“…a kormány a nyugdíjak értékét garantálja, sőt, miután az infláció mértékét magasabbra becsülték, mint amekkora valójában lesz, a nyugdíjak értéke némileg emelkedhet…”
(mondatértelmezés)
A befizetett járulékok alapján járó nyugdíjak értékállóságának garantálása alapvető társadalmi érték. Azt, hogy valami – például az infláció mértéke – valójában milyen lesz, nyilvánvalóan csak utólag lehet (majd!) megmondani. Decemberben – amikor ez a kijelentés elhangzott – a következő évre biztosan nem lehet tényekre vonatkozó igaz kijelentéseket tenni, a jövőre vonatkozóan legfeljebb szándékokat lehet kinyilvánítani. Aki ezt nem tudja, nem vehető komolyan. Egy komplex valami – mint a nyugdíj – valós értéke egy dinamikus környezetben nehezen mérhető. Pedig ahhoz, hogy garantálni lehessen a valaminek az értékét, mindenekelőtt mérni kell tudni. A nyugdíjak értékének meghatározása nem megbízható. Egy élethelyzethez szükséges javak köre irányadó lehet az adott személy megélhetési költségének meghatározásához. Egy ilyen – tartalmilag folyamatosan az élethez igazított – fogyasztói kosár kezelése egy nyugdíjrendszer egyik alapvető közszolgáltatása. Ami nélkül értékemelkedési lehetőségről beszélni – jóindulattal közelítve – vágybeszéd, reálisan tekintve: közönséges manipulációs propaganda-hazugság.
Kicsi vagyok a nagy házban és „oda” nem szabad bemennem. Barátaim a sarkok, a függöny mögötti sikátoros sötét, a brummogó medve hangú szekrény, az egyetlen bútor, amiben elbújhatok apám elől. Barátaim a fák, ők is nagyok, égbe meredőek, fölém magasodnak, de nem förmednek rám, mint anyám. Barátaim azok az emlékek, amiket én szültem meg, anyám helyett az emlék, hogy valaki szeretett. A legkisebb vagyok a saját életemben és fázom. A hógömb pelyhei bennem havaznak. Te is kicsi voltál, mégsem fáztál. Engedd meg, hogy barátod lehessek ilyenkor télen. Engedd meg, hogy oda bújhassak melléd hogy a szívedben melegedjek én a bolyongó vendég, akinek nem jutott szállás a saját házában. Barátom ilyenkor hadd legyél te: kisded engedd, hogy a szalmádra heveredjek: Itt állok jászolod felett.
(Az írás a Minden jó, ha a vége jó? című IRKA felolvasóest alkalmából született 2023 decemberében, a feladat szerint minden szöveg utolsó pár szava egy ismert karácsonyi dal címe kellett legyen.)
Filep-Pintér Eszter – Gyógypedagógusból lett édesanya, anyafából faragott írótanonc. Utazáskor megismeri önmaga kevéssé ismert szegleteit. Új színeket, hangokat, illatokat gyűjt, de mind mögött keresi az örök emberit.
“… legnagyobb probléma a mesterséges intelligenciával kapcsolatban az, hogy időnként hallucinál. Ez azt jelenti, hogy azokról a dolgokról, amikről nincs elegendő ismerete, kitalál információkat – egybegyúrja, ami a legnagyobb valószínűség szerint lehetne –, és azt úgy tálalja, mintha a valóság lenne. Vagyis hazudik.”
(mondatértelmezés)
A humán jogászok sohasem deklarálják őszintén, hogy képtelenek ellentmondásmentes törvényi környezetet teremteni. Pedig ez nyilvánvaló tény. Erre a dolog természeténél fogva az MI sem alkalmas, de már most is nagyobb valószínűséggel lesz ellentmondásmentes egy törvénycsomag, amit MI segédlettel alkottak, mint az, amit anélkül. De ez a már ”létező jog” problémája, nem a mesterséges intelligenciáé. A hazugság (leg)elfogadott(abb) értelmezése az, hogy valaki szándékosan, szóban, írásban, vagy valami jellel, más megtévesztése céljából olyat közöl, amiről tudja, hogy nem igaz. Az MI „csak” paraméterezett statisztikai modell alapján dönt, nem rendelkezik sem ítélőképességgel, sem szándékkal. (Azzal csak a paraméterező ember bír.) Az MI hasonlóan a fantáziáló emberhez nem hazudik, csak hallucinál, ami akkor vezethet problémákhoz, ha a működésének következménye van. Tettéért felelős jogalany csak élő, hús-vér ember lehet, MI és más “nem ember jogalany” nem.
