kiemelt címkével jelölt bejegyzések

Talált mondat

“A hirdetések teszik lehetővé, hogy nap mint nap a legfrissebb hírekkel, interjúkkal és elemzésekkel tegyünk tájékozottabbá. Jelenleg minden szolgáltatásunk elérhető ingyenesen. Ha szeretnéd, hogy ez továbbra is így maradjon, kérjük kapcsold ki a hirdetésblokkolót!” (mondatértelmezés)

Hozzászólás

Főleg azért tértem át az internet – mint kommunikációs közeg – használatára, mert elegem lett a hirdetésekből. Az internetért folyamatosan fizetek. Mióta az elektronikus térben is megjelentek a reklámok, hirdetés blokkolót használok. Amikor a nyomtatott sajtó esetében az újságosbódéban megvettem egy lapot, az üzlet, amit a tartalom előállítóval kötöttem, egyszerű volt: én tartalmat kaptam, ő készpénzt az adott újság egy példányáért. Ma az internetes médiumok “komplex üzletek”. Vannak oldalak, amelyek részben/egészben fizetősek, de azok is ugyanúgy “üldözik” a blokkolót. Az internet-lapok tartalmának többsége utánközlés. Bármit teszek, nem tudom elkerülni, hogy elemezzenek. A kérdés az, meghaladja-e az elolvasott internetes tartalom értéke a “fogyasztói szokásaim” ismeretének marketing értékét. A nyomtatott lappal egyébként be lehetett gyújtani. Még ma is – a majd két évtizedig előfizetett – legnépszerűbb egykori napilap összegyűjtött példányaival gyújtok be vidéki házam cserépkályhájában.

Kiemelt kép: pixabay.com

Kávészünet

Nádas Péter: A küngösi kisegér („Abban az évben…” – nagyapó emlékezik)

Hozzászólás
Illusztráció: Pinterest

 

 

 

 

 

 

 

 

