Én tartós hullámot akartam
te tartós boldogságot.
A boltok ajtaja berozsdásodott:
nem vehettük meg, amire vágytunk.
Így hát a hokedlin ülve
kortyoltuk a tartós tejet
s mákszemeket válogattunk
a vöröslő lencsék közül.
– Most van időnk – suttogtuk:
újrakerekíteni a világot.
Te földgolyókat formálva,
mint játszó gyermek,
álomdarába forgattad
az összeragadt perceket.
Már a délután is ránk unt,
én csak szemelgettem a mákot,
s mire beesteledett,
szánkban megalvadt a boldogság:
– majd holnap –
vagy azután
kikerekítjük a világot.