Kávészünet kategória bejegyzései

Egy korty kávé – egy falat írás.

Aux Eliza: Amikor a köszönést tanultam

illusztráció: pixabay.com

Kedves anya és apa!

Ha ezt a levelet olvassátok, én már nem élek. Tudom, mert rábíztam Somára, hogy csak akkor adja oda nektek, hogyha… nos, igen.

Nem igazán tudom, hol kezdjem, vagy mit mondjak. Egyedül abban vagyok biztos, hogy el akarok búcsúzni tőletek. Úgy igazán. Rendesen. De személyesen nem megy. Képtelen vagyok, mert tudom, hogy anya sírva fakadna – ahogy valószínűleg most is –, apa pedig komor lenne, és úgy bámulná a tévét hosszú órákon át, hogy be sincs kapcsolva (bizony apa, szokásod). Szóval nem tudom, hogy is kell az ilyet jól tálalni. Talán sehogy.

Amikor megszülettem, és elkezdtem járni, enni, beszélni, senki nem tanított meg rá, hogy köszönjek el utoljára. Mindig csak a viszlát volt, amit az idősebbek kijavíttattak velem viszont látásra, mert így udvariasabb. De én most nem mondhatom ezt. Soha többé nem mondhatom ezt. Ennyire biztosra vette mindenki, hogy ejj, ráérünk még azt a bizonyos utolsót megtanítani neki? Vagy csak én nem tanultam meg elég jól a leckét, és valójában volt erről szó? Ha igen, akkor sajnálom. Tényleg sajnálom, mert figyelnem kellett volna, akkor most nem beszélnék itt a semmiről hosszú bekezdéseket.

Ha belegondolok, egy kicsit vicces ez az egész. Azt hittem, van időm. Mindenki úgy viselkedett velem, mintha örökké élnék. Sokáig ezt is éreztem. Lehet, hogy szándékosan felejtettem el a végső köszönést, mert nem akartam használni. Aztán amikor oda juttatott ez a betegség, hogy hupsz, mégse élhetek örökké, már nem tudtam előhívni az agyamból. Van ez így, az ember elfelejt dolgokat. De hogy felejthettem el a halált? Talán ezért jött ilyen hamar. Megfeledkeztem róla, ő meg beintett a csontos ujjával, felvette a fekete csuklyát, előkapta a szekrényéből a kaszát, és elhévezett a házunkig.

Akárhogy is történt, legalább megvárta, hogy lássam, amint Soma megnyeri az aranyat a fotóversenyért (kétségtelenül sokat köszönhet a modellnek, ragyogtam azokon a képeken), megtaníthassam apát az öltözködés művészetére (nagyon jól állnak a nyakkendők, apa), valamint, hogy anya tökéletesítse a nagyi mandulatorta receptjét. Ha esetleg elfelejtenéd –, mert mint említettem, az ember elég feledékeny típus –, akkor a titkos hozzávaló a juharszirup öntet. Szívesen.

Lehet, hogy nem emlékszem a végső köszönésre, de megpróbálok alkotni magamtól egyet, hátha az is megteszi. Tehát…

Kedves anya és apa!

Ég veletek.

Pápá.

Ideje elválni egymástól.

Visszavonom, ez rossz ötlet volt. Nem megy.

Nem is akarom kimondani, bármi is legyen az a kifejezés. Így, hogy nem tudom, mi az, nem tűnik annyira véglegesnek a dolog. Mintha a végső búcsú sosem jönne el, és a túlparton még találkoznánk.

Most már tényleg befejezem ezt a levelet, eskü! Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon szeretlek titeket! És Somát is, de neki egy másik levelet írtam, amiben ráhagyom a laptopomat, csak szedje le róla a csillámos matricákat. És azt a koncertjegyet nem neki vettem, ha kérdezi. Tényleg. Én is látni akartam azt a bandát, ezért már csak miattam is muszáj elmennie rá! (Na jó, neki vettem, de ne áruljatok el!)