Régen történt. Még évtized sem múlott el a nagy háború óta. Hanem a hadakozás mégis folyt tovább. Hidegen. Így is nevezték: hidegháború. A világ csoportokra különült: két szembenállóra és egy közöttire. Idehaza hivatalosan imperialisták, béketábor és harmadik országok volt a fölosztás.
Minket az úgynevezett béketáborba szorított a győztes nagyhatalmak egyezkedése. Az ellenfelek hidegvérrel, elszántan, de alattomosan küzdöttek egymás ellen. Az akkori propaganda szerint a kapitalista államok háború kirobbantására törekedtek. A „béketábor” – persze – a békére. A népi akasztófa-humor erre ezt mondta: mi háború árán is megvédjük a békét!
Abban az évben jött egy ellenséges repülőgép körülnézni hazánk légterében. Vadászrepülőink lekényszerítették Kecskemétre. Később besorolták a MALÉV utasszállító flottájába. Végül egy sétarepülés során lezuhant Zuglóban.
Abban az évben vitték át a Pajtás – akkori nevén Beloiannisz – hajót a Balatonra. Ez még nem lett volna baj. De befogadó képességét minden további nélkül jóval nagyobbnak nyilvánították. Utassal telve fedélzetén éppen egy vitorlásverseny idején futott ki a nagy vízre. Mindenki a látvány felé néző oldalára tömörült. A hajó vészesen dőlni kezdett. Erre a tömeg megriadt és átfutott a másik oldalra. Ez már túl sok volt. Átfordult s a kirándulásnak gyászos vége lett.
Abban az évben terjesztették el a „gaz imperialisták” a burgonyabogarat a „béketáborban”. De rajtunk nem fognak ki! Az amerikai hadseregtől itt hagyott kis dzsipeket – mostanság a japán Szamuráj terepjárók emlékeztetnek rájuk – öblös torkú porozó gépekkel szerelték föl, aztán neki az ellenségnek! Mármint a bogaraknak. Az azóta rég betiltott, mérgező DDT por hatalmas felhőivel borították a határt.
Abban az évben, nyári munkaként középiskolás csapatok csatár-láncai járták a Dunántúl burgonya tábláit, hogy leleplezzék a lombok közt alattomosan pusztító ellenséget. Egyik rokonunk akkor épp a megyei növényvédő állomáson dolgozott. E kapcsolaton át kerültem veszprémi diákok bogár-kutató csapatába.
Levonatoztam Csopakra. Onnan Küngösre irányítottak, ahol a csapat éppen állomásozott. Az állami gazdaságban – az előző napi nagy zápor után – javában folyt a behordás. A learatott, kévékbe kötött búzát hordották be pőre kocsikon a cséplés helyére, a szérűre. A pőre kocsi sima rakfelületű lovas kocsi, melynek oldalait levették, gerendákkal toldották, hogy bővebben rakhassák a kévéket föl rá, azután le a szérűn.
Délben érkeztem. Az aratók, fogatosok ebédre igyekeztek a központ étkezőjébe. Megéheztem, oda tartottam hát én is. A címben említett kisegér is. Valahová sürgős útja lehetett, mert nagy vidáman potyázott egy kétlovas pőre kocsi tetején. Bizonyára élvezte a kényelmes, macskáktól biztonságos magasságban utazást, a fáradozás-mentes gyors haladást. Ihaj, csuhaj, sose halunk meg! – mintha cincogta volna is.
Hamarosan a majorság bejárati útjához értünk. Én gyalog a járdán, a kocsihajtó a rakodóval, meg az egérkével a falu fő utcájának úttestjén. Gyeplő sem rezdült, nem volt rá szükség. A lovak tudták, hogy ebédidő van, ismerték is a járást. Elkezdték a befelé kanyarodást. A bohó potyautas ekkor döbbenhetett rá, hogy nem a tarlóra, az ő ebédlője felé mennek. Mielőtt a kocsi fara túljutott volna a földút peremén, gondolkodás, körültekintés, mérlegelés nélkül lehuppant a…
A tegnapi zápor emléke híg iszapként maradt meg az útszéli, leveses tálnyi mélyedésben. Ploccs!, az egér bele. Nem is került többé elő onnan. A barátságosan langymeleg sár magába ölelte és fogva tartotta. A híg sár felszíne pár pillanat múltán kisimult.
Hát ennyi történt. Bús, de példázatos. Mint néhány nappal korábban a meggondolatlan viselkedés a túlterhelt hajón. Tanulság? Mindig nézzünk, lássunk és gondolkodjunk előre! A járművezetés meg az életvezetés sokban hasonló. A biztonságos vezetés hármas szabálya: tilosat soha! Kötelezőt mindig! Megengedettet módjával, előrelátással, körültekintéssel! Így vezessünk gépkocsit! Életünket százszor inkább e hármas szabály szerint!

Ruhatár

Sokat kell változtatni, hogy ne legyen így (úgy?)

Hozzászólás
Szubjektív kritika: PINTÉR BÉLA ÉS TÁRSULATA: VÉRVÖRÖS TÖRTFEHÉR MÉREGZÖLD c. előadásáról

(Szophoklész: Oidipusz király c. drámája nyomán írta: Pintér Béla)

Utoljára még jóval a pandémia előtt láttam Pintér Bélát színpadon. Most az Újpesti Rendezvénytér ad helyet társulatának. A neten csak távoli időpontokra volt jegy. Mivel én impulzív színházlátogató vagyok, nem előre tervező, jegy nélkül mentem el az egyik “előadás blokk” utolsó eladására. A pénztárnál azt mondták, nincs jegy, de hét órakor esetleg vehetek a megrendelt, de fel nem vett jegyekből, ha lesznek olyanok. Körülbelül tíz percig nézegettem az előtérben felhalmozott “hozz egyet, vigyél egyet” könyveket, majd visszamentem a pénztárhoz. A pult előtt, egy úriember állt.
Megszólított, jelezve, hogy neki van egy felesleges jegye. Amikor ki
akartam fizetni, azt mondta, hagyjam, örül, hogy nem vész kárba a jegye. Mellette ülve – a második sorból – néztem végig az előadást.

Még nem jártam az UP-ban.  Az épület piac részével nincs bajom, de
rendezvénytér steril üzleti jellege tőlem idegen. A multifunkciós konyhai robotgépeket is kerülöm. A kávédaráló daráljon kávét, vagy újra aktuálisan “a krumplileves legyen krumplileves”. Jobb lehetőség híján nyugtáztam: ez egy “játszóhely”, de nem színház.

