Almási Lajos alkotása

37. Kondukátor. Nicolae Ceaușescu, a Román Kommunista Párt vezetőjeként, Románia diktátora volt 1965-től 1989 végéig. Magát „a Kárpátok géniuszának” neveztette. Mikor az 1989 decemberében Temesváron fellángolt nyílt elégedetlenség véres eseményekbe torkollott, az ország felkelt Ceaușescu és rezsimje ellen. A diktátor a saját támogatására összehívott tömeggyűlésén, megalomán elnöki palotája erkélyén azt élte meg, hogy a több százezres tömeg diktatúrája elleni tüntetéssé alakult. A fegyveres erők gyorsan átálltak a felkelőkhöz. Sokan tervezett puccsról beszélnek. A mindenható diktátor hatalma hihetetlen gyorsasággal foszlott semmivé. Feleségével együtt sietve távozott Bukarestből. Korábbi alattvalóik támogatása nélkül, végül már gyalog menekültek. Egy fővárostól nem messze levő városban elfogták, és a helyi laktanyába szállították őket. A létrejött új hatalom azonnal rendeletet hozott egy rögtönítélő katonai bíróság felállításáról. A sebtében lefolytatott perben a házaspárt egy sor, okiratokkal bizonyított népellenes bűntettben – köztük a temesvári sortűz elrendelésében – marasztalták el, és halálbüntetést szabtak ki rájuk, amit azonnal végre is hajtottak az épület udvarán. Bírái egy héttel azelőtt még mind az alárendeltjei voltak. A többség megérdemeltnek tartotta az ítéletet. Elővigyázatosságból álnéven temették el őket. Két évtized múlva DNS-ük alapján azonosították maradványaikat, pontot téve a lappangó kétségre, hogy tényleg meghaltak-e. Azóta már valódi nevük szerepel a sírkövön, az a név, ami sokak sajnálatára benne marad a történelemkönyvekben is.

38. Önkormányzásvágy. „A mai települési tanácsok lényegében az államhatalom helyi végrehajtó szervei, amelyek bürokratikus úton felülről szabályozottak, de amelyek funkcióiba „belekeveredtek” – a formális népképviseleti elemek közé – önkormányzati jellegű elemek is. A monolitikus hatalom körülményei között az önkormányzati elemek elsikkadnak, annak lebomlása közben, az önkormányzati elemek előtérbe kerülésével párhuzamosan viszont kiderült, hogy azok nem eléggé kiérleltek és az adott környezetben működésképtelenek, és gátolják a közigazgatás működését is. És el is érkeztünk a lényeghez: a működő helyi hatalom kettős jellegéhez, miszerint az egyidejűleg és párhuzamosan igényli az államiságból adódó közigazgatás helyi szintjének és a helyi önkormányzatnak szerves (együtt)működését. Ezzel szemben nemcsak az a baj, hogy az önkormányzás közel működésképtelen, hanem az is, hogy definiálatlan (és a mai fogalmakkal definiálhatatlan!). Azaz, ma nem különül el egymástól a közigazgatás és az önkormányzat! Ez azonban nem véletlen, mert az utóbbi (de facto) nem is létezik. Egy tény: közigazgatás nélkül nincs működő állam (sem gazdaság, sem társadalom, sem politika!). A közigazgatás a „felépítmény infrastruktúrája”, így az állam működésének egyszerre célja és eredménye. Az önkormányzat vonzó, elméleti társadalmi modell, amely, mint keret, lehetséges formája a települések állami létének is. A népképviselet organikus módjaként nem az egyszerű kontroll (már önmagában is szükséges!) lehetőségét kínálja, hanem az adaptív és dinamikus működés keretéül is szolgálhat. Az önkormányzás tehát vonzó és távlati lehetőség, amelyet célként kitűzni feltétlenül pozitív vállalás, de itt most nem realitás.”