Erről jut eszembe! Csak vidám zenét játsszatok a temetésemen! És SENKI NE VEGYEN FEKETÉT! Akkor már inkább fehéret, az elegánsabb.

Még valami. Ha már tanárként dolgoztok, és sikeresen leégettetek két éven át a gimiben, ne csak a tatárjárást meg a Vörös és feketét magyarázzátok a többieknek. Légyszi-légyszi tanítsátok meg az embereket arra a bizonyos utolsó köszönésre.

Aux Eliza. 1999-ben született Egerben. Magyartanár-könyvtárostanár szakos egyetemi hallgató, szívügye az ifjúsági irodalom. Főként YA műveket ír és olvas.

Mersdorf Ilona: Cséplés Füzesen

Annyi élet van ezen a képen, hogy inkább filmnek látom, mint pillanatfelvételnek. A háttérben inget-bő gatyát viselő férfiak hányják vasvillával a búzakévéket a cséplőgépbe. A nők talán épp az ebédet hozták, rajtuk tiszta ruha van.

Cséplés Füzesen, ezt a címet adtam a képnek. Nagyapám fiatalkoráról szól, őt mégsem ismerem fel rajta, és ettől még izgalmasabb. Az biztos, hogy ő az egyik főszereplő, de hogy melyik a két cséplőgépen pózoló fiatalember közül, azt nem tudom. A szőke, aki az olajozókannát tartja a magasba, mintha meg akarná keresztelni a masinát? Vagy a másik, aki az embermagasságú lendkerék előtt áll, és színpadias mozdulattal nyúl a kormánykerék felé?

Egyikük sem hasonlít arra az emberre, akit én ismertem. Nekem nagyapám az a kopasz, mosolygós arcú, kefebajuszú kis öregember, akinek a meséire úgy emlékszem, mintha velem történtek volna.

Ezt a történetet is ismerem. Hol volt, hol nem volt Tatának egy cséplőgépe. 45-ben eladta, mielőtt elrekvirálták volna, de a háború előtti években épp volt, és ennek köszönhette a szép legényéletét.

Kapósak voltak, ő és a tót barátja, a Tóni. Mindenfelé hívták őket csépelni, még a szomszéd falvakba is, fel egészen Királykegyig. Ott is aludtak a gép mellett, a szalmában. Egyik oldalt a lányok, asszonyok, másik oldalt a férfiak. A lányok jártak el vízért a kútra, esténként, amikor letették a munkát. A legények meg kísérték őket. Sok minden megesett azokon a nyári éjszakákon, a csillagos ég alatt.

Tatának is volt szeretője, egy szép román lány. Ő lehet az, ott a kép közepén. Az a babaarcú, karcsú, az azsúrozott kötényben. Olyan magakelletőn teszi csípőre a kezét, mint aki tudja, hogy mindenki őt nézi majd a képen, még száz év múlva is.

Nagymama rosszallóan ingatta a fejét, mikor nagytata a szeretőjéről beszélt. Én élvezettel ízlelgettem az új szót, azt is Tatától tanultam meg, hogy mit jelent. A királylányos mesékben nem volt szó együtt hálásról, szalmáról, ilyesmiről. Nem tudtam elképzelni, mi történik attól, hogy első látásra megszerették egymást, addig, hogy ásó, kapa, s a nagyharang választja el őket.

Tatát a szép szeretőjétől az anyja választotta el. Mintsem hogy szegény lányt vegyen el, inkább elvitette a fiát katonának. Két évig nem várt az a lány, mással járt csépelni, mire Tata hazakerült. Tata bánatában ivott, még a gép mellett is, egyszer majdnem leszakította a karját az a nagy lendkerék. Az első bálján megkérte tizenhat éves nagyanyám kezét. Ő is ott van már ezen a képen, csak nem lehet észrevenni a széplány mellett.