A darab – általam látott – előadásra nem volt egyenletes színvonalú. Voltak benne meglehetősen laza (néha már-már széteső) és nagyon tömör (akárkatartikusnak is nevezhető) jelenetek. Nem tudom mennyire köszönhető ez a színháztalan környezetnek. A társulat eddigi teljesítménye és népes közönsége alapján megérdemelne egy saját állandó színházat.

Az előadás “egy Oidipusz-parafrázis”, amiben Oidipusz – vagyis Leonardó – akit Pintér Béla játszik, a fergeteges, abszolút történés központ. A többi szereplő “csak” hozzá viszonyul. Ez az értelmezés már maga is a napi aktualizálás része.

Az előadásmód korántsem “klasszikus görög tragédia”, hanem “mai magyar irónia”. A használt gúny nem bántó annak, aki követi a mindennapi valóságot. A megjelenített „uralkodó” és “udvar” ábrázolását egyaránt lehangolóan reális. Az eredeti szöveg elferdítése és a külsőségek eltúlzása egy létező tragikus helyzet megjelenítésének adekvát eszközeként működik. Az önkénnyé váló hatalom mindenkori sötét múltját – mint szükségszerű eredetet – ugyanúgy plasztikusan ábrázolja az előadás, mint a kicsinyes,
pitiáner ügyeskedést nagypolitikává hazudó manipulációs mechanizmusokat.
Láthatjuk ahogy a politikai entrópia törvénye mennyire akadálytalanul hat. Ahol bármit lehet, ott minden elsilányul és mindenki lealjasul. Akit elkap, annak nincs menekvés, semleges kívülállás nem létezik. Az utópikus történet roma többség dominálta környezetbe helyezése nem valamiféle duplafenekű rasszista csel, hanem éppen magának a rasszizmusnak kegyetlen görbe tükre.

Már a szereplők nevei is beszédesek. Az “uralkodó” Köteles Lábán Leonárd (Pintér Béla) ellentmondást nem tűrve alakítja az előadás ívét. Lábán Köteles Chiara (Roszik Hella) felesége, lányai anyja, Jónás János (Adorjáni Bálint) a túlmozgásos külügyérje, dr. Kalányos Anna (Fodor Annamária) a lojális, szolgálatkész fődoktora, dr. Slamovits Szilárd (Enyedi Éva) a mindenes, bennfentes zsidója, és a telhetetlen, kapzsi vallási vezetői Krasnyánszki Rafael (Jankovics Péter) és Mága Zinedin (Szabó Zoltán) készséges alázattal játszanak alá a főnöknek. A felejteni valóra emlékező “gond okozó” rendőr Terézi Asztrid (Takács Géza), természetesen a fehér kisebbségből való, ő a megtestesült bűnbak. A további szereplők: Sztojka
Szvetlana (Fodor Annamária) és Patrick Mistoklaides (Takács Géza)
megbízhatóan hozzák, ami rájuk van osztva.

A színpadi külsőségek lehetőségeit a hely adottsága korlátozta. Ez nem vonatkozik a remek jelmezekre (Benedek Mari) és a maszkokra (Gergely-Farnos Lilla). Az élő zenét játszó zenészek (Kéménczy Antal és Kerényi Róbert) színpadi jelenléte nagyban hozzájárul a kialakuló hatáshoz.

“Reméljük, a kétségbeesett kiáltásunk nem hal el, az akasztófahumort pedig senki sem veheti el tőlünk”, nyilatkozta Enyedi Éva, aki nem csak játszik az előadásban, hanem dramaturgként a darabot (át)író és rendező Pintér Béla
alkotótársa is.

Én nem tudom és nem is akarom megválaszolni a kérdést, hogy mi a színház (feladata). A kézenfekvő általános válaszok, mint a problémafelvetés, a valóság feltárása, a tükör tartás maguk is elégséges célok ahhoz, hogy a színháznak, mint intézménynek helye legyen a támogatott közszolgáltatások között. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy a szabadság egyik lehetséges megnyilvánulási formája is, akkor mindenképpen örülni kell élni akarásának,
olyan formában is, amellyel nem tudunk teljesen azonosulni.

