Almási Lajos alkotása

59. Életmotívumaim. Személyes életemben a változások családom kibontakozásának idejére estek. Sok saját munkával épített házunk éppen az átalakulás alatt épült, olyan időben, amikor az építőanyagokhoz jutás nehéz volt, a szükséges jövedelem megszerzése pedig napi két munka-műszakot igényelt. Nem volt 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás. 1988-ban és 1990-ben megszülettek fiaim. Igyekeztem aktívan bekapcsolódni a változásba. Érzek némi lelkiismeretfurdalást, hogy kevesebb idő jutott a családra, mint kellett volna, de minden életfeltételt saját munkával tudtam megteremteni. Gyerekkorom óta szándékom figyelemmel lenni másokra. Igyekszem másokat nem zavarva létezni. Ifjú koromban ehhez a közös boldogulás igénye társult, amit nem mások átalakításával, hanem kölcsönösen elfogadható ügyekkel képzeltem el. Nincs bennem vágy a közös létezésben való feloldódásra, és elfogadom a többiek jogát is az egyéni létmódra. De mindez párosul azzal a határozott igénnyel, hogy másokkal megosszam gondolataimat. Nem az irányelvek, inkább a megoldás-lehetőségek érdekeltek, de azok elméletileg is. Nehezen tűröm személyes szuverenitásom megkérdőjelezését, de kész vagyok a beláthatóan szükséges kompromisszumokra. A rendszer változtatását saját feladatnak tekintettem, de nem voltam felkészülve arra, hogy sokan uralom- és vagyonszerzés lehetőségét látták benne. Én nem „csak egyszer, de akkor nagyon” akartam győzni. A politikát szükséges eszköznek tartom, de nem hivatásként, hanem életfunkcióként tekintek rá. A társadalmi hatalom feladatának az intézményes feltételteremtést, és nem a helyes irányba terelést gondolom, amihez nem karizmára, hanem életfolyamatfenntartó képességre van szükség.

60. Felelősségem. Az evolúció – a társadalmié is –, sajátossága, hogy az állapotot, amit lehetséges/valóságos biztonságnak lehet nevezni, nem fejlődés iránymutatással, hanem a lehetőségek választékával képes nyújtani. A teremtés nem anyagi, hanem szellemi tevékenység, amire az ember képes. Számomra a haladás nem célállapot, hanem létezésmód. A visszamutató felelősség konkrét cselekedetre, vagy annak elmulasztására egyetemes, mert saját cselekedetéért mindenki felelős. Az előremutató felelősség – ami valamilyen értelemben ígéret – részleges, mert szerephez tartozik, és a jövőre vonatkozik. Én, aki éppen a változások alatt haladtam meg a krisztusi kort, nem tudok megbocsátani. Magamnak sem. Ezt a hiányosságomat azzal igyekszem kezelni, hogy próbálok felejteni. Megbocsátás-képtelenségem a bűnhöz való viszonyomból adódik. Tagadom az eredendő bűnt. A bűn személyes, szabad választás eredménye, nem isteni/természeti világtulajdonság. A bűn attól bűn, hogy valaki annak látja. De ki mondja meg mi a bűn, ha a megcselekvők nem érzik, mert nem tudják megkülönböztetni a jót és a rosszat? Ha nincs Isten, honnan vesszük a mércét? Elődeinktől kapjuk? Utódainktól? Bűnmentes kortársainktól? Esetleg mindezektől együttesen? Ha hiszünk Egy Mérce létezésében – én hiszek –, ki felelős a közös bűnökért? Egyáltalán, mit jelent a felelősség? Nekem mindig célom marad felelősséget vállalni az általam vélt jóért, akkor is, ha olykor tévedek és/vagy szembe megyek a többséggel. Megszüntethetetlen vágyam az engem körülvevő világgal összhangban tenni ezt, mert demokráciát szeretnék, ami egyszerűen az élethez szükséges hatalom civilizált megosztása. Ez legalább annyira etikai, mint politikai kérdés.

