Mersdorf Ilona: Piacnyitás (12)

 

 

 

 

illusztráció: pixabay.com

A piac maga az élet. Nem közgazdászokat idézek ezzel, inkább a nagymamámra gondolok, aki a hetivásáron szerezte össze a család asztalára kerülő terményeket. Más helyen és más időben, de ugyanúgy járok én is a standok között, számolgatom, mennyi almát vegyek az unokámnak, hány kiló spenótot főzzek szombatra a nagycsaládnak, mennyi füstölt parasztkolbászt fogyaszt el hét nap alatt a férjem, és mennyi csípős kecskesajt kell nekem.
Ahogy annak idején Mama rám, úgy bízom én is a férjemre a megtelt szatyrokat, hogy szabad kézzel tudjak válogatni a paradicsom- és paprika-halmok között, kiemeljem egyből a megfelelő méretű karfiolt a gúlából. Nem szabad tapogatni az árut, ez már a vírusos idők illemkódexéhez tartozik. Vissza-visszagurul azért a tárolóba az én kezemből is egy-egy kapavágástól rothadni kezdő újkrumpli, penészes kajszibarack. De én kesztyűt viselek!
Az árusok közül alig van valakin kesztyű. Csak egy csíráztatott magvakat kínáló fiatalasszonyon láttam, rendesen ki is volt vörösödve a bőre, gyöngyözött a párától az áttetsző gumikesztyű kívül-belül.
A maszkot is inkább csak a nyakukban viselik az árusok. Az asztalon túlról nem fertőzhetnek meg senkit, ők meg nem félnek. Akad itt is egy-egy nagyszájú szónok, aki arról tart előadást, hogy csak velük akarnak kicseszni ezzel a vírus-ijesztgetéssel. Nincs közönsége, mindenki siet a dolga után, a csapdába esett ismerős is szabadulna, talán még a szégyenlősen fél fülére akasztott maszkot is visszavenné az orra elé.
Szürreális dimenziót adnak az elrejtett arcok a tömegnek. A műtőszöld sebészmaszkok fenyegetőek, a légszűrősek még inkább, mintha idegen bolygó légkörét akarnák beszívhatóvá tenni. Az otthon varrt, tarka-barka anyagokból készült darabokat inkább nők hordják, sokuknak színben passzol a ruhája is. Én is hozzáöltöztem a bordóval szegett farmerkék arcvédőmhöz, a borvörös ballonkabátomat vettem fel. Árulják is a mindenes standoknál a maszkokat, száztól ezer forintig terjedő árfekvésben.
Csak az nem visel maszkot, aki nem akar. Mint ez az asztmás öregúr is itt, a kertészeti standnál, aki persze hogy az előtte álló nyakába zihál. Halad is előre a sorban, én is magam elé engedem. Egyetlen cserép súlya alatt liheg, kiválasztotta a legméretesebbet. Nagybokros csillagfürt kókadozik benne, biztos ajándékba viszi valakinek, mert egy cukrászsüteményes nylontasak is lóg a karján.
Sorra kerülök lassan, tologatom magam előtt a földön a ládát az összegyűjtött egynyári növényekkel, így legalább tartjuk a másfél méteres távolságot. Nekem kell feltennem a ládát az asztalra, pedig megvan a súlya, nem hiába hagytam a piacozás végére a virágvásárt. A pocakos, izzadó homlokú árus szatyrokba rakosgatja át a sárga napvirágokat, lila-piros-fehér rózsameténgeket, szappanillatú zsályát, orrot csiklandó bazsalikomot. Legalább blokkoláskor megtudom az árukat.
– Hát ez mi? – forgatja megütközve az egyik sárga virágos cserepet.
– Szerintem körömvirág.
– Olyan virág nincs is – mordul rám. – Honnan szedte?
– A napvirágok közül.
– Hát akkor valami hibrid – üti be a háromszáz forintot a számológépbe.
Megkönnyebbülök, hogy nem kobozta el a duplaszirmú aranyló gyönyörűséget, megyek is, mielőtt meggondolja magát.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kérjük adja meg a hiányzó számot *