Szolnoki Irma: Búcsú laptopomtól

Kovács Sándor: Memento mori
Kovács Sándor: Memento mori

Leállt. Leállt és nem indult be. Nyolc éve társam, barátom, jobb kezem. Együtt lélegzett velem.

– Ne tedd ezt, kérlek! Nem hagyhatsz cserben, pont most, Karácsony előtt! – könyörögtem neki.

Hiába. A fekete monitor gyászosan sötét maradt, a halkan duruzsoló, búgó hang elnémult. Éreztem, nagy a baj. Most mi lesz? Soha nem történt még ilyen.

Kétségbeestem. A leveleim, a jegyzeteim, a karácsonyi üdvözletek, a fényképeim, a fotókönyvek, a szakmai rajzaim – soroltam sírva a végeláthatatlan veszteséglistát. Párom vigasztalt és eljött velem a szervizbe. Sírva rebegtem a fiatalembernek: nem indul, segítsen, mi baja lehet? Szeretem, nem tudok nélküle élni, javítsa meg nekem! Ott kell hagynom, komoly a baj, közölte rövid vizsgálódás után a fiatalember.

– Itt maradsz a doktor bácsinál, meggyógyít, ne félj – suttogtam az elválásnál, és megsimogattam a fedelét.

– Tudja uram, nekem minden használati tárgyam a barátom – magyarázkodtam. – Segítik a munkámat, könnyebbé teszik az életemet. Gondoljon csak bele, milyen rossz, ha hiányzik egy csavarhúzó vagy egy fakanál?

– Az ünnepre kész lesz, igyekszem – biztatott megértően. Látta, nagyon odavagyok. Nem az ősz hajam, nem az ünnepek hatották meg, az itt dolgozók mindig ilyen kedvesek.

Hazamentünk. Jött az ünnep, sütés, főzés, de gondolataim csak a laptopom körül jártak. Mint amikor a gyermekeim üdülni mentek, épp olyan üres volt a ház! No és az éjszakák! Amikor csendben ültem és pötyögtettem egy levelet, vagy rendezgettem a fotóimat, vagy épp csak a hírek érdekeltek…

Mi, emberek, óriások vagyunk? Ugyan, dehogy! Elég egy pici zűr vagy egy áramszünet, és máris csak félkarú törpék leszünk! Hamar megszokja az ember a jót, a modern világot. Egy pillanat, és máris az ókorba zuhantam. Telefonszám, címek, levelek… Istenem, hol lehet a régi jegyzetfüzetem?

Csak a telefont lestem. Mikor csörren meg, miért nem szól már? Hát nem értik? Hiányzik! Fáj!

A szakember nem hagyott sokáig szenvedni, az ünnepre kész lett, megújult a laptopom. Hálálkodva köszöntem meg, és rohantam haza. „Félre munka, félre gond, én most csak a tiéd vagyok!” Bekapcsoltam! Hangja szerelmesen felbúgott, fénylő szemmel nézett rám, s én kiéhezve vetettem rá magam. Ó, milyen élvezet! Itt van velem, az enyém, újra egyek vagyunk, kerek az életem!

Pukk. Tán félóra sem volt, ismét cserbenhagyott. Sejtettem, hogy vége, nincs tovább, de reménykedve mentem vissza a szervizbe. A srác ingatta a fejét, s már nem vigasztalt. Tömören, részvéttel mondta ki a diagnózist. Hagyjam ott a gépemet, de ez hosszabb idő lesz, s a gyógyulásra alig van remény. Felkészültem rá, bólintottam. Az elválás gondolatát agyam felfogta lassan. De hátha, mégis, talán – ugye, megpróbálja még? Már nem sürgős, csak tegyen meg mindent, kértem. Istenem, ugye nem? Nem elbúcsúzni jött vissza hozzám?

Családom látta nagy bánatom, s rögtön ugrottak segíteni. Kerítettek nekem kölcsönbe egy másik laptopot, és felrakták rá a legfontosabbakat.

– Anya már nem szomorú, végre újra nevet! – mondták örömmel, amikor látták, hogy újra gépelek.  Én nem szóltam, nem mondtam ellent, de legbelül furcsa űrt éreztem.

Tudtam, hogy vége. Nem akartam kibelezve látni. Férjem egyedül ment vissza a szervizbe. Nem is hozta haza, otthagyta alkatrészpótlónak a munkadíj fejében.

– Szervdonor lett – sóhajtottam, morbid viccelődéssel leplezve bánatom.

– Valahogy úgy – mondta férjem. – Az adatok a merevlemezen megmaradtak. Egy tokba tették, hazahoztam. USB csatlakozóval használhatod.

Szomorúan ültem a kölcsön kapott laptop előtt. Mindent megtett a kis ketyere. Gyorsan, halkan, precízen dolgozott. De nem tudtam megszokni. Kezem a régit kereste, nehezen ment a váltás.

Le kell mentenem a régi dolgaimat, eszméltem. Parancs kiadva, másolás indul. Az új gép a kedvemet kereste, odaadóan suttogott: „Hát itt van, nem látod? Én táplálom! Itt van veled!”

A régi merevlemez ütemesen pislogva dolgozni kezdett. Elsírtam magam. Valóban itt van! A „szívét” visszaadták nekem!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kérjük adja meg a hiányzó számot *