Mersdorf Ilona: Szivárványélet

A szigetem a mindent egybemosó kékség közepén van, talán a világ origója. Illatos narancsfák közt áll a házam, belesimulva a domboldalba, kő, pala és fa tökéletes harmóniája. A teraszt befutja a sok zöld, fehér rózsák futnak fel rácsokon, kék hajnalkák csüngnek fürtökben. A szobák hűvösek, nyáron átjárja őket a tenger felől fújó szél. Télen vastag zsaluk zárják ki a tomboló szelet, a kandallóban akácfa hasábok égnek, a macskám dorombol az ölemben.

Esténként ibolyaszínű az ég – ahogy ehhez a desztillált mennyországhoz illik. Embert nem látok, még magamat sem, mert tükrök nincsenek. A lebukó nap vörös ködöt lehel a látóhatárra, mögötte talán még ott izzik valami a káoszba hamvadt világból.

Itt a szigeten csak állandóság van, én vagyok minden: hullám és part,
fűszál és fa, pince és padlás, asztal és ágy, és nincs is rajtam kívül
semmi. Az emlékek csendben megbújnak a sublódfiókban, évente egyszer engedem csak ki őket. Szilveszterkor koccintok velük, aztán visszacsukom a fiókot, és megint itt vagyok a jelenben, a színes szivárványélet közepén.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kérjük adja meg a hiányzó számot *