Az előadás szünet nélkül játszott másfél órája lekötött. Jól szórakoztam. A közönség hasonló elégedettségét hosszú taps jelezte. A ruhatár nem igazán ennyi nézőre készült, de amíg vártam a kabátomra, megettem az utolsó pogácsát a még nyitva tartó büfében. A működtetők láthatóan profin kezelték a keresletet, semennyi nem maradt a “friss” készítményekből. Amikor ezt
megjegyeztem, a kiszolgálónő, mosolyogva megjegyezte, “kellett idő hozzá, de mára pontosan belőttük az igényeket”. Mire elmajszoltam a még ropogós pékárut, a sor is elfogyott a ruhatárban.

Szófa

Bojár Cassino: Bátorságpróba (Alex történeteiből)

1 hozzászólás

1944-ben Kolozsváron éltünk. Apám mérnök hadnagy volt és ahányszor áthelyezték mi mentünk utána. Alig nyolc évesen már több várost és iskolát megismertem, de arra kevés volt az idő, hogy barátokat is szerezzek. Én nem kerestem a bajt, nem voltam verekedős, de nem is szaladtam el, ha arra került a sor. Apám mindig azt mondta: történjen bármi, nem kell gatyába szarni. Ezt egy életre megjegyeztem. Félni is csak Estillától féltem. Egyrészt mert személyesen soha nem láttam (a magas kerítés eltakarta) másrészt mert rekedtes, borízű hangjától a hideg is kirázott. Ez az Estilla naponta rendre megjött úgy este öt óra tájban és már messziről kiabálta: jön az Estilla, itt az Estilla. Ilyenkor húgommal együtt rohantunk anyánkhoz, bújtunk mögé, mint a riadt malacok, ő pedig megnyugtatott minket, hogy nem kell félnünk, mert igaz hogy ez egy rettenetes boszorkány, de csak a rossz gyerekeket fogdossa össze, mert kell neki a pénz, amit a cirkuszos cigányoktól kap értük. Azok meg kötéltáncra, oroszlán idomításra fogják őket és száraz kenyéren tartják mindet. Mondhatom, a dolog teljesen bevált, ha nem fogadtunk szót anyánk csendesen megjegyezte, este behívja Estillát és megalkuszik vele a bőrünkre. Aztán már évekkel később egyszer elszólta magát és kiderült, hogy szegény Estilla csak egy rikkancs volt, aki így kínálta az Esti-lapot.Amint említettem apámat gyakran áthelyezték, így kerültünk Sopronba. Hanem a háború jött utánunk, szorított minket egyre nyugatabbra. Az Orsolya tér 4-ben volt szállásunk, amíg ki nem bombáztak minket. Időm sem volt megijedni, másnap a romok közül bányásztak ki minket. Apám ekkor a határon túl, Vöcklabruckban keresett nekünk új szállást és talált is a Braungasse 5 alatt, bizonyos Ridi asszonyságnál. A ház a Vöckla folyóhoz közel, egy vízimalom mellett állt. Két szoba, konyha, fürdőszoba jutott nekünk, ami a körülményekhez képest úri összkomfortnak számított. Ridi lencsefőzelékkel várt minket, de mindjárt tudtunkra is adta, hogy ez csak egyszer, a vendégszeretet jegyében történt, az ellátásról magunknak kell gondoskodnunk. A befogadásunk volt minden, amit értünk tehetett. Hiszen Anyánk tudott volna főzni, ha lett volna mit, de másnak sem volt. A tisztek családtagjai jegyeket kaptak, amit naponta kétszer lehetett beváltani a főtéri vendéglőben. A választék kenyérlevesből és kenyérgombócból állt, délben hús ízű, este paradicsommártással. Nehéz idők jöttek, apámnak minden leleményére szükség volt, hogy éhen ne vesszünk. Persze a háború is utolért minket, átrobogott felettünk, szerencsésen megmaradtunk. Bojár Cassino: Bátorságpróba (Alex történeteiből) bővebben… →

Talált mondat

“…ha a pofátlan vagy a töketlen közül kell választani…az előbbire voksol.” (mondatértelmezés)

