsőt tervezett a toronyszobához? Még jó, hogy minden nap children – fitneszezek, és tajcsizok a tengerparton. Futni is szoktam a kastély melletti erdőben. Már kértem apámtól egy olyan szintetikus futópályát, amilyen a Margitszigeten van, Magyarországon. Érdekes lehet ez az ország. Olvastam, hogy szuper színitanodáik vannak. Jelentkeztem is az egyikbe, aminek megtetszett a hosszú neve: Goór Nagy Mária Színitanoda Egyesület Művészeti Szakgimnázium. Visszaírták, hogy jelenleg királylányokat nem vesznek fel, most a csúnya, karakteres arcok a menők. Különben is mit akarok én, ha nemsokára megszúrom az ujjam, és 100 évig fogok aludni. 115 éves nőkre már nincs szükségük, azokat már nem akarják zaklatni a hetvenes rendező-férfiak.
Úristen! Milyen ráncos az arca az anyókának. Az biztos, hogy nem kapott se botox injekciókat, se HIFU ( Nagy-Intenzitású Fókuszált Ultrahang) kezelést soha életében. Jó reggelt öreganyó! Megjöttem. A sorsát senki sem kerülheti el. Mutassa meg melyik az orsó, gyorsan megszúrom magam, és haladjunk. Aludni szeretnék már, ha a Grimm testvérek voltak olyan galádok, hogy 100 év alvásra ítéltek. Szabad ilyet csinálni? Ezt tanították nekik a kreatív írói kurzusokon? Végül is jól jártam, hisz a királyfi csókja felébreszt majd, és élünk utána, mint Marci Hevesen. Már most mondom, hogy csak szép hapsit fogadok el, minimum olyan legyen, mint Vecsei H Miklós, a 21. század Rómeója, akinek csodálatosan duzzadt száját öröm lesz megérintenem ajkaimmal. Már a gondolatára is vibrálok.
Mi van? Elmarad az alvás? Ne má! Nekem kell megcsókolnom egy csúf békát? Kikérem magamnak! Én Csipkerózsika vagyok, nem csókolgatok mindenféle varangyokat. Falhoz is vághatom? Na, ez már döfi, mindig is érdekelt a szado-mazo.
Elindult a cégnél a Nagy Fogyás program. A fitness teremben havonta mérték a testsúlyunkat és életmódtanácsokat kaptunk emailen.
Egy darabig nem történt semmi. Aztán, úgy fél év múltán, láttam néhány felismerhetetlenségig megváltozott embert. Gondoltam, írok egy cikket a csodás eredményekről az üzemi lapba, és elindultam interjúkat készíteni.Mersdorf Ilona: A nagy fogyás bővebben… →
Reggel vállamon kereszttel elindultam a szavazókörbe. Már jó régen hordom, mára szinte részemmé vált. Az utóbbi évek rakták rám. Azóta kényszerűen mindenhová magammal viszem. Nem könnyű vele élni, lenyom, megnehezíti a mindennapjaimat. Most megint megígérték: megvédenek. Gondoltam, itt az alkalom, hogy letegyem valahová. A bejáratnál megállítottak és nem engedték, hogy bevigyem. Azt mondták túl nagy, és egyébként tiltják a szabályok, nem kerülhetnek be oda zavaró tárgyak. Furcsálltam a dolgot. Próbáltam érvelni, mondtam, azt olvastam, úgy szavazhatok, hogy valaki mellé teszek egy keresztet. Rögtön közölték velem, nem ilyen keresztre gondoltak, hanem olyanra, amelyik nem nyúlik túl a rajzolt körön, a kiválasztott név mellett. Az én keresztem túl nagy, le kell tennem az ajtó mellé, ha befejeztem a voksolást vihetem tovább, ahová akarom. A szavazólap újságnyi volt, mégsem találtam megfelelő jelöltet. Ráírtam a lap aljára, hogy Barabás. Rajzoltam mellé egy kört és abba tettem keresztet.
Mélyről fújta ki a füstöt és szemével elgondolkodva követte a füstkarikát. – Két nővel élek együtt és mindkettő tökéletesen idegen számomra.
