Almási Lajos alkotása

45. Kádár népe. Az emberek, zsigereiktől vezérelten, mint biológiai lények, mindig és mindenhol biztonságra vágynak. Ez, úgy tűnik, az „emberi természet” sajátossága, amit a technológiai és társadalmi környezet gyors változása nem hatástalanít. A nyelv, ami absztrakt konstrukció, lehetővé teszi olyan szövegek leírását, mint „biztonságos és szabad élet”. A rendszerváltáshoz az átlagemberben nem elvi/szellemi, hanem inkább tárgyi/anyagi elvárás társult, azzal a gondolattal, hogy ha ugyanolyan demokrácia leszünk, mint a nyugat, nálunk is beköszönt az ott meglenni vélt, irigyelt jólét. A demokráciához köthető értékek közül a magyarok döntő többsége igényli az egyenlőséget. Ez azonban a saját teljesítményüktől független elvárás nálunk. Ahogyan annak idején a feudalizmus megszüntetése mifelénk nem járt a nemesi előjogok felszámolásával – azokat jobbágyok nélkül is megőrizni szerették volna –, úgy az új rendszertől az emberek azt várták, hogy abban ingyen járjanak mindenkinek a társadalmi szolgáltatások. A politikusok ígéreteivel megerősítve „az emberek” úgy gondolták, hogy nem kell felelősséget vállalniuk, a dolgok csak úgy bekövetkeznek, vagy valaki mások majd megcsinálják. Ez a mástól megoldást várás a magyarság régi problémája, ami kellő táptalajt jelent a vezérek, királyok, kormányzók, nemzetvezetők, főtitkárok stb. uralmának kiépüléséhez. Szembe kell nézni azzal, hogy a valódi kérdés nem az, kinek a népe vagyunk, hanem az, hogy nálunk az emberek akarnak-e úgy élni, hogy a szabadság gyakorlásának igénye miatt lemondanak a nyilvánvalóan lehetetlen biztonságot ígérők támogatásáról, és felelősséget vállalnak saját sorsukért.

46. Tehetség. Látszólag mindig és mindenki elismeri a tehetség megnyilvánulásának fontosságát. A bármely területen sikeres rokonaira, ismerőseire, honfitársaira – sőt általában a „zsenikre” – szinte mindenki büszke. A szocializmus utolsó éveiben nagyon elterjedt volt a vélekedés, hogy a magyar emberek kedvezőbb, „nyugati” körülmények közé kerülve sokkal sikeresebbek, mint otthon. A rendszerváltás lehetőséget jelentett arra is, hogy a tehetségkezelésben változzon a helyzet. A tehetség egyesek szerint kivételes, mások szerint általános potenciál, lehetőség, ígéret arra, hogy valamely emberi tevékenységben valaki olyan teljesítményt tudjon nyújtani, amely társadalmilag hasznos, és elégedettséggel, élménnyel jár mások és maga számára. A tehetség érvényesüléséhez ismeretekre, tudásra, készségek és képességek sajátos keverékére van szükség. Kibontakoztatásához az előrelátás, kitartás, szorgalom, kreativitás, alkalmazkodó- és helyzetfelismerő képesség, asszertívitás és kommunikációs képesség is hozzájárul. Egy társadalom minőségét jól tükrözi, hogy mennyire képes érvényesíteni a tagjaiban meglévő tehetségpotenciált. Általános vélemény, hogy a tehetség feltárására a gyermekkor a legalkalmasabb. Akkor lehet játékos módon lehetőséget adni a tehetség megnyilvánulására, ami a tanulásra és ismeretszerzésre is kihathat. Nyűgből öröm-, sőt néha boldogságforrássá teheti az „iskolát”. A rendszerváltás csupán néhány, az anyagi érvényesüléssel kapcsolatos „tehetség-terület” lehetőségeit javította, a többiben nem előrelépést, hanem inkább lemaradást hozott a világhoz képest. Ez az egyik oka annak, hogy az iskolarendszer-váltás nem tartozik a sikerágazatokhoz.