(Gödöllői Mindenes, 1989/12 szám, Ujj Béla: Közigazgatás és önkormányzat – Ma és holnap)

Illusztráció: Almási Lajos

35. Drukkerlét. Bármennyire is komoly dolog az élet, a társadalom működése felfogható egyfajta játéknak. Ez akkor is igaz, ha az emberek a játékra csak mint valamiféle önkéntes, nem kötelező, „szabadidős” tevékenységre tekintenek. Vannak olyanok, akik részt vesznek benne, és vannak, akik csak nézők. A drukkerek mindig és mindenhol sokkal többen vannak. Egy konkrét helyzetben fontos a kétféle hozzáállás aránya. Mikor a kelet-európai rendszerváltások lehetősége – váratlanul és az érintettektől függetlenül – megnyílt a térség országai, népei számára, minden ország saját karaktere szerint viselkedett. Prágában, Varsóban, de még Bukarestben is százezreket mozgatott meg a változásigény, nálunk tízezreket mozgósítottak a különböző szándékú „szervezők”. Magyarország történelmileg túlélésre rendezkedett be. Itt – rendre – az alámerülő, kibekkelő, a nézőtérről csak az alkalmas pillanatban a játékba beszállók érvényesülnek. Nem a Rákóczik nyernek, hanem a Grassalkovichok. Az emberek inkább a hatalom mellett, mint ellene vonulnak utcára. Uralkodásuk idején lépnek be mozgalmakba, pártokba. Az a tény, hogy aktívan legfeljebb csak néhány tízezren kapcsolódtak be a változtatásba, és a többiek bevonására csak erőtlen, gyorsan elhaló és meddő próbálkozások történtek, egyik legfontosabb oka a mai helyzetnek. A mindenkori hatalomra kerültek számíthattak erre a passzivitásra.

36. MDF-piac. A rendszerváltáskor a világban egyeduralkodó – nálunk is az összeomló szocialista (terv)gazdaság helyére törekvő – neoliberális gazdaságpolitika a piac mindenhatóságát hirdette. Akkor még kevesen látták, hogy valódi lényege éppen ellenkezőleg, a szélsőséges jogi eszközökkel történő piactorzítás. Ma már jól látható, hogy a cél nem az igények jobb kielégítése, hanem márkák megalkotása, és azok neve alatt, privilegizált körülmények között, a profittermelés. Az MDF-piacok, a Magyar Demokrata Fórum kezdeményezésére, a városokban létrejött olyan piacterek és ott tartott vásárok voltak, ahol a mezőgazdasági termelők a kereskedelem kiiktatásával, politika által szervezetten, közvetlenül a fogyasztóknak értékesíthették termékeiket, főleg élelmiszereket. A rendszerváltás átmeneti viszonyai között, az élelmiszerek iránti kereslet és kínálat eltávolodott egymástól. A városokban élő, a változások következtében egyre nagyobb számban munkanélküli polgárok, bevételük mind nagyobb részét fordították az egyre dráguló élelmiszerek vásárlására. A mezőgazdasági termelők maguk is veszélybe kerültek, mert a terményeiket korábban felvásárló, és részben azokat exportáló cégek, a piac politikai eredetű beszűkülésével, majd összeomlásával tönkrementek, így a kereskedelem drágulásával találták szembe magukat. Az „elérhető árak” persze azt is jelentették, hogy ezeken a piacokon az egyébként is eladósodott állam sem igen jutott adóbevételhez. Ez a megoldás ideiglenesen segített a katasztrófa elhárításban, de nem támogatta a (szociális?) piacgazdaság intézményesülését.

illusztráció: wiki

33. Négyigen. A nemzetközi politikai viszonyok megváltozása keltette helyzetben a „népgazdaság” fundamentumai megállíthatatlanul omladozni kezdtek. Az összeomlás kéznyújtásnyira volt, amikor négy ellenzéki párt arra a kezdeményezésre összpontosította erőit, hogy népszavazást kezdeményezzen a Munkásőrség megszüntetéséről, az állampárt vagyonelszámolásáról, a munkahelyi pártszervezetek megszüntetéséről, és a köztársasági elnök választásának módjáról. Bár az első három kérdés, már akkor beláthatóan, magától is rendeződött volna, a népszavazást kikényszerítették, és meglehetős politikai felhajtás mellett meg is tartották. Egyetlen valódi eredménye az lett, hogy a közvetlen, nép általi köztársasági elnökválasztás lehetősége meghiúsult. Ez az erősen vitatható döntés máig hat. A népszavazás a népnek a közügyekben való részvétel illúzióját kínálta, másodlagos jelentőséggel bíró, tulajdonképpen álkérdésekben, miközben az alakuló elit a háttérben alkudozott a hatalmi feltételeken. A népszavazás kezdeményezői pedig jelentősen növelték ismertségüket és népszerűségüket. Az államelnök személyéről azóta a parlament dönt, azaz tulajdonképpen, hatalmi paktumok eredményeként, a pártfegyelemmel kötött többség.

