Mersdorf Ilona: Könyvekről, szavakról

Mersdorf Ilona: Az ihlet jön
Mersdorf Ilona: Az ihlet jön

 

 

 

 

 

 

Nem tudom, mit csinálhattam akkor, amikor még nem tudtam olvasni. Úgy emlékszem, soha nem érdekelt más, csak a könyvek. A bennük élő világ sokkal valóságosabb volt, mint a saját életem.

Mások még az első szótagokat silabizálták, mikor én az Egri csillagokat olvastam. Még most is biztos vagyok benne, ott voltam én is azon a patakparton, ahol Gergő és Vicuska játszott, és Jumurdzsák ólálkodott a bokrok között. Hányszor újraolvastam, mindig mást és mást látva meg benne, attól függően, hogy éppen mi érdekelt. Mikor kalandra vágytam, a konstantinápolyi utazás, a tenger csillogása, a szökés a rabságból; mikor a szerelem után sóvárogtam, tudtam, hogy én is csakis Isten szabad ege alatt fogom kimondani az igent, mint Éva tette.

Harmadikos voltam, mikor a tanító nénim kölcsönadta A milétoszi hajós című könyvet. Attól kezdve istenítettem az ókori Görögországot, és imádom mind a mai napig. Ők adták nekünk azt, ami nélkül nem lehet élni: a tudásszomjat, a társadalmi szabadságot – vagy legalábbis az illúziót, hogy van ilyen.

Aztán következett a Jules Verne korszak, és tartott évekig. Talán a Kétévi vakáció volt az első, de a fő kedvencem a Némo kapitány és a Rejtelmes sziget. Milyen áhítattal olvastam még a halfajok leírását is, mennyire el tudtam képzelni a víz alatti világot! Nem annyira a cselekmény fogott meg – hiszen nagyrészt nem is érthettem az utalásokat az indiai elnyomásra – hanem az élmény, hogy az ember képes új világokat teremteni.

Mindig könyvet kértem és kaptam Karácsonyra. Még most is bennem van az izgatott öröm, amit akkor éreztem, amikor felütöttem a könyvborítót. Attól fogva megszűnt létezni a valóság körülöttem, teleportálódtam egy másik világba. Mikor nem olvashattam, akkor tovább álmodtam a könyvet, és az életem csak olvasás és álmodozás volt. Míg olvastam, a testem itt volt, iskolába járt, evett, aludt, de a lelkem más világokban bolyongott.

Próbáltam hidakat találni a két világ között, a valóságban is csinálni valamit, ami a könyvekhez méltó. Míg Vernét olvastam, tudós akartam lenni – imádtam a fizikát, a kémiát, főleg a kísérleteket. Törtem a fejemet, hogy mit fedezhetnék fel? Aprólékos részletességgel megterveztem egy expedíciót, amelynek során végighajózom a szülővárosomon átfolyó Berza folyót, a forrásától a torkolatáig – az kevéssé zavart, hogy a vize olyan sekély volt általában, hogy még egy gumicsónak is megfeneklett volna rajta. Kieszeltem valami bonyolult játékot Kati barátnőm számára is, hogy a földgömböt megforgatjuk, rábökünk egy pontra, aztán leveleket írunk egymásnak, mintha ott lennénk, azon a helyen – de aztán ez is hamvába halt.

Folyton rajongtam valamiért, vagy éppen valakiért. Kitaláltam egy szigetet, és azt fizikatanárom nevéből fabrikált anagrammával Minotto-nak kereszteltem el. Kedves, szőke férfi volt, a szeme mindig mosolygott, valósággal simogatott. Szünetben odamentem hozzá a folyosón, és elmondtam neki, hogy szeretnék otthon elektrosztatikus áramfejlesztő gépet készíteni, és azzal nyaggattam, hogy mi a delej, amiről Jókai ír? Az-e, amit mi áramnak nevezünk? Nevetett rajtam és ugratott, hogy a delej egészen mást jelent, furcsán nézett rám, és talán életemben akkor éreztem először azt, hogy mélyen elpirulok és kocsonya a lábam. Úgy emlékszem, ő is elpirult, de ezt már lehet, hogy csak én képzeltem hozzá, mikor később megosztottam érzéseimet a naplómmal.

