illusztráció: pixabay.com

Mi a hasonlóság Grassalkovich I. Antal és Mészáros Lőrinc között? Látszólag nem sok. De ha jobban belegondolunk, mindketten, a maguk idejében és történelmileg is, hihetetlen mértékű és ütemű gazdagodást produkáltak. Van azért „néhány” különbség is közöttük, például az, hogy Antalról nem maradt fent olyan információ, hogy azt mondta volna: “Elsősorban dolgozni kell mindig, folyamatosan.” És az is, hogy Lőrincz nem lett gróf, sem koronaőr, sem valóságos belső titkos tanácsos, sem főlovászmester, egyelőre. Antal mesés vagyonát úgy szerezte, hogy jogi tanulmányai végeztével, nemesként fényes hivatalnoki karriert futott be a császári udvarban. Oly módon, hogy az uralkodótól elképesztő mennyiségű, másoktól elvett földbirtok-állományt kapott. Lőrinc példátlan gazdagodása osztálytársa és barátja miniszterelnökségének idejében elnyert közbeszerzések révén történt. Azzal, hogy cégei – valóságos birodalommá kiterjedve – az üzleti életben szokatlan gyarapodást produkáltak. Két „érdekes” pálya. Kívülállóként, akár történelmi perspektívából, akár kortársi nézőpontból vizsgáljuk, gazdagodásuk forrását lehet különbözőképpen magyarázni. De az biztosan és bizonyosan megállapítható, hogy nem a munka volt az.

Fotó: Juhász Tamás, Gödöllői Fotós Kör

Ez a szlogen, bár Hofi Géza szövegei időtállóak, már nem érvényes. Eredetileg úgy szól, hogy a tanár azt üzente a gyerek ellenőrzőjében a szülőnek, hogy a gyerek büdös, erre volt válasz: nem szagolni, tanítani. Mára már inkább a „szagolás”, a lényével való foglalkozás, a feladat. Képessé kell tenni a „tanulót”, hogy kezelni tudja saját testi-lelki állapotát. Ez azért fontos, mert ezt lehet közösségben alakítani, nem azt, hogy mit kell a jövőbeni „társadalmi szerepéhez” tartalmilag tudnia. A tanulni tanítás továbbra is feladat. Az „élettudás” azon alapulhatna, hogy az iskola naprakész a tudományosan megalapozott életképességek ismeretében, segítésében és a boldogság mibenlétének körvonalazásában. És támogatást ad az egészség holisztikus értelmezésében, az információ(özön) feldolgozásában, az érzelmi stabilitás és az aktív jelenlétben kezelésben, az interakció- és kapcsolatkezelésben, az önvezetési készségekben és az empátia erősítésben. E területek fejlesztése teszi lehetővé, hogy a gyerek –szülei hozzáállásától és anyagi helyzetétől függetlenül – egésszé tudjon válni, mentálisan erős és ellenálló legyen, mire önálló életbe kezd. Ehhez az iskolában mostanság – bizony – inkább „szagolgatni” kell a gyerekeket, mint „tanítani”.

Az evolúció a megszületett egyedek életképességének biztosítását különböző módon oldja meg. Ez a megoldás fajok szerint egyedi. Az ember esetében, aki mára társadalomban él, az önálló életlehetőség elérésének ideje folyamatosan kitolódik. A magyar statisztika szerint a húszas éveik elején járó fiatalok több mint kétharmada szüleivel él. Saját lábon állni azt jelenti, hogy a láb tulajdonosa nem szorul támaszra, saját jogon szerzett bevételeiből tudja fedezni saját kiadásait. Az állatvilágban vannak ugyan olyan fajok, amelyek egész életükben függenek fajtársaik közösségétől, de szüleik ezeket is magukra hagyják, amint lehet. Az önálló élet elindításának kitolódása a múlt század vége felé kezdődött. Fő oka a létköltségek növekedése, és a szükséges jövedelemszerzés lehetőségeinek korlátozottsága, ami a „tanulási időszak” meghosszabbodását eredményezte. Egyre nehezebb lakást venni vagy bérelni, önfenntartóvá válni átlagos jövedelemből, és akkor még nem esett szó a rengeteg gerjesztett igény kielégítéséről. Pedig a moderált keretek között tartott önfenntartás a természetet kímélő fenntarthatóság egyik pillére. De nem könnyű megmondani – pedig alapvető kérdés – kinek a lábán álljon meg az, aki a sajátján nem tud.

Kevesen ismerik azt a tényt, hogy a testünkben többségben vannak a nem saját sejtek. Ezek többsége nem friss „bevándorló”, és számunkra szükséges funkcióval rendelkezik. Ezen feladatok egyike, hogy segítenek megemészteni amit megeszünk, részeként annak a mechanizmusnak, ami abból állítja elő a szükséges táplálékot, amihez hozzájutunk. Ez a működés alapvető a túléléshez, és lehetőség a külvilágtól való függetlenségre. Az, hogy szellemünket hogyan tápláljuk, és milyen információt fogadunk be, hasonlít a testi táplálkozásra. Mindkettő aktivitást igényel. De abban különbözik, hogy a feldolgozáshoz kevesebb evolúciós segítséggel bírunk. Ezen a területen több függ a társadalomtól és a saját erőfeszítéssel megtanult ismeretektől, módszerektől, mint az öröklött képességektől. Felismerhető, hogy az emésztőrendszerünk tulajdonképpen rajtunk kívül lévő zsák, amitől – ha immunrendszerünk jól működik – megfelelően le vagyunk választva. De a kialakult adatözönben szükségünk van/lesz olyan lélek-gyomorra is, ami – akár külső, mesterséges eszközökkel támogatva – szűri, előfeldolgozza és elkezdi megemészteni a külvilág információit, mielőtt azok bejutnának a tudatunkba.

Ezek egy miniszter szavai, arra vonatkozóan, hogy bármilyen áron, de be kellett szerezni a lélegeztető gépeket. Egy emberközpontú államban a kormányzás állampolgári felhatalmazással történik, de egyúttal kultúra-befolyásolta szakfeladat is. Világosan el kell különülnie az értékalapú politizálásnak és az igazgatási, gazdálkodási feladatoknak. A huszonegyedik században az állam nem elsősorban hatalomgyakorló, hanem főleg együttélési keretet biztosító. Utóbbit közszolgáltatásokkal valósítja meg. Az egészségügy, benne a közegészségüggyel, közszolgáltatás, aminek – világos és átlátható – nyújtása az állam folyamatos feladata. A járványügy az előbbiek része. Olyan vészhelyzet, mint a koronavírus járvány előfordulhat, de nem lehet olyan helyzet, amikor az „ár” nem számít, amikor az intézkedések költségei nem átláthatók. És az államigazgatásnak utólag, tételesen, mindig el kell tudnia számolni. A demokráciának – mint az emberek eddig talált legelfogadhatóbb együttélés-formájának – egyik alapértéke, hogy a cél nem szentesíti az eszközt. A társadalom evolúciója már nem az egyszerű túlélésről szól. Az emberi élet nem csak biológiai, hanem szellemi térben is zajlik.