Kedves anya és apa!
Ha ezt a levelet olvassátok, én már nem élek. Tudom, mert rábíztam Somára, hogy csak akkor adja oda nektek, hogyha… nos, igen.
Nem igazán tudom, hol kezdjem, vagy mit mondjak. Egyedül abban vagyok biztos, hogy el akarok búcsúzni tőletek. Úgy igazán. Rendesen. De személyesen nem megy. Képtelen vagyok, mert tudom, hogy anya sírva fakadna – ahogy valószínűleg most is –, apa pedig komor lenne, és úgy bámulná a tévét hosszú órákon át, hogy be sincs kapcsolva (bizony apa, szokásod). Szóval nem tudom, hogy is kell az ilyet jól tálalni. Talán sehogy.
Amikor megszülettem, és elkezdtem járni, enni, beszélni, senki nem tanított meg rá, hogy köszönjek el utoljára. Mindig csak a viszlát volt, amit az idősebbek kijavíttattak velem viszont látásra, mert így udvariasabb. De én most nem mondhatom ezt. Soha többé nem mondhatom ezt. Ennyire biztosra vette mindenki, hogy ejj, ráérünk még azt a bizonyos utolsót megtanítani neki? Vagy csak én nem tanultam meg elég jól a leckét, és valójában volt erről szó? Ha igen, akkor sajnálom. Tényleg sajnálom, mert figyelnem kellett volna, akkor most nem beszélnék itt a semmiről hosszú bekezdéseket.
Ha belegondolok, egy kicsit vicces ez az egész. Azt hittem, van időm. Mindenki úgy viselkedett velem, mintha örökké élnék. Sokáig ezt is éreztem. Lehet, hogy szándékosan felejtettem el a végső köszönést, mert nem akartam használni. Aztán amikor oda juttatott ez a betegség, hogy hupsz, mégse élhetek örökké, már nem tudtam előhívni az agyamból. Van ez így, az ember elfelejt dolgokat. De hogy felejthettem el a halált? Talán ezért jött ilyen hamar. Megfeledkeztem róla, ő meg beintett a csontos ujjával, felvette a fekete csuklyát, előkapta a szekrényéből a kaszát, és elhévezett a házunkig.
Akárhogy is történt, legalább megvárta, hogy lássam, amint Soma megnyeri az aranyat a fotóversenyért (kétségtelenül sokat köszönhet a modellnek, ragyogtam azokon a képeken), megtaníthassam apát az öltözködés művészetére (nagyon jól állnak a nyakkendők, apa), valamint, hogy anya tökéletesítse a nagyi mandulatorta receptjét. Ha esetleg elfelejtenéd –, mert mint említettem, az ember elég feledékeny típus –, akkor a titkos hozzávaló a juharszirup öntet. Szívesen.
Lehet, hogy nem emlékszem a végső köszönésre, de megpróbálok alkotni magamtól egyet, hátha az is megteszi. Tehát…
Kedves anya és apa!
Ég veletek.
Pápá.
Ideje elválni egymástól.
Visszavonom, ez rossz ötlet volt. Nem megy.
Nem is akarom kimondani, bármi is legyen az a kifejezés. Így, hogy nem tudom, mi az, nem tűnik annyira véglegesnek a dolog. Mintha a végső búcsú sosem jönne el, és a túlparton még találkoznánk.
Most már tényleg befejezem ezt a levelet, eskü! Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon szeretlek titeket! És Somát is, de neki egy másik levelet írtam, amiben ráhagyom a laptopomat, csak szedje le róla a csillámos matricákat. És azt a koncertjegyet nem neki vettem, ha kérdezi. Tényleg. Én is látni akartam azt a bandát, ezért már csak miattam is muszáj elmennie rá! (Na jó, neki vettem, de ne áruljatok el!)
Erről jut eszembe! Csak vidám zenét játsszatok a temetésemen! És SENKI NE VEGYEN FEKETÉT! Akkor már inkább fehéret, az elegánsabb.
Még valami. Ha már tanárként dolgoztok, és sikeresen leégettetek két éven át a gimiben, ne csak a tatárjárást meg a Vörös és feketét magyarázzátok a többieknek. Légyszi-légyszi tanítsátok meg az embereket arra a bizonyos utolsó köszönésre.
Aux Eliza. 1999-ben született Egerben. Magyartanár-könyvtárostanár szakos egyetemi hallgató, szívügye az ifjúsági irodalom. Főként YA műveket ír és olvas.
