Vörös Eszter Anna: Aranysziget

Istók Anna: Szüntelen

Olyan egyszerű ez. Vagyok íme:
Mindenkié és senkié se.
Árnyamat a föld magában tartja.
Én vagyok a naprendszer sugárzó kacaja.

Én vagyok tavaszi füvek fuvalma,
Minden lelkes lény rokona.
Vihar ölemben megpihen,
Akárcsak szívem a kezedben.

Olyan vagyok, mint virágos karkötő,
Átfonom a világot: vegyen el ő
Is mátkául engem,
Olvadjunk eggyé szüntelen:

Zöldben is, fagyban, is finoman,
Óvón őrizzen a víz ringásaiban,
Ha fogytán a levegő, emeljen föl
Óceánok magányos szögletéből.

Ha jönne fagyos áradat,
Ha törött jégpáncél metéli szárnyamat,
Suhintson rám varázspálcája,
Legyen az én szárnyam az ő szárnya.

Vörös Eszter Anna: Éjhozó

Braun Katalin: Lebegés

Pislákoló csillagösvényen,
a varázshegyen is túl,
testem már nem érzem.
Súlytalan lebegésben
ölel magához az űr.

Suhanó gondolataim
feloldódnak a kék csendben,
lelkem kiszabadul,
örömtáncot jár
a sejtelmes végtelenben.

Vörös Eszter Anna: Bújócska a Holddal

Almási Lajos: Panasz

Megfeszített izom
hadakozó Isten
morajló tenger
csak elsodort szándék
fent a hegytetőn
egyedül a bosszúval
az mondtad én vagyok
a győztes
aki a világ lábához
leteríti ezüst talárját
nem leszek varázsló
sohasem kértem
csak a küzdelem szívét
szeretem örökké.

Vörös Eszter Anna: Fagyott remények

Vörös Eszter Anna: Felhőtáncosok

Galló Kovács Zsuzsanna: Széllel zengő

lebegőgyökerű fák
tetején táncolunk
elhagyunk
zord szemű házakat
álomfelhőkön
vágyakat lépünk át
időtlenül

tárd ki házad ajtaját
melegedni jövünk
múltunkon áthajló
hídon át vezet hozzád
kezünkben
a széllel zengő
papírsárkány

(A vers mindkét képre íródott)

Vörös Eszter Anna: Bíbor erdő

Braun Katalin: Csend erdeje

A nap melege szerelmet ígér
a hold titkokat mesél
a csillagok körülölelnek
de mi egyedül maradtunk
vágyainkat csendben elrejtve
álmodunk egy világot
ahol egyszer egymásra találhatunk.

Vörös Eszter Anna: Kitartva

Mersdorf Ilona: Időtlenségbe hullva

Előbb a “muszáj” partja omlott le,
aztán a “kell” is utánadőlt.
A “lehet” peremébe is hiába kapaszkodtam,
szétporladt az ujjaim között.
Ott lebegtem a semmiben,
mint egy űrhajós,
akit a nemléttől egy vékony ruha választ csak el,
amit egy mozdulat levetni.
De a Föld, az élet, egyre szebbnek látszott,
ahogyan távolodtam tőle.
Kitárt karokkal repülni kezdtem
vonzás és taszítás,
lét és nemlét határán,
időtlenül.

Vörös Eszter Anna: Vándorlás

 Almási Lajos: Szabadulás

Leránt a föld
érzed a sárbolygó porát
elgyengülve élsz
álmaidban repülsz
eléred a csillagokat
határtalan bolondság

ne mondj le
csak szabadulj meg
a vonzás hatásától
a létezés megszületik
gyötrődés a részed
ha elindulsz messzire
engedd meg magadnak.
mert a válaszok léteznek.

Vörös Eszter Anna: Odaát

Mersdorf Ilona: Az ébredésről

Az ébredés az ajtó, amin kilépsz az éjszakából. Elenged a sötétség, megint, megkönnyebbülés. De benned marad a nosztalgia, hogy elvesztettél valamit, ami csak te voltál. A világot, ami csak benned él, mint a múltad. Ahová átköltöztek azok, akiket szerettél, és azok, akiket eltemettél, vagy csak el szerettél volna felejteni. Ott élnek mind, halhatatlanul, az éjszaka végtelen barlangrendszerében, s ha arra tévedsz, véletlenül, nyugodt örömmel fogadnak, elmúlhatatlan szeretettel, és benned orgonál a boldogság vízizenéje. Ez az öröklét? Vagy csak egy múló pillanat? Mersdorf Ilona: Az ébredésről bővebben… →

Megint temettünk.

De volt nyár is:
nyomdaillatú könyvlapok,
tábortűz, pajzán versek,
szinte kézzelfogható csillagok.

Elmúlt egy év. Vagy más is?
Ebben a decemberi
ködben-sárban
vajúdnak már a válaszok.