Pár évvel később ismét csináltatott Tata egy cséplőgépes képet. Azon már rajta van a négyéves anyám és az öccse is. De nagyapámat azon a képen sem ismerem fel. Még mindig nem elég öreg ahhoz, hogy hasonlítson az igazi önmagára, aki az én Tatám.

Papp Csanád: Elveszve egy vízsugárban

Fotó: Által Anikó (Gödöllői Fotós Kör)

Most, ahogy megmosom a kezem, túl hangosnak érzem a csapból folyó vízsugarat. Elveszek a hangjában, már nem a fürdőszobában vagyok, hanem egy vízesés közvetlen közelében. Szúrnak a bőrömre hulló vízcseppek, mégse leszek vizes. Átsétálok a víz falán. Az esőfüggöny túloldalán egy jégfalat találok, elsőre tükörüvegnek tűnne, de sugárzik belőle a hideg (és az élet hiánya). Tudom, nem fogy a jég, mégis olvad. Csupasz a tükörképem, pedig van rajtam ruha. Testem hibáit semmi sem takarja, mégis az emberi harmónia és egység a szembetűnőbb. Vérem súrlódásának a hangja felerősödik az ereim falán, a rekeszizmomban felszabadul az ATP energiája. A jégfalon egy papucsállatka pihen, ő az egyetlen élőlény itt rajtam kívül. Elkezdem hallani, majd érezni az egysejtű lüktető űröcskéjének működését. Várom, hogy a kis csillag alakú sejtalkotó összegyűjtse az állatban megrekedt vizet és kilökje magából, ezzel megakadályozva a felrobbanását. Már csak erre az egy sejtre koncentrálok, kizárom a vízfüggöny és a vérem zúgását, az olvadó jég szagát, csak a sejthártyán belüli tér van előttem, csak az számít. Órákig, vagy másodpercekig figyelem a sejtet minden érzékszervemmel, amikor elkezd egyre vörösesebbé válni. Körbenézek, és minden a piros sötétebb árnyalataiban tündököl,  félelmetesen hat. Kizökkenek ábrándozásomból – féltem, hogy erre már sosem leszek képes – a hosszú és erős vízsugártól a sebem felszakadt, és vérzik. Elzárom a csapot, és miközben kimegyek az ajtón, hogy bekötözzem a kezemet, meglátom a tükörben az orromat – olyan piros, mintha épp most jöttem volna be a hideg utcáról.

Papp Csanád egy álmodozó, aki akarata ellenére már kezd felnőni. Imádja a (rajz)filmeket.  Szabadidejében olvas, ír vagy zenét hallgat, miközben kézműveskedik.

Kerék Rebeka: Ballonkabát

Fotó: Csősz-Rada Beáta (Gödöllői Fotós Kör)

a széken hagytad a kabátod

zsebében még maradt pár szál a hiányod

pulzál a helyeden

ott áll még a kávéscsészéd üresen

benne kihűlt hosszúkávéd maradéka

csönded hiánya beleolvadt

a sárga kanapékba

a borravaló néhány apró és a magányod

a széken hagytad a ballonkabátod.

 

Kerék Rebeka, 2002-ben született Budapesten, jelenleg is ott tanul. Szereti a regények első és utolsó mondatait, a hosszú sétákat, a kliséket és a napfelkeltét.

 

Feketéné Bencsik Julianna: A Bari

illusztráció: Török Tamara Gödöllői Fotós Kör

Amikor Anna megszületett, sok-sok ajándékkal halmozták el a családtagok, barátok és az ismerősök. Kiságyában számtalan plüss és bárányszőrből készült állatka várta azt a pillanatot, amikor gazdájuk hozzájuk ér, megcibálja, esetleg meg is kóstolja őket. A hónapok teltek, a jó étvágyú Anna szépen gyarapodott, míg egy napon a szülők észrevették, hogy ágyában nem ott fekszik, ahová letették. Majdnem harminc centiméterrel arrébb, egy bárányszőrből készített Bari mellett szuszogott. Örültek, hogy gyermekük megkezdte a helyváltoztatást, de amikor már másodszor, sőt sokadszor is Annát ott találták, elgondolkoztak azon: vajon miért pont a Bari felé igyekezett? Feketéné Bencsik Julianna: A Bari bővebben…