Isztambulhoz valami operettszerű, szirupos tökéletességet képzeltem, Boszporuszon tükröződő naplementével, a minaretek holdjaihoz illő hatalmas csillagokkal kivert nyári éjszakával. November van, de ilyenkor lehet a legjobban örülni egy kis melegnek, még ha langyos záporok mossák is el időnként a zavartalan napsütést. Égi áldás az eső is ebben a városban, ahol millió templom tornya emeli tekintetünket az ég-, és lelkünket a hitünk szerinti Isten felé. Minaretek őrködnek tojással teli fészeknek tűnő kupolák fölött, de akad kereszttel ékes katolikus templom is, ahol barátilag köszönt bennünket Szent Antal, az utazók védőszentje. Gyújtunk is neki egy gyertyát, a közeledő karácsonyt és a szerencsét köszönve, ami idevezérelt bennünket Isztambulba. Beszippant ez a város, amiben nem csak tizenhatmillió lakója, hanem az idelátogató ugyanannyi turista is otthon érzi magát. Azon a jó helyen vagyok érzésen túl, ez talán épp a sokszínűségének köszönhető. Nem lehet kirívó foltnak lenni ebben a színforgatagban, jó érzés beleolvadni ebbe a minden viseletet és nyelvet magába fogadó Bábeli kavalkádba. Bár védősorompók és police feliratú sötét egyenruhások biztosítják a látnivalók környékét, senki sem kirekesztett. Az Agia Sofia mecsetbe úgy lépünk be, hogy a bizánci időkből megmaradt freskókat keressük – szépen csillog az évezredes aranyozás a szentek glóriájára irányított reflektorfényben –, de aztán ott ülünk mi is az iszlám-zöld imaszőnyegen a világ minden tájáról ide zarándokolt ezerajkú tömegben. Bár az ima alatt csak az igazhitű férfiak borulhatnak le Allah elé az oltár nélküli központi szentélyben, míg a nők meghúzódnak a templom külső fala melletti homályban és kendőik alatt, az imák közti szünetben mindenki beléphet ide, a kör közepébe. Kisgyerekek bukfenceznek a süppedős szőnyegen, ami elnyeli mezítlábas lépéseink zaját. Testetlenül lebegünk a félhomályban, a hatalmas belső térben, fejünk fölé glóriát von az alacsonyan függő többszáz kandeláber. A kék mecset mennyei kék-fehér világosságával bűvöl el, az Elsüllyedt palota mesevilág, egy földalatti ciszterna vizében ázó eklektikus oszlopaival, amiket zöld tündérfények világítanak meg. A Topkapi palotát fél nap is kevés bejárni, már sok is befogadni az újabb burjánzó díszítéseket és kincseket, pihentetnem kell a szememet a zápor áztatta pálmafák zöldjén. Szívesebben ülök kint az udvarban egy márványpadon, mint bent a hárem bársonypamlagján, kőcsipkés ablakokon át lesve a kőedényekben raboskodó rózsákat. Sztambul rózsái örök életűek, novemberben is beragyogják a várost, a legromosabb épület is idilli látvánnyá válik az ódon köveket egybefonó indáiktól. De ott illatozik a rózsa a híres lókumban, szultánkenyérben is. Nem csoda, hogy olyan potrohosak voltak a szultánok, ha ez a ragacsos cukorszirup volt a kenyerük… Mérik minden élelmiszerboltban kilóra, áttetsző piros-fehér-zöld változatát, de uralja az édességboltok kirakatait is, festői piramisokba tornyozott százszínű falatkáival, megspékelve mandulával, dióval, gyümölcsökkel és persze rózsaszirmokkal. A bazárok, amik egyébként is az ezeregyéjszaka gazdagságát kínálják, fűszerek, ruhák és minden földi jó formájában, rózsaillattal csábítják a vevőket, nem csak édességekbe, de parfümös üvegcsékbe is zárva a rubinvörös párlatot. A kábult vevők az áruk mellé rögtön bőröndöt is