Vége

Almási Lajos: Csillag

57. Identitás. Megválaszolatlan kérdés, hogy miért nem alakult ki az 1989-1990-es történésekkel kapcsolatban a többség által elfogadott értelmezés és értékelés. A legvalószínűbb ok, a magyar „polgárok” önmeghatározatlansága. Az én-azonosság, önmeghatározás vállalt szerepeken, magatartásformákon, értékrendszereken keresztül képes a „teljes én” érzését nyújtani. Az identitás személyhez kötődik. A csoportidentitás előtérbe helyezése félrevezető, akkor is, ha tény, hogy a valamely csoporttal való, evolúciós gyökerekből eredő azonosulás szerepet játszik az önértékelés alakulásában. A személyes identitás az életút egységét jelenti. A társadalmi/csoport identitások, az érintett egyének azon részszerepeinek, részértékeinek, résznormáinak összességei, amelyek az adott csoportokhoz kapcsolódásukat fejezik ki. Az identitás legfontosabb jele a lelkiismeret megjelenése. A lelkiismeret arra buzdít, hogy az egyén próbálja saját életét élni, merjen egyedi, önálló lenni, sőt, tudja kezelni akár a magány szorongását is, hogy jobb életet élhessen. Az autentikusság annyi, mint önállóan létezni és szembenézni tudni a létezés terhével. Ennek alternatívája az elmerülés a csordaszellem langymeleg, biztonságos dagonyájában. Egy társadalom akkor emberpárti, ha a polgároknak lehetőségük van arra, hogy önmagukra – a társadalom tagjaként – úgy tekinthessenek, mint értelmes és értékes életet élő egyénre. Van-e egy családnak, nemzetnek, államnak az őket alkotó emberektől független lelkiismerete? Tud-e egy kikényszerített, külsődleges, mesterséges, személytelen „identitás” átvétele boldogító, saját szerves önazonosságot létrehozni? A „rendszervált/oz/tat/ás” ezeket a kérdéseket fel sem tette.

58. Milettvolnaha. Mi lett volna ha őseink Ázsiában maradnak, ha Koppány legyőzi Istvánt, ha kiegyezünk a tatárokkal, ha Mohácsnál megnyerjük a csatát, ha a törököktől átvesszük az iszlámot, ha elmarad Trianon, ha ezerkilncszáznegyvenötben a szovjet csapatok hazamennek, ha észnél van a „nép” a „rendszervált/oz/tat/ás”-kor. Ehhez hasonlókat gyakran kérdeznek, egyes „társadalomtudósok”. E spekulációkból egy következtetés biztosan levonható, ha nem úgy lett volna ahogy volt, nem úgy lenne ahogy van. De még ez sem „igaz”, mert a kvantumfizikai korában már az okság értelmezése is megváltozott. Ha eddig nem sikerült, legalább ma jó lenne olyan narratívát találni a „rendszervált/oz/tat/ás” történéseire, ami alkalmas arra, hogy – ki-ki a maga módján – levonhassa a tanulságokat. Jó lenne, ha valamiféle társadalmi konszenzus bontakozna ki arról, kik vagyunk és mit akarunk, itt és most, a huszonegyedik században. Meg kell próbálni szembenézni legalább azzal a múlttal, aminek magunk részvevői voltunk. Tapasztalat, hogy ami volt, annak többféle értelmezése lehetséges, ám elvárható, hogy ezek mindegyike falszifikálható tényeken alapuljon. De a megközelítések száma sem végtelen, és meggyőző erejük is nagyon különbözik. A falszifikálhatóság azt jelenti, hogy „meg lehet-e cáfolni” az elméletet, vagyis elvileg lehetséges-e olyan megfigyelést, megállapítást tenni, ami megcáfolja az elméletet. A legtöbb milettvolnaha gondolatról könnyen felismerhető, hogy nincs rendesen tisztázva, hogyan is derülhetne ki az állítás hamissága, az, hogy köze sincs a valósághoz. A múlton gondolkodni azért nem felesleges, mert módosíthat a jelen cselekvéseken, így akár befolyással lehet a jövőre is.