Több társammal együtt gurultam le az egyik legnagyobb kínai lámpagyár futószalagjáról Shenzhenben, végig azon aggódva, nehogy megsérüljön a foncsorom remek, áramvonalas, világító testemen. Óvatosan emeltek fel, összekapcsoltak társaimmal, majd védőfóliába csomagolva dobozoltak, raklapra tettek – készen a hosszú repülőútra Európa felé.

Utam eseménytelen volt, kivéve hangos szomszédjaim állandó fecsegését, és a repülőgép motorjainak állandó zúgását, melytől elálmosodtam és elaludtam. Nagy zökkenés ébresztett fel, majd utcai zaj, autódudák hangjaiból arra következtettem, hogy egy nagyobb városban lehetek. Megpróbáltam kikukkantani a dobozból, de a társaim súlya mindig visszahúzott, alig tudtam pofán rúgni őket! Hosszú sötétben eltöltött idő után egy tetovált kéz kiemelte a teljes lámpasorunkat – majd egy csodálatosan feldíszített karácsonyi kirakatban találtam magam foglalatba csavarva. – Ezt a lámpafüzért is Kínában készítették, remélem égni is fog ­– hallottam, majd melegség öntötte testemet és világítani kezdtem. Boldogan szemléltem a kirakaton át a rám csodálkozó arcokat – a gyerekeket nagyon szerettem!

Teltek múltak a napok/éjszakák, és egyszer csak megállt a karácsonyi kirakat előtt egy család: fiatalos jól öltözött anyuka, magas szakállas apuka és két veszekedő kiabáló 5-6 éves fiúgyerek. Tűzoltó autót akarok! – visította a kisebbik, a nagyobbik meg rángatta apja kezét – mondván a fekete étcsoki a legfinomabb, én azt kérek!

– Apa, mi lesz a karácsonyfa alatt – kérdezték?

– Parketta, kisfiam, parketta – válaszolta az apa. 

Hallottam, hogy sorban megrendelik az ajándékokat, majd a kasszánál elhangzott a sorsomat meghatározó mondat: valami szép fényfűzér is kellene a fára!

– Akárhová megy az apám, mindenhol meleg fogadtatásban részesül – büszkélkedett a nagyobbik gyermek.

– Miért? Olyan népszerű? – kérdezte a pénztáros.

– Nem, hanem mert tűzoltó! – felelte csillogó szemmel a kisfiú, azzal kiemeltek minket a dobozból és már utaztam is a csomagtartóban a többi ajándékcsomaghoz szorítva.

Hamarosan megérkeztünk, ledobtak minket egy láda tetejére, azzal, hogy még takarítani kell. – Anya, miért takarítod ki a WC-t is? ­ – kérdezte az egyik gyerek.

– Mert jön majd a Jézuska és minden szép tiszta kell legyen – válaszolta.

– És nálunk fog szarni is? – kérdezte a fiú, mire mindenki kiabálni kezdett és nagy lett a hangzavar.

Végre felállították a karácsonyfát, elkezdték díszíteni csodálatos színes gömbökkel, kis állatfigurákkal, kis plasztik hóemberrel, kihallgattam a beszélgetésüket: ­– Laci vagyok, és öt centi a répám – mondta az egyik. – Én Kálmán, és acélfazék van a fejemen – mondta a másik. – Valaki segítene, mert csak egy lyuk van a lábam között? – mondta a harmadik.

A nagyobbik fiú ágaskodva körbetekert bennünket a fán, és mindjárt ránk is kapcsolta az áramot – mire az apa rászólt, hogy a karácsonyfa égőit elég akkor bekapcsolni, ha nézni akarod. A kisebbik fiúnak nagyon tetszettem, mert állandóan ki-be kapcsolt minket, és egyszer csak valami nagyon meleget kezdtem érezni. – Ég a fa! – kiabálta a gyerek a szobából az anyukának.

– Hányszor mondjam, hogy nem ég, hanem világít – válaszolt az anya a konyhából.