vehetnek, ott sorakoznak tarka sorokban minden bolt előtt. Holtbiztosnak látszik a siker: minden második ember gurulós bőröndöt vezetget az utcán. Olyan ez, mint nálunkfelé a kutyasétáltatás: a vezetett dönti el valójában az útirányt. Ezek a macskaköveken vidáman pattogó bőröndök telhetetlenek, boltról boltra rángatják gazdáikat. Még a város jelképévé vált gyönyörű sztambuli macskák is irigykedve nézik őket, pedig őket aztán igazán eteti-kényezteti mindenki. Kirakatokban, vendéglők székén, kerítéseken és lépcsőkön üldögélnek méltóságteljesen, tűrve a fotózó turisták hadát. Külön öröm ennyi mosolygós férfit látni. Ők kínálnak, kóstoltatnak a város méretű bazárnegyedekben, nőt elvétve látni csak egy-egy szolid családi üzletben. Minden férfi bajuszos és fekete hajú, a fiatalok csillogó szemmel, táncos mozdulatokkal terelnek be kincses boltocskáikba, az idősebbek szelíd mosollyal, őszinte pillantással dicsérik árujukat. A kötelező „where are you from” kérdésre adott válasz után minden szem felragyog, „áh, Mádzsárisztán!” Máris barátok vagyunk, rég feledve a százötven évnyi háborúskodás. Legkedvesebb egy ősz hajú úr, aki a szintén gyakori „áh, Puskás, Puskás!” társalgási fordulat után előkapja zakója belső zsebéből a tárcáját, és unokája focimezes képét mutatja. Bár törökül beszél, élénk gesztusaiból tökéletesen megértjük a nagytata panaszát, hogy a fiú kissé túlsúlyos, túl sokat ül a számítógép előtt. Univerzális téma, egyetértően bólogatunk. Mindenki üzletel, ez itt az élet mozgató rugója. A turizmus a húzó ágazat, évente sokmillió külföldit vonz a két kontinenst egybeölelő város, a japántól az amerikaiig. De a recepciósok és árusok oroszul is beszélnek, mindenfelé sok orosz szót hallani. Azt mondja a szobaszomszédunk, itt találkoznak rokonaikkal, akik a háború miatt messzire sodródtak. Mindenki welcome itt, aki pénzt hoz a házhoz. A turizmusra épül itt minden: amelyik épület nem szálloda, az étterem, bolt, utazási iroda. De a közlekedési szolgáltatások is kitűnőek, van metró is a nosztalgia villamosok mellett, kompok raja kel át percenként a Boszporuszon. Utak, hidak és felhőkarcolók épülnek, piacok ontják a gyümölcsöket és zöldségeket. Láttam kizárólag lámpákat árusító boltokból álló utcát, és olyat is, ahol csak konyhai eszközöket kínáltak. Mintha nem megfojtaná, hanem erősítené itt egymást a konkurencia. Ahogy a Galata hídon is egymás mellett szoronganak a pecások, és mindegyik fog halat. Úgy tűnik, még a sirályok is megtalálják itt a számításukat: rajokban kísérik az Aranyszarv öbölben úszó hajókat. Kitűnnek itt is a tömegből a vidám fiatal lányok, sok köztük a hagyományos hidzsábot-kendőt viselő, de azokat sem kísérik rosszalló tekintetek, akik haspólóban járnak. Mintha tényleg valami operettszerű boldogságban úszna a város. A leghangosabb a müezzinek kántálása, de harsog az utcazenészek gitárján és a kávézókban a világot meghódító török rockzene is, és elmaradhatatlanul csilingelnek, itt a mi szállodánkban is, a karácsonyi dalok. Mostan kinyílt egy szép rózsavirág, dúdolom én is, miközben nézem a terasz körül indázó futórózsák keretében az arany naplementét a Boszporusz felett.
(Az írás a Minden jó, ha a vége jó? című IRKA felolvasóest alkalmából született 2023 decemberében, a feladat szerint minden szöveg utolsó pár szava egy ismert karácsonyi dal címe kellett legyen.)