Hozzászólás

Ez a megközelítés maga az “igazi politikai” probléma. Ha valaki szívműtétre a címbeli módon választ orvost, az nagy valószínűséggel meghal. A dolog lényege, hogy olyan valakit válasszunk – bármilyen feladatra – aki el tudja végezni azt, amivel megbízzuk. Ezt pedig akkor lehet megtenni, ha – legalább körvonalakban – tudjuk mi a feladat. A választásban a hatalomra jelentkezők azt akarják elérni, hogy a polgárok őket bízzák meg. Nem a polgárok keresnek maguknak képviseletet. Így kerül a középpontba a meggyőzés, amit egyesek tudományosan, mások ezoterikusan közelítenek meg, és azt értik alatta, miképpen érhetik el, hogy mások azt tegyék, amit ők – a győzködők – szeretnének. A választás tárgya nem a győzködés, hanem a megtalálás. Akkor van értelme, ha megszületik annak közös megoldása, hogy ki alakítsa és felügyelje a “játékot”, a társadalom – és benne az egyének – életét. Egy focimeccsen mindenkinek joga van akár pofátlannak, akár töketlennek, sőt mindkettőnek is lenni, egyedül a megválasztott bíró nem lehet az. Aki bíró lesz az nem rúghat gólt és nem is drukkolhat. A választás jó bírák keresése. Csak így lehet a kormányzás pofátlan/töketlen hatalomgyakorlásból felelős közfeladat.

Kiemelt kép: pixabay.com

Ruhatár

Gyökértelenül – Ébred a város – könyvbemutató

Hozzászólás

Feketéné Bencsik Julianna szinte a kezdetektől tagja a gödöllői írókörnek, az Irkának. Most egy különleges könyvbemutatóra készülünk vele, ahol egyszerre két kötetét is megismerhetik az érdeklődők.
A Gyökértelenül egy több szálon futó családregény, melyben a korabeli és jelenkori szereplők más-más indítékból, de hasonló élethelyzetbe kerülnek: hazájuk elhagyására. Az otthontalanság, hazátlanság, kivándorlás és magyarság kérdéseit boncolgató regény aktualitása sajnos egyre nagyobb.
Az Ébred a város egy novellás és verseskötet, melyben az író eddigi kiadatlan munkái szerepelnek. Köztük jó pár írás az Irka műhelytalálkozóin született, így igazi Irkás könyvnek tekinthető.
Az íróval az Irka vezetője, Istók Anna beszélget.
Az est során a kötetek megvásárolhatók.
Minden érdeklődőt szeretettel várunk!
A program ingyenes.

Feketéné Bencsik Julianna – Gimnazista korában megjósolták neki: sokat fog utazni, több földrészre is eljut. Az öregasszonynak igaza lett!  Nem csak Európát utazta be, de Kubában is eltöltött négy évet. Jön-megy a világban, sőt fia is követte útját, aki több éve külföldön él.

Szófa

Kolozs Kitti Anna: A garázs mélyén

2 hozzászólás

Állok a garázsajtó előtt és farkasszemet nézek vele. Nagyapám halála óta senki sem tette be oda a lábát. Nem tiszteletből, ez nem egy memento mori. Egyszerűen senki sem képes bejutni.  A tetőgerendákra nagyapám örömmel tette fel az éles kerti szerszámokat és más egyéb tárgyakat. Vasvilla, fűrész, többfajta kasza, éles pengék, amikre, ha csupán ránézel, megvágnak. Gereblyék, ásók, kapák, egyszerűen minden, és nem csak a gerendákon, de a garázs többi szegletén is. Polcok is akadnak, rajta további tárgyakkal. És hogy ez miért rémít meg bárkit is? Azért, mert a hat unokából hármat majdnem lefejeztek már ezek az éles szerszámok. Nem egyszer kísérelték meg, hogy átjussanak a veszélyes tárgyak hadán, de még ha egy kicsit is sikerült előrébb jutniuk, a győzelmük nem tartott sokáig, mert akkor ráléptek valamire, ami arcon ütötte őket, vagy elcsúsztak valamin. Jármű nincs az épületben, mégis olajfoltok, és egyéb folyadék-maradványok éktelenkednek a padlón.