Meglepetten fordítottam felé a fejem. Nem számítottam ilyen vallomásra. A tízperces cigaretta szünetekben sok mindenről beszéltünk már Andrással, de ennyire személyes témát nem érintettünk még. Nem azért, mert gondosan kerültük, mint akik tudják, hogy csak így lehet egymástól biztonságos távolságot tartani. Nem volt köztünk semmiféle vibrálás, mondataink nem félbehagyott lehetőségek lenyomatai voltak. Egyszerűen csak jól kijöttünk egymással. Víg Dóra: Megcsalás bővebben… →
Éjfél:Szerény, kicsi szó. Két szótag, öt hang. Mégis jelentős forduló pontja napjainknak. Előtte ma, utána holnap. Túljutva rajta: fordítva. Mikor is fordul át a ma holnapba? Köznapi fölfogásunkban pontosan 24:00:00 és 0:00:00 másodperc közt. Gyakorlatban e két másodpercet, mint határt el is hanyagoljuk. Hiszen mire kimondjuk, már több is eltelik belőlük. De az óra számlapja híven tájékoztat-e az éjszaka felező pontjáról? Igazat mond-e? Valóban ekkor feleződik az éj sötétje a Nap leszentülte és fölkelte közt? Itt aztán közbeszól a – hol is? Érdemes-e vitatni, hogy a zónaidő keleti és nyugati határán, vagy akármely más délkörén különbözik ez az éjt felező pillanat? S közben a műsort sugárzó hírművek oly magabiztosan közlik: „Éjfél van.” Nem szólva arról, hogy ezen állításukhoz–ámításukhoz névszói állítmány is ölég lenne: „Éjfél”… De özönlik a szó – hiszen ezt vélik föladatuknak – és igazság tartalmukat nem szoktuk kétségbe vonni. Hej, ha csak ez lenne az egy, a legfőbb bukfenc tájékozódásunkban!
„Gyerekkoromban a húsvéti ünnepet megelőző napok tragikusan hatottak reám. Egyszerre megváltozott a levegő színe és íze: sápadtsággal, nemes és gyászos virágszaggal, gyertyafénnyel telt meg a levegő. A dominikánusok terén körmenetek vonultak el, zászlókkal, melyre a Gyermeket és a Bárányt hímezték, s a tót asszonyok fájdalmas hangon énekeltek, mintha valamilyen jóvátehetetlen gyász szakadt volna a világra. E napokban féltem és nem mertem az utcára menni. A misztériumok nemcsak a szertartásokban élnek. „Keresztények sírjatok” – énekelték a templomban, s ilyenkor mindig sírnom kellett. Mintha személyes közöm lenne a húsvéthoz, mintha a harangzúgásból, az énekből hozzám is szólana valami végzetes és magánügyszerű. Az emberben van valamilyen isteni anyag, ami nem pusztulhat el, s van benne emberi anyag, mely irtózatosan tud szenvedni. Ezt éreztem. Ezért féltem.” (Márai Sándor)
kiemelt kép: Raffaello Santi: Keresztre feszítés (Citta du Castello oltárkép)
A létezés megfelelő feszessége a megtartódás alapfeltétele. Ha kevés a tónus, összenyomódnak, ha sok szétmállanak a dolgok. A világmindenség nagy részét a részecskék közötti űr tölti ki, a testesült dolgok abban mozognak. A tudomány azt állítja, hogy pontosan nem képes meghatározni mikor hol vannak. A szűkösség és tágasság dualitása a tudati, lelki, szellemi dimenziókat is jellemzi. Egyrészt minél nagyobb a tudás, annál nagyobb felületen érintkezik az ismeretlennel, másrészt minél kisebb dologra koncentrál, annál pontosabban képes feltárulni. Az öntudatra ébredt én a külső és belső végtelen határán posztol. Az élet is egyszerre kiáradás és befogadás. A túlzott befelé irányulás veszélye az eltűnés, a mértéktelen tágulásé pedig a szertefoszlás. Mivel nem vagyunk egyedül, lehetőségünk van mások beengedésére, és másokba való behatolásra. A megmaradás alapfeltétele e két folyamat egyensúlya. Különben vagy megfagyottá sűrűsödünk, vagy azonosíthatatlanul ritkává válunk.