Illusztráció: Pixabay
Mersdorf Ilona – Gyerekkorában a holdra is eljutott Verne Gyulával, majd húszévnyi kényszerű bezártság után ismét útra kelhetett – igaz, szerényebb úticélok felé. Iránytűje mindig a nagy vizek és az ókori kultúrák felé viszi. Ha nyerne a lottón, venne egy nagyobbacska hajót, amin az egész család elfér, és körbeutazná velük a Földet.
“A kormány célja, hogy az állami meteorológiai szolgálat korszerű és versenyképes szervezetként működjön, amely megfelel az állam és az energiaszektor, a közlekedés és az agrárium által támasztott elvárásoknak…”
(mondatértelmezés)
A meteorológiai szolgálat az állam közszolgáltatása az adófizető polgároknak, ami ingyenes hozzáférést biztosít az időjárással kapcsolatos tudományosan hiteles információkhoz. Egy közszolgáltatásnak nem lehet emberi/polgári igények szolgálatától eltérő célja. Intézmények és jogi személyek szempontjai csak másodlagosan – polgárok igényeire visszavezethetően – érvényesülhetnek. Az időjárásnak olyan jelentős hatása van a polgárok életére, hogy az azzal kapcsolatos információk mindenképpen közérdekűek. Különösen akkor, amikor a világ egyik legégetőbb problémája az éghajlatváltozás. Az energiatermelés, a közlekedés és az agrárium a gazdaság olyan szektorai, amelyekben piaci, (magántulajdonban lévő) profitorientált vállalkozások is működnek. Az e gazdasági társaságoknak való szolgáltatás nem közfeladat. Természetesen – a szektorban dolgozó személyeken keresztül – az említett cégeknek is jár(hat) a közszolgáltatott időjárás információ, de a számukra szükséges speciális meteorológiai információkat nekik szolgáltatásként a piacról kell megvásárolniuk.
Álnok tél közelít felém, sajnos nem tudok elmenni, és igazán nincs is hová. Korgó gyomor csak a „Semmi”, melynek mindkét ága foglalt. Egyiken vacog a remény, a becsület már csak csontra fagyott egykor csalfa erény.
Zárt szemem vetítővászon, a kőpadlón fekszem hanyatt. A betonkeverőben pont egy talicska anyag maradt. Belekötött, mint a lelkem rég elmúlt ifjúságomba, majd, mint az óra homokját, csúf erők kifújták onnan.
Ütemtelen a forgásom, szinte már-már émelyítő. A zsebemben még tán maradt egy aprócska tégely idő, amit kölcsön kéne adnom a bizonytalan holnapnak. Majd útba ejtem a boltot, Ami Non-Stop, ahol adnak…
Hirtelen hull az arcomra az üvegszilánkkemény ég, Ha ez próbatétel, akkor jöhet a hideg, jöhet még! Föltápászkodom, és meleg, mélyleheletemmel, halkan, átölelem a mindent, hisz’ Jézus ágyán nincsen paplan.
(Az írás a Minden jó, ha a vége jó? című IRKA felolvasóest alkalmából született 2023 decemberében, a feladat szerint minden szöveg utolsó pár szava egy ismert karácsonyi dal címe kellett legyen.)
