Mielőtt belekezdenék, jelzem, én nem akarok egyetlen „mi”-nek sem része lenni, aki „jön”. És azt rendkívüli módon rühellem, ha más akar. Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy „menni” sem akarok, bárhogyan alakulnak a dolgok. Itt vagyok otthon, és ezt senki nem kérdőjelezheti meg, mert ez polgári létem sarokköve. Erre az indulatos bevezetésre szükség volt, hogy bele tudjak fogni a racionális értelmezésbe. A „mi” fogalma egyrészt mozgósító, másrészt elidegenítő, mert szükségszerűen teremti meg az „ők”-et. Az „ők” minden külsődleges identitás alapfeltétele, hiszen sokkal könnyebb megfogalmazni és hangoztatni, kik nem vagyunk, mint azt, kik vagyunk. A választék hatalmas, mert annyi mindenki nem voltunk még. És milyen kevesek voltunk. Azért kell, hogy „jöjjünk”, mert ők vannak ott, ahol mi szeretnénk lenni. Vágyni valamire egyszerűbb, mint valóra váltani. Mást okolni könnyebb, mint próbálkozni. Valódi megmérettetés akkor történik, ha tényleg mi következünk, ha megnyílik előttünk a lehetőség. Azon múlik minden, hogy viselkedünk azokkal, akik előttünk voltak, hogy kirekesztjük-e vagy éppen ellenkezőleg, megtartjuk őket is. Jó lenne, ha mindenki megértené, nem jönni és menni kell, hanem folyamatosan itt lenni és látszani. Ez az igazi jelenlét.

Elveszett, megsemmisült, elpusztult, csoportból hátra maradt még meglevő résznek lenni nem jó. A maradvány túl van a saját idején. Teljessége letűnt, nagy valószínűséggel eredeti voltának immár csak csökevénye. Nem lehet csodálkozni azon, ha a jelen teljességében élők nem tudnak mit kezdeni valami olyasmi romjaival, ami már nem létezik. A kortársban nem becsülhető csak a múltja. Az együttéléshez itt és most gyakorolható minőségek kellenek. Az olyan identitás, ami múlt-orientált, nem lehet a jelenben megdönthetetlen erejű. A sztyeppe egyike az ókorban gyökerező civilizációs régióknak, amely az akkori egy-kétszáz milliós világnépesség organikus élettéreként jól működött, de sohasem volt egységes élettér, sem nyelvileg homogén. Lakói iráni, török, finnugor és sok egyéb nyelvet beszéltek, változó összetételben és megoszlásban. Ahogy a sztyeppei nyelv alkalmazkodott a változó világhoz, a kultúra is hozzá-átalakult a létrejött környezethez. Ahogy a nomádok mai utódai, jelen élőhelyükön, a változó klímában, nem fátlan pusztában való vándorlásra vágynak, úgy van szüksége a virágozni kívánó, sztyeppei kultúrának – a kultikus romok mellett – lakható otthonokra, kifejező nyelvre és élhető kultúrára.

Azt talán mindenki tudja, hogy az ingatlanok jelentős része lakóhely. A lakóingatlan telekkönyvben nyilvántartott, mindennapi életre alkalmas épület. A lakás egy életfunkció. A lakhatás sok helyen „polgárjog”, de mindenhol – többnyire jövedelemből – finanszírozandó létfeltétel. „Közgazdaságilag” nem haszonforrás, hanem a munkaerő előállítás egyik költsége. De az ingatlan lehet üzleti kellék, tőke is, amelynek legfontosabb tulajdonsága a profittermelő képesség. A saját ingatlan, amiben valaki lakik – az otthon –, nem befektetés. Világosan el kell tudni választani a funkciókat. Ez az elválasztás a piacgazdaságban történelmileg megoldatlan. Ha a nemi szervek hasznosítását tekintjük analógiának, azok alapvető funkciója a szaporodás, de ugyanakkor jövedelemszerzésre is használhatók. Ez esetben sincs valódi korlátozás, de az anyát mindenki meg tudja különböztetni a kurvától. Nem széleskörűen tolerált, ha valaki mindkettő akar lenni egyszerre. De térjünk ki az értékre gyakorolt pozitív hatásra is. Ez az áremelkedés eufemisztikus körülírása. Utalás arra, hogy többet fog érni az ingatlan. De kinek jó, ha drágábbak lesznek az ingatlanok, mint eszközök? Annak, aki csak lakni akar bennük, biztosan nem.

illusztráció: Pixabay

A koronavírus-járvány miatt, bizonyos adósok esetén, hitelmoratórium lépett életbe. Azoknak, akik elfogadták, a mostani szabályok szerint kétezerhúsz december végéig nem kell törleszteniük. Utána azonban folytatni kell a hitel visszafizetését. Senki semennyit nem törleszt helyettük, sem a tőkéből, sem a kamatból. A kockázatosabb helyzetben lévő, változó kamatozásra hitelt felvevők tartozásai adják a hitelállomány közel felét. Számukra a moratórium lejártával meglehetősen kritikus időszak következik, hiszen a jövőben változhat a törlesztőrészletük. Nyilván nem csökkenni fog, mert a bankok továbbra is ragaszkodni fognak betervezett jövedelmükhöz. Kiszámíthatóbb hatás vár a több évre rögzített kamattal – és ezáltal törlesztőrészlettel – rendelkezőkre, de közülük is csak azok sorsa megnyugtató, akik a futamidő végéig fix kamatozást, törlesztést választottak. Teljesen fizetőképtelenné tenni a hiteleseket a bankoknak nem érdeke, de megmentésről beszélni, ismerve a bankok – pontosabban a tulajdonosaik és menedzsereik – nyereségéhségét, erős költői túlzás. Aki egy kéjenctől – mint szakértőtől – vár segítséget a nemi erőszak ellen, az – nagy valószínűséggel – tévedés áldozata.