Merthogy természetesen írtam, folyton írtam: naplót, és felsős koromban verset is. A szó volt az életem, hát ömlött belőlem mindig. Meséltem a húgomnak, míg ő mosogatott helyettem, meséltem kicsi unokatestvéremnek, aki egy éves korában hozzánk került, és a naplómnak, minden semmiséget. Aztán, mikor néha újraolvastam, vagy próbáltam újraolvasni a naplóimat – amiket direkt olvashatatlanul írtam, hogy a felnőttek ne tudják megfejteni – gunyoros megjegyzéseket írtam a lapszélekre, hogy úristen, ilyen hülye voltam?! És igen, ilyen hülye.

Mi tagadás, mindenben hittem, mindenbe belesodródtam és mindenért őrülten lelkesedtem, és mindig rohantam előre és sodortam magammal a világot. Akkor még nem volt bennem kétely és nem volt szemérem, képes voltam megmutatni a verseimet a tanáraimnak, és egyet elszavaltam egy iskolai ünnepélyen is. Kint álltunk az udvaron, rajokba fejlődve, úttörőnyakkendő, zászlófelvonás, valami évzáró volt – egy maroknyi magyar és rengeteg román gyerek – és én valami blőd verset szavaltam, amelyben az imperialista elnyomás is benne volt az én szabadságvágyam mellett. Talán a kubai válság ihletett meg. Bajor Andor nagyon jól megírta ezt a generációs feelinget a mérgező zöld Coca-colás humoreszkjében.

Az előbbi történethez csak annyit, hogy amikor mondtam a verset, éreztem, mennyire abszurd a helyzet, hogy a hallgatóság nagyrészt nem is érti a nyelvet, de nem is az számít, valamiféle jelképpé lényegültem át. Szégyenkezve álltam, míg oszlott a tömeg, a tanáraim kicsit megütközve néztek rám, éreztem, rossz volt a versem, ez a Kuba meg imperializmus valahogy nem jött be senkinek. Az osztálytársaim röhögtek és csúfolódtak. És akkor odajött hozzám egy lány a szomszéd osztályból, és azt mondta, hogy nem is tudta, hogy ilyen szép a magyar nyelv! Megdicsőültem. De az imperializmusról nem volt több szavam.

Azután az alázat évei következtek. A kívülálló rajongásával és bénító irigységével olvastam el mindent, amit csak lehetett. Klasszikusokat és a diktatúra falain át becsempészett kortárs írókat, költőket, gondolkodókat. Nem mutattam meg többé senkinek, amit én írtam. Szégyenletesen gyenge volt, az ideáljaimhoz képest. Egyszerű napszámosnak láttam magam a kultúra mezején, aki maximum szavalóversenyek, irodalmi körök szervezésével, mások bátorításával járulhat hozzá az egyetemes haladáshoz. További köteteket töltöttek meg naplószerű mamut-esszéim, amelyekben – továbbra is az illetéktelen olvasókra való tekintettel – olvashatatlanra kódoltan bánkódtam a magam, vagy a társadalom frusztrációin. Néha egy-egy külön lapra íródott szatíra, egyperces, vagy kipontozott sorvégekkel nyitva hagyott vers is került beléjük könyvjelzőnek.

Üdítő változatosságot hozott az életembe, hogy gyerekeimnek én írhattam meg a karácsonyi színdarabokat, amiket óriási közönség – a Szentestére összegyűlt család – előtt mutattunk be. De sosem hagytam fel a reménnyel, hogy egyszer majd megírom a saját könyvemet, „A” könyvet. A címe egyre változott: A gödör (vitriolos korrajz), majd ennek folytatása: Cseberből vederbe. De sosem jutott rájuk időm. Reggelenként az irodában képernyőre vetettem pár magvas gondolatot, amit munkába menet, vezetés közben érleltem aforizmaszerűen tökéletesre. Olvasni leginkább álmatlan éjszakáimon tudtam.