Végül mind feladták. A családom nem akarta kipakolni a garázst, mert úgy gondolták, hogy a nagyapánk szelleme nem engedi őket tovább, és ezért nem mertek semmihez nyúlni. Mint legkisebb unokán, most rajtam a sor, hogy megkísértsem a sorsot. A többiek közvetlen nem árulták el, csak sugdolódzni hallottam őket, hogy keresnek valamit, és ezért szeretnének bejutni a garázsba, így nem tudok mit tenni, magamtól kell kiderítenem, hogy mi az.

Kinyitom az ajtót, a zsanérok nyikorogva figyelmeztetnek a bent lévő veszélyekre. A fény, amit beengedek, szürkévé tesz mindent. A leesett dolgok még mindig a földön hevernek, a fejem felett még így is Damoklész kardja függ. Mély levegőt veszek, mintha fejest készülnék ugrani a medencébe. Ahogy belépek, sikerül megcsúsznom valamin, megpördülök, de megvetem a lábam, ezt a piruettet egy balerina is megirigyelné. Ennek hála, pont elkerül a felém közeledő vasvilla. A szívem úgy dübörög a mellkasomban, mintha menekülni akarna ebből a helyzetből, de nem adom fel. Lebukok a lehajló kasza előtt, így észreveszem a lábam előtt lévő gereblyét, és átlépem. A hátam mögül hangot hallok, valami lecsúszni készül a helyéről, előre ugrok, így csak a penge hangos csörömpölésétől ijedek meg, amikor leesik. A polcba kapaszkodom, onnan is kiáll pár nyél, köztük és a földön lévő fekete zsákok között oldalazva próbálok hátra jutni. Szűk a hely, de sikerrel járok. Előre dőlök és a térdemre teszem a kezem, hogy megpihenjek, közben szaporábban veszem a levegőt. Fogalmam sincs, hogy mióta tartottam vissza a lélegzetem, de most, hogy így látszólag biztonságban vagyok, kiélvezem a tüdőmbe áradó oxigént. Felegyenesedek és visszanézek a bejáratra, olyan érzésem van, mintha vitt volna az ár. Hagytam, hogy a szerszámok vezessenek. Szerintem ebbe a rokonok bele sem gondoltak.

Egy régi munkapad van előttem, amin valami fehérlik, más nincs is rajta. A fény úgy esik, hogy jelzőfénnyé változtatja a fehér borítékot. Óvatosan a kezembe veszem, mintha attól tartanék, hogy az is bánthatna. Kinyitom. A nagyapám végrendelete az, és az áll benne, hogy aki leküzdi az akadályokat, és eljut idáig, minden vagyonát megörököli. Felnevetek, mert minden ingósága, ami volt, az itt van a garázsban.

Kolozs Kitti Anna: Perverz humorát a nagy szája tudja csak felülmúlni. A kreativitása nem csak az írásaiban, de a borítóterveiben is meglátszik. Egy ideje már a Pusztító írókörhöz tartozik.

Kávészünet

Kosztolányi: Húsvét

1 hozzászólás

Már kék selyembe pompázik az égbolt,
tócsákba fürdenek alant a fák,
a földön itt-ott van csak még fehér folt,
a légen édes szellő szárnyal át.

Pöttön fiúcskák nagyhasú üvegbe
viszik a zavaros szagos vizet,
a lány piros tojást tesz el merengve,
a boltokat emberraj tölti meg.

S míg zúg a kedv s a víg kacaj kitör,
megrészegül az illaton a föld,
s tavasz-ruhát kéjes mámorban ölt –

kelet felől egy sírnak mélyiből,
elrúgva a követ, fényes sebekkel
száll, száll magasba, föl az isten-ember.

