Boszorkányok ábrázolása Martin Le France,

A helyszín festői. A már oly sokszor megcsodált Katedrális és kertje, a három gráciát ábrázoló díszkúttal. Nem méltó ehhez a szép környezethez semmiféle negatív esemény. Mégis megtörtént, pontosan úgy, ahogyan megfogalmaztam a versben. Ott kellett lennie egy boszorkánynak, hogy a bal lábamat teljesen magam alá gyűrjem. Az adott pillanatban nem a fájdalom dominált, hanem az ijedtség. Sántikálva félre húzódtam a bal bokám egyre növekvő duzzanatát nézve, s legjobban azon csodálkoztam, hogy senkinek nem tűnt fel sérülésem a Katedrális bejáratánál. Kicsivel több odafigyelést vártam a misére igyekvőktől, de az is lehet, hogy a boszorkány egy fátyolt vont körém, hogy ne láthasson senki. Félig ülve, félig fekve néztem a lenn virágzó bougainvillier bokrot, a szökőkutat, s arra gondoltam, mi lesz, ha elájulok, és senki nem veszi észre. Nem véletlenül jutott ez eszembe, hiszen kezdett elsötétülni előttem a tér, s a trópusi forróság lázas párájában már úgy éreztem, ég és föld között lebegek.

Másnap a vers megírta önmagát. Gondolkodás nélkül jöttek a mondatok a boszorkáról, aki meglökött, s padlizsánlila szoknyában suhant tova az óceánparti sétány, a Barachois felé. Kvízként elküldtem a verset írótársaimnak, kíváncsian várva a megfejtést. Kitalálják-e, hogy mi történt velem a trópusi hőségben, Luca napján misére várva a Katedrális előtt. Nagy örömömre rengetegen válaszoltak. Volt aki hosszan reagált, volt aki csak egy mondatban, s volt aki versben.  A helyszínhez csak tíz nap múlva merészkedtem el megnézni az ominózus bejáratot, ahol egy lépcsőfoknyit „léptem félre”. Minden rosszban, van valami jó: örültem, hogy ennyivel „megúsztam”, és megszületett a fenti versem a 2014-es Luca napjáról.