Kenéz Árpád Hódmezővásárhelyen született, a Tisza partján, Mártélyon nőtt fel. Iskoláit Szegeden, majd Gödöllőn végezte, végül itt is telepedett le. A természet és a történelem mindig is érdekelte. Polihisztornak tartják. Laboratóriumigazgató, történelmi újrajátszó, kísérleti régész, néprajzkutató, bicskakészítő, író-költő. Nem hisz a csodákban. Minden okkal történik. Vallja, ha figyelünk, meglátjuk az összefüggéseket, ám a mai rohanó világban ez egyre nehezebb. Ilyenkor hajlamosak vagyunk értetlenül, rácsodálkozni a történésekre…
A konyhában töltött órák számát mindig próbáltam a lehető legrövidebbre venni. Egyszerűen nem az én helyem. Nem érzem magam komfortosan benne. Mindig csodálkozva néztem azokra az anyukákra, akik az oviban mindenféle ünnepségre saját készítésű flinces-flancos díszítéssel megrakott süteményekkel érkeztek. Én örültem, ha a cukrászdában vásárolt süteményről nem felejtettem el levenni a logóval ellátott csomagolópapírt. Nem szépítem a dolgot, nem vagyok egy született feleség típus. Sokáig beleestem abba a hibába, hogy azt gondoltam, attól leszek jó anya, ha naponta több órát töltök a konyhában különbféle sütemények és főételek elkészítésével. És most magyarázkodhatnék, hogy a munka miatt nincs időm erre. De hazudnék. Könnyedén bevallom már, hogy nincs kedvem hozzá. Annyira, de annyira felszabadító érzés ez, hogy nem akarok megfelelni a mindenhonnan ránk tornyosuló elvárásoknak. Nem fogok minden nap gyomorgörccsel felkelni, hogy vajon ma hogy fog sikerülni a háromfogásos menü, amit több óra kemény és verejtékes munka után a család 10 perc alatt elfogyaszt és ha jó napjuk van talán meg is köszönik. Próbáltam, esküszöm próbáltam eljátszani a tökéletes konyhatündér szerepet, de nem ment sokáig, mert igazán sosem akartam az lenni. Így aztán feladtam, ami életem legjobb döntése volt.
De amikor a lányom láztól csillogó szemmel nézett rám ma reggel és azt kérte, hogy süssek neki olyan csodasütit, amit a nagymama csinált a hétvégén, na, akkor megesett a szívem rajta. Mégiscsak a gyerekem! És ilyenkor olyan kis cuki. Csendes, szófogadó, alszik egész nap. Gondoltam megérdemli azt a finomságot. Úgyhogy gyorsan felhívtam anyukámat, hogy délután akkor megyek a sütiért. Csakhogy ő mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül közölte, hogy wellnessezni van apámmal. Hát a pofám leszakad! És nekem erről miért nem szóltak? Milyen jogon mennek csak úgy el? Én meg itthon ápolom a beteg gyereket. Hát mindennek van határa! Mondtam neki nem kis sértődéssel a hangomban, hogy legalább akkor küldje el annak a nyomorult csodasütinek a receptjét. Miután kitöltöttem egy pohár bort magamnak míg a lányom a délutáni alvását töltötte, elkezdtem tanulmányozni a receptet. Elsőre sem tűnt könnyűnek, de miután belekezdtem lett csak valóságos rémálom. Ahogy olvasom a szöveget, olyan zavarbaejtő gasztronómiai szakkifejezések jönnek velem szembe, mint a meringue, krokant, temperálás. Először azt hittem, valami angol nyelvű oldalt küldött el nekem drága jó anyám. Nyilván a legbonyolultabb sütirecepttel találtam szembe magam. Ennek az édes, jó gyermeknek miért nem lehet a kedvence egy leveles tésztára rászórt kis sajt? Az is nagyon finom. Ráadásul 2 perc alatt kész is van, főleg, ha előre reszelt sajtot veszek hozzá. Szóval kipakoltam a hozzávalókat, a lisztes zacskót rátettem a gyúródeszkára, kibontottam és a telefonon elkezdtem tanulmányozni a bonyolult szöveget. Ahogy rátámaszkodtam a deszkára, azzal a lendülettel borult is a liszttel együtt. Az pedig fehér porfelhőbe borította az egész konyhát, amiben látni semmit nem láttam, viszont meghallottam a kislányom tipegését mögöttem, amint nekem szól.
-Anya, hull a pelyhes!
(Az írás a Minden jó, ha a vége jó? című IRKA felolvasóest alkalmából született 2023 decemberében, a feladat szerint minden szöveg utolsó pár szava egy ismert karácsonyi dal címe kellett legyen.)
Kakucska Melinda – hétköznapjaimat HR felelősként élem, miközben próbálom felkészíteni 15 éves iker fiaimat az életre. Eddig egész könnyen haladok, mert két nagyszerű sráccal van dolgom. Szabadidőmben néptáncolok és egy amatőr színtársulatban játszom. Hiszek a sorsszerű találkozásokban. Legnagyobb vágyam az örök ellenségemmel, az idővel végre békét kötni.