Könyvkoktél

Sissel-Jo Gazan: A dinoszaurusz tolla

4 hozzászólás
A dán írónő Tintagomba regénye számomra hatalmas olvasási élmény volt, így tervbe vettem, hogy az összes magyarul fellelhető könyvét végigolvasom. Bevallom, olvasás előtt mindig megnézem a molyos könyvajánlókat, értékeléseket, és az esetek többségében nem szoktam csalódni az ottani véleményekben. Így volt ez A dinoszaurusz tollával is, ami 76%-on áll, szemben a másik két regény 90-92%-ával. Nem voltak hát illúzióim, és így kellemes csalódás ért.
A könyv egy skandináv krimisorozat első része, és aki kedveli ezt a műfajt, annak nem ismeretlen az, hogy ezekben a krimiszál mellett nagy hangsúlyt kap a detektív magánélete is. Így van ez A dinoszaurusz tollában is, ahol nem csak a nyomozó, de a másik főszereplő, Anna Bella élete is legalább olyan fontos, mint az, hogy megtudjuk, hogyan halt meg Helland professzor, majd Johannes, Anna munkatársa. Én kedvelem az ilyen szépen csordogáló, szépirodalmi stílusú krimiket, de ami leginkább megfogott a történetben, az a dán írónő védjegye: a tudományos igénnyel feldolgozott, számomra ismeretlen szubkultúra, vagy ismeretanyag feldolgozása. Ahogy a Tintagombában tökéletes képet kaphattunk a graffiti világáról, úgy ebben a regényben a dinoszauruszok és madarak evolúciós kapcsolatába ássuk bele magunkat. És akkor jöjjön egy kis spoiler: bár ötéves agráregyetemi képzésem során tanultam erről is, de már régen elfelejtettem, most viszont annyira izgalmas volt újraolvasni a galandférgek természetrajzát, hogy mindjárt született is erről egy vers tőlem, melynek poénja a címe, így ezt a végére tettem:
 
A közhiedelemmel ellentétben ahhoz
hogy férgek telepedjenek meg a beledben
nem elég ha lenyeled a hosszú, undorító állatot.
Számtalan köztes eseményre és
élőlényre van szükséged.
A petét először egy köztigazdának kell megtalálnia
majd ha megette
a peték a véráram útján szétszóródnak
kikelnek a testében és
befurakodnak az izomszövetbe
szerencsés esetben az idegszövetbe.
A lárvák betokozódnak az agyban
és arra várnak
hogy valaki megegye őket is
és eljussanak végső helyükre
a gazdaállat belébe.
Itt a már kifejlett féreg hosszú csápjaival
belepi az egész testet
éveken keresztül észrevétlen ürítve
salakanyagát a gazdaállatba.
 
(Az ihlet ontogenezise)
 
És, hogy mi köze a galandférgeknek a dinoszauruszokhoz? Hát ehhez, el kell olvasni a könyvet. Érdemes!
Talált mondat

“… minden településnek volt aranykora, amit többnyire utólag ismer fel az adott közösség … Gödöllőé például a 18. században, a Grassalkovich-ok idején …” (mondatértelmezés)

Hozzászólás

Gödöllő, minden meglévő ellentmondása ellenére, ma egy jó, élhető hely. Egyáltalán nem a hanyatlás, hanem inkább a kihasználatlan lehetőségek városa. Folyamatosan fejlődik, nem ismert korábbi nosztalgiára érdemes aranykora. A 18. században mezővárosként alapvetően földművelők lakta település volt. A településen sem negyedtelkes sem nyolcad telkes jobbágyokat nem tartottak nyilván. A század végére 48 jobbágytelekből az egésztelkesek száma 29-ről 9-re csökkent, míg a féltelkesek száma 38-ról 78-ra nőtt. De a féltelkek öröklődése sem volt automatikus, azok megosztásához is földesúri engedélyre volt szükség. Az akkori lakosság többségét alkotó parasztcsaládok földöröklésből kiszoruló utódai a zsellérek számát gyarapították, vagy az uradalom szolgálatába léptek. A létszámban gyarapodó lakosság folyamatosan szegényedett, egyre nagyobb arányban szolgaságra, cselédsorsra kényszerült. A település hírnevét az itt megtelepült Grassalkovichoknak köszönhette, nem önmagának. Egy falu volt „a” Kastély mellett. Egy hirtelen gazdagodó “földesúr” hivalkodó beruházásai nagyon ritkán tudnak valódi aranykort eredményezni.

Kiemelt kép: Grassalkovich I. Antal (1694 -1771) wikipedia