Ötvenhat novemberi világgá menetelem történetét már ismerhetitek, hanem a folytatással adósotok vagyok.
Néhány hetes bécsi tartózkodás után a francia követségen sikerült elhitetnem, hogy életem egyetlen vágya építészmérnöknek lenni – ami igaz –, és ehhez éppen a Sorbonne-on akarnék diplomát szerezni – ami lehetőség. Azokban a hónapokban burokban érezhették magukat, akik bizonyítani is tudták állításaikat, és hogy nemesebb céljaik is vannak a puszta kalandvágynál. Nekem ez nem volt nehéz, mert Pesten már sikeresen felvételiztem az építész karra, és élsportolói múltam alapján nyitott könyv volt az addigi életem. Néhány formaság még hátra volt, de november 30-án már a Párizsba tartó vonatablakból néztem az elsuhanó tájat.
Hanem a nézelődésemet durván felrúgta egy csinos kis boszorkány, aki teljes hangerejével, ékes magyar nyelven hordott el mindennek. A szemem is kikaparta volna, ha nem vigyázok rá. Meglepetésemben azt sem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, hiszen Jutka állt előttem, Pesten hagyott barátnőm. Amikor kicsit csillapodott dühe, elmondta, hogy anyámtól mindent megtudott, és egy percig sem tétovázott. Sikerült elsőre és minden gond nélkül Bécsbe jutnia. Ott a követségen kitudakolta, hogy a november 30-i vonatra lettem beosztva, és kisírta, hogy ő is ezzel mehessen. Most tehát itt van, hogy feltegyen nekem néhány kérdést. Nos, nem volt könnyű kibékíteni, de találtunk egy üres peront, ahol bevethettem a könnyű tüzérségem. Münchenig sikerült emlékeztetnem a szép pesti napokra – és éjszakákra. Óriásit robbant gránátunk, és behunyt szemmel is láttunk tűzijátékot. Ez olyan jól esett mindkettőnknek, hogy Karlsruhe és Strasbourg között meg kellett ismételnünk.
Már előre örültem, hogy Párizsig még hányszor, de a gonosz sors közbeszólt. Strasbourgban mindenkit leszállítottak, nagy igazoltatás volt, és csak az egyetemistákat – meg néhány ki tudja miért kivételezettet – engedtek tovább Párizsba. Jutkától azzal búcsúztam el, hogy néhány nap múlva úgyis találkozunk, és acélos tüzérségem majd feledtet minden elmaradt tűzijátékot. De tévedtem, mert csak 1959-ben láthattam viszont Châteauroux-ban. A nem-egyetemistákat egy ottani menekülttáborban helyezték el. De ez a történet nem itt ért véget.
Második évemet is sikerrel zártam a Sorbonne-on, és az éppen csak elegendő állami ösztöndíjat kiegészítendő, munkát vállaltam több tervezőirodában. Amikor már a lépcsők tervezése is ment – ez amolyan mérce a kezdőknek –, szépen kamatozott szorgalmam. Havi kilencven-száz órás különmunkával, a körülményekhez képest, ismét úrnak éreztem magam.
Beiratkoztam egy gépjárművezetői tanfolyamra. Aztán a vizsga előtti héten úgy döntöttem, hogy ha kocsira még nem is telik, veszek egy Vespa robogót, és azzal meglátogatom Jutkát. Mert a vezetést is kell gyakorolni. Amilyen a szerencsém, a város előtt pár kilométerrel megállított két motoros zsandár. A papírjaim rendben voltak, csak a jogsi hiányzott. Összeszedve minden francia tudásomat, szívhez szóló történetben ecseteltem, hogy a szerelmemhez igyekszem, akit két éve nem láthattam, és már nem bírtam kivárni azt a négy napot sem, amikor jogosítványt kapok. Bizony, ismerni kell a franciák lelkét, és én jól beletaláltam. Innentől kezdve rendőri felvezetéssel mentem Châteauroux-ba. Csak azt kellett megígérnem, hogy visszafelé vonatra rakom a Vespát. Persze eszemben sem volt, de szerencsémre a visszaúton nem találkoztam velük.
Hanem az én Jutkám sem tétlenkedett az eltelt két évben. Megtetszett neki a tábori élet, meg ez a kies város. No, meg egy amerikai altiszt is, akit ugyan most éppen hazarendeltek. Persze nem is várhattam el, hogy zárdában várja ki, amíg eszembe jut. Én sem tettem. Mondhatom, felhőtlenül örültünk egymásnak és a ránk váró két napnak. Most már nemcsak a könnyű tüzérséget, de a nehézágyúkat is be kellett vetnem. És volt új, meg új, meg új tűzijáték. A búcsúzáskor mindketten megígértük, amit ilyenkor illik, és amit úgysem szokott megtartani senki.
Jutkával 1962 őszén futottam össze a Boulevard Saint-Michel-en. Négy gyerek vette körül. Az egyik egy göndörhajú afrikai leányka volt, aki kézen vezetett egy feketehajú, latinnak tetsző fiúcskát. Két fehérbőrü, szőke ikerleány pedig kíváncsi várakozással nézett rám. Némi malíciával gondoltam, hogy íme, másoknak is van eredményes tüzérségük. De csak annyit jegyeztem meg, hogy mindannyian félmagyarnak látszanak. Jutka azonnal kész volt a válasszal: ha te annak idején Châteauroux-ban maradtál volna, akkor ez a négy most száz százalékig magyar lenne. Ez akár igaz is lehetne, ámbár az ő ereiben fél bécsi zsidó, fél magyar vér folydogált, amíg az enyémben fél erdélyi kuruc, negyed alföldi kun és negyed nyírségi magyar. Hogy jönne ki ebből a száz százalék magyar?
illusztráció: Châteauroux címere (wiki)