Almási Lajos alkotása

43. Életutak. Tanulságos lenne, ha valaki össze tudná gyűjteni mindazokat az életutakat, amelyeket a rendszerváltásban részt vettek azóta bejártak. Országos szinten ez a feldolgozó munka már elkezdődött, különösen azok esetében, akik már nincsenek az élők sorában. A dolgot nehezíti, hogy a hatalmat még nagyrészt azok birtokolják, akik érintettek voltak az eseményekben. Különösen vidéken, ahol közvetlenebbek és behatároltabbak a személyes viszonyok, ez nem teszi könnyűvé a tények feltárását. A vonatkozó dokumentumokkal: fizikai alapú- és elektronikus hordozón keletkezett szöveges, hang és képi információkkal nem állunk jól. A még élő résztvevők azt tapasztalhatják, hogy talán nem teljesen véletlenül, egyre kevesebb dokumentum hozzáférhető, és egyre jobban különbözik az átélt és a hivatalos „történelem”. A levéltárak és egyéb gyűjtőhelyek megbízhatóságát megkérdőjelezi a közhatalom hivatali tevékenységének pongyola dokumentáltsága. A megfelelő tájékozódást tovább nehezíti a forráshiány és a működő médiák elfogultsága. Csak néhány életút-részlet illusztrációként, nevek nélkül: lelkészből, középiskola igazgatóból, állampárt-alkalmazottból politikus, tanácselnökből hentes, majd országos főhivatalnok, sebészből, vegyészből polgármester és képviselő, történészből műemlék beruházó, mezőgazdasági egyetemi tanszékvezetőből tévéelnök, geológusból fő agrármarketinges, hogy csak néhány érdekesebb példát említsek. A közelmúlt értékelés-változásának átélése nem erősíti a „történelembe” vetett bizalmat, de megerősíti azt a meggyőződést, hogy a személyes emlékezésre, bármennyire szubjektív is, szükség van ahhoz, hogy ne vesszen el a múltunk.

44. Közigazgatás. Egy emberközpontú társadalomban – egy köztársaságban – a közhatalmat az államszervezet és/vagy az önkormányzat látja el, jogszabályokat végrehajtva. Az ehhez szükséges kompetencia alapú, funkcionális „hivatalnoki rendszer” nem igazán hungarikum. A feudális előjog-alapú vármegye rendszer az Osztrák–Magyar Monarchiában kezdett ebbe az irányba mozdulni. A központosított szocialista hatalom a közigazgatást az államigazgatással azonos fogalomként kezelte. A rendszerváltáskor megalakuló helyi önkormányzatok létrejöttével, a közigazgatás és az államigazgatás elkülönítése volt a cél, vagyis önálló önkormányzati igazgatás, és attól különböző államigazgatás létrehozása. Volt olyan vélemény is, hogy az „államhatalom ellensúlyai az önkormányzatok”. Ez alatt azt értették, hogy „szükség van az államigazgatástól független, erős önkormányzó közösségre”. Ez a vélekedés a modern állam funkciójának félreértéséből származott. A helyi önkormányzatokba került „szabadon választott” személyek közigazgatási kompetenciája elhanyagolható volt. A létező szocializmusban nevelkedett orvosoktól, lelkészektől, tanároktól, történészektől, „irodalmároktól” stb. nem volt elvárható ez a tudás. Az azonban, hogy az igénye is hiányzott, nehezen megbocsátható. A kialakuló „politikus réteg” nem ismerte fel a modern szabályok uralta, formalizált közigazgatás fontosságát, annak mindennapi gyakorlati jelentőségét, azt, hogy az önkormányzati és állami köztisztviselő, sőt a kormánytisztviselő is, önállóan, valamilyen jogszabályt alkalmazva, semlegesen és pártatlanul jár el. Ezért van az, hogy a törvények uralmának hiányát mindennap a bőrünkön érezzük.