– Anyaaa! Most már a függöny is világít! – kiabálta vissza a fiú, és én már a tűzoltó autó szirénáit sem hallottam, mert visszaadtam lelkemet az univerzumnak.

Az írás az Irka 2025 december 19-ei karácsonyi felolvasóestjén hangzott el, az írókör karácsonyfájának megalkotása során.

Na, megjöttek értem. Apa jön, mint mindig és ismét fogalma sincs, hol keressen. Szentségelve mászik fel értem a padlásra majd felharsan a jól ismert „Kurva életbe!” is, amikor a feljáró tetején bevágja a fejét egy gerendába. Nem hiszem, hogy létezik még valaki rajtam kívül, akit épp a tél közepén rángatnak ki jól megszokott rejtekhelyéről, és már akkor szidni kezdik, amikor még meg sem találták. Hová a picsába tehettem azt a vackot, hallom minden egyes évben és mérgemben úgy meglapulok, hogy csak azért se találjon rám. Senkit nem bántottam én az életemben, mégis annyi szitkot szórnak rám, mintha nem is ünnepre készülnénk. Mi a fasznak ide ez a sok szemét, kiabálja, rég ki kellett volna hajigálni innen mindent! Fél élet lesz, mire megtalálom azt a szart! Ami persze megint én vagyok, úgyhogy tovább lapítok. Kárörömmel nézem, ahogy leborul egy egész oszlopnyi kartondoboz, innentől kezdve legalább nem engem átkoz. Ahogy a szétgurult díszekért lehajol, egyik lábamon megcsillan a fény, megvagyok! Már hallom is a diadalittas kiáltást: itt van ez a nyüves vasdarab! Megragadja a kilógó lábamat, kirángat a polc alól és azzal a lendülettel indulunk is lefelé. De a neheze még csak ezután jön. Megyünk az udvarra, velünk jön egy fűrész, egy fejsze és már ott reszket a teraszon a frissen vágott fenyőfa. Hozzá képest nekem úri dolgom lesz, mostantól rá zúdul majd a háziúr összes haragja. Fintorogva méregeti a jókora fenyőt, majd fejét vakargatva szemügyre vesz engem is. Nyilván nem stimmel valami, de nincs mese, minket össze kell passzítani valahogy. Neki is esik a fának. Elsőként az útban lévő kis ágakat fűrészeli le, majd a törzs méretre faragása következik. Mission impossible. Én már régóta tudom ezt, és jókat vigyorgok magamban. Amit apa ezután üvölt, az már nem fér bele ebbe a karácsonyi történetbe, úgyhogy legyen elég annyi, hogy anya rohan a kötszerrel meg a sebtapasszal. A fenyőfa rám zuhan, az illatával vigasztalódom egy kicsit. Anya bekötözi apát, és konyhai teendői közé menekül. Anya pragmatikus, nem szid minket, nem hibáztatja a fenyőfaárust és a fejszét sem. Apa az élete árán is elvégzi ma esti egyetlen feladatát, pont. És apa újból faragni kezd, összeszorított fogakkal, elszántan. Hogy én ott rohadjak meg, ahol vagyok, azt még el kell mondania, meg az a barom is, aki ilyen szűkre készített engem. Sőt, az idén azt is megvetően az arcomba vágja, hogy minek ír magáról egy ilyen ostoba karácsonyfatalp, akivel soha, semmi érdekes nem történik, és ha nem vigyázok, vesz helyettem egy állítható fajtát. De nem érzékenykedem, mert ellentétben szegény fenyővel én túlélem ezt a karácsonyt is, ráadásul most már kezdem érezni az ünnep hangulatát. Anya kikukkant, felméri a helyzetet és édes bejgliillattal tölti meg a teraszt. Na végre! harsan apa hangja, amikor vizesre izzadt tenyerével belém feszegeti a faragott fát és én úgy döntök, hogy megtartom. Méghozzá egyenesen. Pedig megérdemelné ez a goromba fráter, hogy jó ferdén tartsam, hadd farigcsáljon még egy kicsit itt kinn a hidegben. De az a helyzet, hogy én is mennék már befelé. Csak azért tűrök el minden szenvedést, ami ez után következik. Anya boldog, hogy az idén orvos nélkül úsztuk meg a fafaragást, én pedig fontos feladatot kapok a nappali központi helyén. Én vagyok a biztos pont, a karácsony szilárd alapja. Nélkülem nem állhatna itt a ragyogó karácsonyfa, s bár egész évben tétlenül heverek a padlás legrejtettebb zugában, ilyenkor rajtam áll vagy bukik az ünnep.