2023. december 19-én kedden 18 órakor ismét felolvasóestet tartunk a gödöllői könyvtárban. Ahogy azt a közönség megszokhatta tőlünk, idén sem hagyományos módon, hanem egy kis csavarral, vidámsággal megfűszerezve teremtünk karácsonyi hangulatot. Segítségünkre lesz benne a Rokka zenekar tagja, Mester Attila. Minden kiderül… de csak a végén!!!
Érdemes hát eljönni, és meghallgatni a felolvasókat, akik között néhányan most debütálnak, mint legújabb IRKA tagok: Almási Lajos, Bartos-Elter Bettina, Feketéné Bencsik Julianna, Filep-Pintér Eszter, Galló Kovács Zsuzsanna, Istók Anna, Kakucska Melinda, Kenéz Árpád, Kristóf Kamilla, Mersdorf Ilona, Mihályi Elvira, Nagy Magdolna, Ujj Béla és Winter-Karsai Gizella.
Szeretettel várunk Mindenkit, aki előbb érkezik, az pedig hallgassa meg a Könyvtár Angyalainak koncertjét egy kis forralt bor mellett!
“… az élet második felében az ember elkezdi az élet valódi értelmét keresni, ennek során az ego már a mélyebb önvalóért kezd munkálkodni. Ez a folyamat az individuáció, vagyis az önmagunkká válás útja.”(mondatértelmezés)
Az ember születésekor, biológiai lényként, ki van szolgáltatva az őt közvetlenül körülvevő csoportnak. Ez a kialakult környezet a család. Az individuáció egyediségét és személyes identitást létrehozó és fenntartó belső folyamat. A kialakult tömegtársadalmak elszemélytelenítő hatása nehezíti a személyesség kialakulását. Az egyediség sokféle irányból kialakult fogalma a lélek, ami pszichéként értelmezve a szellem és a test kapcsolatát biztosítja. A “saját” lélek a biztosíték arra, hogy az egyén az lehessen, akinek lennie kell. A lélek nem csak teológiai fogalom, tudományosan közelíthető a psziché, az érzelem, a tudat és az ego, az éntudat felől is. Önmagunkká válni nem önzés, hanem létezésünk értelme. A felnőttség tartalma, a félelem nélküli szuverenitás. Mind a kialakult vallások, mind a tudomány azt állítják, hogy lelke csak az egyénnek van. Nem az egyén a közösség eszköze, hanem a közösség szolgálja az egyént. A lélek – bárhogyan értelmezzük – a test lényegadó formája. A fejlődés a lélek minőségibbé válása, ami, ha úgy tetszik, nem más, mint üdvözülés.
“… nem mondja az embereknek, hogy bonyolult kérdésekre vannak egyszerű válaszok…”
(mondatértelmezés)
Azt a politikust, aki ma a fent leírt módon viselkedik, biztosan nem választják meg. Ez a tömegdemokrácia legfőbb problémája. Hiszen minden józan ember tudja, hogy az összetett problémák komplex megoldásokat igényelnek. Tanulságos a gordiuszi csomó esete. Akkoriban azt jövendölték, hogy az uralkodhat Kis-Ázsia felett, aki ki tudja oldozni az egy szekéren található komplikált bogot. A legenda szerint Nagy Sándor egy darabig nézte a csomót, majd kardjával szétvágta. Minden eszét használó meg tudja különböztetni a kibogozást az elvágástól, mégis ez a mód, amit megoldásként tálaltak fel a publikumnak. Éppen ez a hamis sallangmentesség – mint megközelítés – az, ami elvezetett a faék egyszerűségű megoldásokat hazudó politika uralmának korába. A legendának (állítólag) volt másik változata, amiben – ismerve elkészítése titkát – Nagy Sándor egyszerűen kihúzta az ereszték szeget, és vágás nélkül oldotta meg a csomót. Nem nevezhető véletlennek, hogy nem az utóbbi változat terjedt el. Nehéz megállapítani, hogy a hatalomra törők bonyolult ügyek kezelésére való alkalmatlansága, vagy a közemberek egyszerű megoldások iránti vágyódása az, ami jobban gerjeszti a “szétvágásos” megoldásokat.