Élmény és trauma
Minél mélyebb vizsgálatnak vetjük alá az embereket érő hatásokat, annál nehezebb megkülönböztetni a jellegüket. Az élmény olyan tapasztalat, megélt esemény, átélt történés, amely mélyebb hatást tesz egy személyre. A hatás lelki eredménye egyformán lehet pillanatnyi benyomás és maradandó emlék. Az így tudatosult tapasztalás az elme működését, a gondolkodást és ítéletalkotást is érinti. Az élmény flow[1]-val is járhat. A trauma, ami maga is egyfajta „élmény”, a szervezetet érő hirtelen, erős hatás, ami megzavarja a megszokott testi és/vagy lelki funkciókat. Traumáról általában akkor van szó, ha a hatás kimutathatóan maradandó. A megrázkódtatásnál általában a negativitás is feltétel, bár vannak olyanok, akik pozitív traumákat is tételeznek. A tartalmas létezés nem kiküszöbölhető része a sokk. A megrendülés és olykor a szenvedés természetes. A stressz nem elkerülhető a tudatosult lények életében. Ne féljünk a traumától. Sok igazság van a mondásban: „Ami nem öl meg, az megerősít.”[2]
Bűn és büntetés
Bűnösek vagyunk-e, ha megszegünk egy törvényt, ami csalárd? Nézzük a bűnt magát. A bűn olyan cselekedet, tevékenység, kijelentés, gondolat vagy éppen mulasztás, amit valamilyen norma tiltottnak, hibásnak, rossznak, vagy elmarasztalandónak tart. Ha ezt egy (jog)államban törvény teszi, akkor az adott vétek büntetést von maga után. Annak, aki el akarja kerülni a büntetést, nem szabad megszegnie a törvényt. Régi elv: „Ignorantia juris non excusat.[3] Vagyis ismerni kell a szabályokat. Tudni, hogy egy adott tett „bűnös” vagy nem. Ez nem egyszerű. A hatalmon lévők megoldásnak gondolják hozni egy új szabályt, hogy amit tesznek az törvényes legyen. De ez nem megoldás, csak annak tűnik. Van egy hibája, a korábbi törvények létezése. A törvényesség alapkövetelménye a szabályrendszer ellentmondásmentessége. Ennek biztosítása a törvényhozók feladata. A szabályoknak betarthatóknak is kell lenniük, és nem lehetnek életidegenek sem. Nem betartható törvény megszegését csak a létrehozók büntetése követheti.
Már nagyon unom anyám állandó zsörtölődését. Tegyél rendet, mosakodj meg, tedd rendbe a körmöd, hogy nézel ki már megint, mi van rajtad – és ehhez hasonlóak. Egy nyári szünet miért nem telhet úgy el, hogy nem kell csinálni semmit. Nem azért szünet? De nem, anyám szerint nem. Még jó, hogy nincs mindig itthon. Kétnaponta jár dolgozni, váltásban. Addig van nyugtom, míg ő távol van. Akkor aztán délig az ágyban vagyok, gyorsan befalok valamit és irány a part. Nekem nincs testvérem, sőt igazából senkim sincs, mert anyám a válás után egyedül akart új életet kezdeni. Így kerültünk ide a parti kisvárosba, mi ketten. Senkit nem ismerünk még, barátaim nincsenek, mert nyári szünetben nehéz ismerkedni. Majd a suliban, ősszel. De nekem így is jó. Annyira izgalmas a tenger. Három hete, hogy ideköltöztünk, de még nem múlt el nap anélkül, hogy ne láttam volna a tengert. Lehet, hogy a tenger fog bennünket kihúzni a nyomorúságból. Lehet, hogy egy napon találok valamilyen értékes kincset. Kidobja a hullám, én pedig éppen ott állok a parton, a szokásos helyemen, a sziklák tövében és egyenesen a lábamhoz sodorja a víz. Egy elsüllyedt hajó rakománya partot ér. És én ott leszek, ott leszek, hogy az enyém legyen.
Elég lenne egy levél is melyben az áll, az írás megtalálójának százmillió rubelt ajándékozunk, csak el kell menni érte Moszkvába. Ennyi és semmi több nem kell. Palackban érkezhetne az írás.