34. Címer. A nemzeti jelképek ügye olyan téma, amihez minden magát politikusnak gondoló aktivista hozzá tudott és tud ma is szólni. Ebben a futball-szakértelemhez hasonlít, amivel mifelénk szinte mindenki rendelkezik. A létező szocializmus mindent átalakító aktivista buzgalma után, abban, akkoriban, szinte mindenki egyetértett, hogy a hatályos „kádárcímert” nem lehet tovább használni, hogy vissza kell térni egy hagyományos magyar címerhez. Abban azonban nem volt konszenzus, melyik korábbi változat az, ami egyszerre fejezi ki a hagyomány szerves folytatását, és a vágyott haladás irányát. A címerről népszavazást terveztek. Ám erre nem került sor. Végül két változat maradt meg alternatívaként, a koronás kiscímer és a Kossuth-címer. Az előbbi hívei azzal érveltek, hogy a korona államiságunk történelmi folytonosságát jelképezi, a magyar állam szimbóluma, nem a királyságé magáé. A koronátlan Kossuth-címert előnyben részesítők abban a változatban a nemzeti önrendelkezés, a szabadság és függetlenség, a demokratikus törekvések jelképét látták. Élénk vita folyt, döntés nélkül, majd hosszas ügyfektetés után a kérdést már az új parlament döntötte el, a nép bevonása nélkül. A korona mindenhova visszakerült.

Almási Lajos: Sárkányreptetés

31. Hatalomértelmezés. “A politikai harc a hatalomért folyik! A hatalom mindenkinek mást-mást jelenthet, a szabad létezés feltételei feletti rendelkezéstől, a mások élete és sorsa feletti uralomig, igen széles az értelmezési skála. Aki azonban erejét politikai küzdelemre fordítva, azt állítja, ő nem a hatalomért, hanem – úgymond – a hatalom ellenőrzéséért harcol, az vagy nem érti, mit is jelent a hatalom, vagy egyszerűen nem mond igazat. A hatalom felelősség! Aki hatalmat akar, annak akarnia kell az azzal járó felelősséget is, és persze az elkövetett hibák, bűnök következményeit is. Ma nekem nem féken tartott „rossz” hatalomra, hanem tettre kész „jó” hatalomra van szükségem, és arra, hogy közösen, kompromisszumok árán, végre – de nem végérvényesen – kiizzadjuk, mi a „rossz”, és mi a „jó”! Az érdekek szerteágazók! Van, aki dolgozni, van, aki csak megélni akar. Az emberek színesek, de a nem-vörös, az nem szín; a vörös az, és persze a kék, a zöld, a sárga, stb. is! Jó, ha világos, ki mit nem akar, de tevékenység alapja csak az akarás lehet, nem akarásnak … a tisztánlátás hiánya a vége.” … „A belülről működő törvényt naponta kell újra alkotni…” (Gödöllői Mindenes, 1990/10 szám, Ujj Béla: Hatalom, érdek, erkölcs – Kiért/miért folyik a harc?)

32. Stabilizáció. A létező szocializmus gazdasága mély válságban vergődött. Elvétve voltak olyanok, akik ezt tekintették központi kérdésnek. Még inkább kisebbségben voltak az olyan, változást akaró gazdasági szakemberek, akik a politikai mellett a gazdasági feltételek alakítására is kellő hangsúlyt fektettek. Akik ellenzékinek nevezett politizálásukkal nem csak magukat hatalomhoz segítő illúziókat akartak kelteni, hanem bizalmat próbáltak építeni az emberekben az új, szükségképpen megváltozó gazdasági jövő iránt. Akik nemcsak akciókban, hanem mindennapi gyakorlati gazdasági teendőkben is gondolkodtak. Akik megoldást kerestek az elszabadult – elszegényítő – infláció megfékezésére, és a normális napi élethez szükséges, állami működéshez elengedhetetlen költségvetés-egyensúly megteremtésére. Akik felhívták a figyelmet az illúziókon alapuló társadalmi igények által mozgatott kereslet reális szinten tartásának fontosságára, és a termelést gátló árak felügyelt felszabadításának szükségességére. Akik figyelmeztettek a fennálló külföldi hiteltartozások újratárgyalásának felbukkanó lehetőségeire. Akik – nem utolsó sorban – megoldásokat kerestek az embereket irritáló hiánygazdaság rendszerszerű és felelős megszüntetésére. Voltak ilyenek, de nem ők és nem ezek a témák kaptak hangsúlyt és teret az átmenetben.