Pap-Klára Márta: tűn(őd)és GÖMB-IRKA – egy kiállítás lenyomata

Szentiványi-Székely Enikő: inkognitó

fotó: Rimán Dorottya

Pap-Klára Márta: tűn(őd)és

hova tűnik, ki mindig el
magán magányköpenyt visel
szemek elől rejtőzködő
kavics szíve menekülő
redőny szempilláit zárja
sötétség a jóbarátja
lelkét hogyha kibogoznád
hideg ködöt lehelne rád
segíteni kéz ha nyúlna
küldene a Holdon túlra
maradj mégis szalmaszálnak
kibe lelke ki-be járhat

Elhangzott 2019. dec. 2-án az Artjárás könyvbemutatón

Nádašpétër: Elvégezve

(Máté 27,45-51…60; és 28,5-7…20;
Márk 15,38…46; és 16,14…20;
Lukács 23,44-46…50-53; és 24,46-47;
János 19,30…38-42) és 21,1…14)

fëlmorajlanak a jelek
s a bámész nép rettent raján
félelëm uralkodik el

a beálló félhomályban
bűnére döbbenő tömeg
mellét verve oldalog el

míg a mëgtagadott király
mögöttük a kërëszt trónján
karját vérësen kitárja

függöny nem hull – ám széthasad –
a zárókép még hátra van:


hol a kősírba zárt halott
harmadnaptól nyája élén
örök létre ébred immár

 

illusztráció: Raffaello: Keresztre feszítés (1502 )

A vers megjelent  az „Érted vagyok” folyóiratban.

 

 

Feketéné Bencsik Julianna: A furcsa fa GÖMB-IRKA – egy kiállítás lenyomata

Bányai Gizella: Jelenet

fotó: Braun Katalin

Feketéné Bencsik Julianna: A furcsa fa

Egy furcsa fa áll az alsó parkban,
mely egykor sebzetten várta,
hogy letört ágát felemeljék,
vihar dúlása után neveljék,
lombja az ég felé térjen
gyökere lent nyugodjon a mélyben,
árnyéka hűsítse a tájat,
ne legyen roncsoltan megfáradt.
Szokatlan fává növekedett
életnek-halálnak egyformán tiszteleg
magányos ugyan, de örömöt ad,
törzsén gyermekzsivaj fakad.
Része a rétnek, része a parknak,
örül minden madárdalnak
megsérült törzse átélt már sok telet
melyen tavasszal friss hajtás ered
hirdeti az örök megújulást
a sebzetten is valós megmaradást.

 Elhangzott 2019. dec. 2-án az Artjárás könyvbemutatón

Galló Kovács Zsuzsanna: Aperitif GÖMB-IRKA – egy kiállítás lenyomata

 Dercsényiné Horváth Gabriella:

Különböző valóságok

fotó: Rimán Dorottya

Galló Kovács Zsuzsanna:  Aperitif

évek óta őrzöm
annak a csokinak a papírját
amit akkor a kastélyban vettél
a jobb kezedre mutatva
enyém lett a sissis a császári párból
mint akik összetartoznak
egymás mellé írtuk nevünket
a vendégkönyvbe
a parkban a máriaterézia szobornál
hópelyhek hulltak homlokunkra
kalapod sapkámhoz simult
a fogason a cukrászdában
unikumot ittunk
dideregtem
pedig ez még csak
hiányod aperitifje volt
rövid szárú
gyűszűnyi kelyhű
pohárban szervírozva

Elhangzott 2019. dec. 2- án az Artjárás könyvbemutatón