Csiki Krisztina: Csillagtalan GÖMB – IRKA – egy kiállítás lenyomata

Szentiványi – Székely Enikő: Mindenek felett

fotó: Csiki Krisztina

Csiki Krisztina: Csillagtalan

Sorra hunytak ki a csillagok, egymás után tűntek el a csillagképek a nyári égboltról: a Delfin, a Pegazus, a Hattyú, a Kefeusz, a Sárkány. Az Ökörhajcsár volt az utolsó, ami egy ideig megpróbálta beragyogni a nyugati eget, azonban a sötétség még a távozó lelkeket begyűjtő Arkturusz narancssárga, időtlennek hitt fényét is kioltotta. Dani nem félt, miközben a föld árnyékba borult. Tudta, hogy ez a világ rendje. Az anyja mindig azt mondta neki, fény nélkül árnyék sincs, árnyék hiányában pedig semmitől sem kell félned. Dani nyugodtan kivárta, hogy leteljen az Életkönyvben megjövendölt száz nap, melynek végére a sötétség mindent magába nyelt, és csak akkor indult útnak.

A fák őrizték magukban a világosságot, foszforeszkáló lombozatuk épp csak annyira imbolygott a szellőben, hogy a nappal még láthatatlan ösvény most elő tűnjön. Dani határozottan lépkedett, tudta, hova kell mennie. Anyja átadta neki az ősi tudást, mielőtt utolsó leheletével eggyé olvadt volna az Arkturusszal, ahova a lelkek ősidők óta megpihenni zarándokoltak.

A fiú fel-felpillantott az ösvényről, melynek ezüstgyémánt porából cipője felhőket kavart, fel az aranyló, rákacsintó fákra. Jó helyen járok-e, kérdezte tőlük, azok meg bólogattak, amennyire a szellő engedte, leveleik zizzenve idézték fel a világosság emlékét. Nemsokára eléred a Toronymagas Fenyőt, melynek rejtekében megtalálod a Kulcsot Őrző Házat, susogták neki.

Dani harmadik almája elfogyasztása után bukkant a Fenyőre, melynek óriási ágai védelmezőn simultak egy parányi kunyhóra. Az ajtó mögött, a házikó közepén állt egy szék, rajta a Kulccsal. Teketóriázás nélkül odalépett és kézbe vette azt, majd megfordult és kilépett a szinte azonnal ritkulásnak induló sötétségbe. A Kulcsot szorongatva, zsebre tett kézzel iparkodott visszafelé.

Érezte, hogy valami megváltozott, hiszen az aranylombú fák gyenge csillámlását elnyomta az egyre erősödő narancsszínű napfelkelte, csakhogy nem a nap kelt fel, hanem milliónyi csillag született újjá az égbolton. Hunyorogva pislogott, mert nem akart hinni a szemének: a csillagok egy óriási, fölé tornyosuló, ám csöppet sem ijesztő emberalakká tömörültek. A csillagember imbolyogva kereste helyét az égbolton, ahogy csillagsejtjei pislákoltak, kergetőztek, majd egyik a másik után találták meg régi helyüket a csillagképekben.

Az Arkturusz született újjá utolsónak, fényudvara parányi pontból vakító holddá hízott, amely beragyogta a kora hajnal egét. Dani felnézett a csillagra és szinte hallani vélte anyja tanítását: árnyék hiányában nincs mitől félned, mégis kerülnöd kell a sötétséget, mert nem az éltet, hanem a fény.

Elhangzott 2019. dec. 2 – án az Artjárás könyvbemutatón

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kérjük adja meg a hiányzó számot *