Almási Lajos alkotása

41. Tulajdonváltás. Mindenki arról beszélt, hogy fel kell számolni a köztulajdon pazarló dominanciáját. A lényegi kérdés, amit akkor kevesen fogalmaztak meg világosan, az volt, hogyan lesz a nagyrészt állami vállalatokban lekötött közvagyonból, „profit elvű ellenőrzést” lehetővé tevő magánvagyon. Ezt utólag már egyértelműen privatizációnak nevezzük, akkoriban inkább a magántulajdonon alapuló, hatékony piacgazdaság feltételei megteremtésének nevezték. „A lényeg az, hogy visszaálljunk a gazdaság, a társadalom természetes fejlődésének nyomvonalára, s ez majd kialakítja az arányokat az állami, a magán-, a települési önkormányzati, az alapítványi és más tulajdonformák között.” (Sic!) Erősen kérdéses, hogy megértette-e, egy megszűnő és/vagy éppen valahogy magánkézbe került vállalat dolgozója, hogy ez mit jelent? Volt ennél egyértelműbb fogalmazás is: „a gazdaság talpra állítása elképzelhetetlen a tulajdonviszonyok alapvető megváltoztatása nélkül.” Azt azonban senki nem magyarázta meg, hogyan, miért éppen úgy lesz az eddig köztulajdon gyár valakié, és miért pont az öve. És persze arról végképp nem volt szó, hol lehet jelentkezni, ha valaki, aki addig azt hallotta, hogy „tiéd a gyár … ”, maga is tényleges tulajdonos akart lenni. Miközben folyt a kampány a négyigenről, elkezdték alkalmazni az 1989. évi XIII. törvényt, amely szabályozta a gazdasági szervezetek és társaságok átalakulását, ami lehetővé/törvényessé tette a spontán privatizációt. A munkahelyi pártszervezetek átadták a stafétát a privatizátoroknak, akik új tulajdonosként, racionalizálták a veszteséges működést, és állampártmentesen szabadultak meg a felesleges munkaerőtől.

42. Lakótelepi focipálya. Tanácstagi tevékenységem egyik eredménye az volt, hogy sikerült a lakótelepen, amit a tanácsban képviseltem, részben társadalmi munkában, létrehozni egy bekerített focipályát. A közterületet, a tervezést, a szükséges anyagokat, a szakmunkát tanácsi forrásból, és az akkoriban létező tanácstagi keretből szedtem össze. A kivitelezésben sok lakó és jómagam is részt vettünk. Akkoriban, a frissen épített tömbházakban a lakosság összetétele olyan volt, hogy majdnem minden családra jutott iskolás korú gyerek. Amikor a létesítmény elkészült, a gyerekek és a kamaszok hamar birtokba vették. Sőt, a férfiak is összeálltak, főleg hétvégenként, egy-egy focimeccsre. A benépesült grundon sokszor késő estig röpködött a labda. A közelben lakók nagyon gyorsan elkezdtek panaszkodni a használat okozta zsivajra, volt akit a labdapattogás különösen zavart. Előbb csak kérték, de később már követelték a zaj csökkentését, egyesek egyenesen a tevékenység megszüntetését. A közjavak, a pálya ilyen volt, közösségi használata, mindig vet fel kérdéseket. Az egyik lehetséges válasz, hogy nincs szükség rájuk. „Ami mindenkié, az senkié, és a dolgok csak akkor működnek, ha van gazdájuk”, mondják a magántulajdonban hívők. Mások kiállnak a közjavak mellett, mint a közösségi élet fontos színterei, eszközei mellett. Ők nem csak elvi alapon gondolják indokoltnak a köztulajdon szükségességét, hanem azt is állítják, hogy vannak olyan személyes és társadalmi szükségletek, amelyek csak közjavakkal kielégíthetők fenntarthatóan. A pálya ma már nincs meg, egykori területét is igénybe véve, egy görögkatolikus templom épült a helyén.