Aztán, mikor egyszer csak rengeteg időm lett, rájöttem, hogy ahhoz, hogy bánni tudjak a szavakkal, nem elég olvasni – írni is tudni kell. Örök jótanulóhoz illő buzgalommal igyekszem azóta is ezt a tudást elsajátítani, bár sok mindenről kellett érte lemondanom. Fájó szívvel nyúlok reggelente a laptopom után, amin saját szavaimat kell életre hívnom a halott betűkből – ahelyett, hogy belemerülnék a megannyi, már megírt csodás szó élvezetébe.

7 hozzászólás a(z) “Mersdorf Ilona: Könyvekről, szavakról” bejegyzéshez

  1. Élvezettel olvastam anyagodat. Gyönyörködtem a cicádban is, de főleg a stílusodban. Az utolsó mondatodra az mondom: örülj neki, hogy megteheted!!! Hogy ezt teheted!!! Hogy befogadás helyett adni/alkotni vagy képes.
    Várom, hogy elkezdjük újra, azaz folytassuk közös tevékenységünket. Képeim már nagyon türelmetlenek. 🙂

  2. Macskám nevében is köszönöm 🙂
    Jó lenne versek-képek között tölteni megint a napjaimat. De nyugalom kell hozzájuk. Igaz, nyugalmat is árasztanak 🙂

  3. Igen, Ilona, az olvasás, micsoda élmény! Elképzelni, ott lenni, együtt élni a könyv hőseivel. Ezt éreztem én is, amikor huszonegyedszer is elolvastam az Egri csillagokat. Az öcsém kívülről fújta. (Tényleg, ő mesélte, én a könyvben ellenőriztem. Még egy “a” betűt sem hagyott ki.) Imádtam az új könyvek illatát. Egyre gyorsabban olvastam, hogy amikor lapozom érezzem azt a különleges, semmihez nem fogható, átható szagot, mely a könyvekből áradt. Számítógépen könnyű ( jaj, dehogy!) bármit megírni, de jól megírni csak úgy lehet, ha érzed a papír illatát! Köszönöm ezeket a szép gondolatokat! Irma

  4. A betűfaló kislánytól az irodalomig… Minden betűd, sorod vonzott, hogy végig olvassam. Ócska tamburámon kedves rezonanciákat keltettek. Ne fogyj ki az írni valókból, hadd olvassunk rokonszenves, jó írásokat!

  5. Mindannyiunk (vagy legalábbis sokunk) könyvekkel kapcsolatos élményeit örökítetted meg, Ilona! Igazi utazás volt az időben, vissza első könyvélményeimig! Gratulálok, élvezettel olvastam!

  6. Köszönöm hozzászólásaitokat., örülök, hogy olvastátok az írásomat. Azt hiszem, ez egy olyan téma, ami összehoz bennünket 🙂

  7. A stílusod nagyon olvasandó, nem lehet abbahagyni az olvasást. (pontosan mint az “Egri csillagok”-at). Még emlékszem azokra a szép időkre, amikor te és Kati, régi könyvek borítójában a kincses térképet kerestétek és a járdára mindenféle kincshez vezető titkos jeleket rajzoltatok, amiket Misi és én… nem fejtettünk meg!
    Egészen véletlenül, az én kedvenc tanárom is a Minottó volt, (meg a Szepesi) azért bírom máig a fizikát meg a kémiát. Érdekes mennyi függ egy jó tanártól.
    Köszönöm, hogy a régi időkre emlékesztettél és alig várom, hogy hozzájussak valamelyik könyvedhez.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kérjük adja meg a hiányzó számot *