Az írás az Irka 2025 december 19-ei karácsonyi felolvasóestjén hangzott el, az írókör karácsonyfájának megalkotása során.

Szörnyethalt az a két német férfi, akik egy bajorországi strandon egy toronyugró emelvényről ugrottak az öt méter mély üres medencébe.
A kulmbachi strandon egy 20 éves és egy 24 éves fiatalember vesztette életét. A tragédiát vasárnap reggel fedezték fel. Nem tudni, hogy a két fiatalember miért ugrott az üres medencébe és fogyasztott-e alkoholt vagy kábítószert a halálos ugrás előtt. A tragédia időpontjában a strand zárva volt, a toronyugró medencét pedig már a strandszezon elején lezárták és leeresztették, mert nem jó a szigetelése. A toronyugró emelvényre vezető lépcsőt le is szerelték.”

Főhőseinknek nem volt könnyű élete. A húszéves Johan Meyer állami gondozottként nőtt fel Karlsruhe városában, majd tizennyolc éves korában felvételt nyert a Berlini Zeneművészeti Egyetemre, ahonnan az első szemesztert követően rossz magaviselete miatt kirúgták. Ezután elszegődött kőműves-, majd festőinasnak, végül az OnlyFansen találta meg a megélhetését, ahol láb- és hónaljfotók árusításából tartotta fenn magát.
Barátja, a huszonnégy éves Frank Hesler látszólag nyugodt családból származott, ám otthona közelről sem volt nevezhető békésnek: apja verte, anyja alkoholba fojtotta bánatát. A menekülés reményében költözött a távoli Karlsruhe városába, ahol egy éjszakai klubban ismerkedett össze Johannal. Barátságukat az alkohol és a kábítószerfogyasztás iránti közös vonzalom, valamint a MMORPG-játékok jelentették. Johan fehér lovagkét, Frank bajor kurtizánként volt jelen az élőszereplős online térben.
Ezzel a háttérrel érkeztek 2024. május 4-én a kulmbachi strandra – ám nem a fürdés motiválta őket. Fogadást kötöttek, hogy ki mer előbb leugrani a húszméteres toronyból. Bátorságukat a strand büféjében gyűjtötték össze, ahol rövid idő leforgása alatt fejenként hat korsó sört és hat gyomorkeserűt döntöttek magukba, majd nekivágtak a torony lépcsőinek. A felfelé vezető út több mint három órán át tartott. Mikor felértek, némi mélybe bámulás és az élet értelmén való töprengés után elfáradtak, és hátukat a korlátnak vetve elaludtak.
Másnap reggel madárcsicsergésre ébredtek. A medence feletti üvegkupola lágyan engedte be a szűrődő hajnali fényt. Még vacilláltak kicsit, hogyan kéne leugrani, de végül inukba szállt a bátorság, és eldöntötték; szégyenszemre inkább gyalog távoznak. Ekkor vették csak észre, hogy a lefelé vezető lépcső nyomtalanul eltűnt. Eleinte nem aggódtak emiatt, ám a nap vége felé, amikor minden kiáltozásuk hiábavalónak bizonyult, letargiába estek. A nap végére felmérték a lehetőségeiket, és arra jutottak, hogy ha ez így marad, odafenn ők bizony új életet kezdenek.
Ennek az új életnek az első napja 2024. június 6-án, hétfőn vette kezdetét. Frank ekkor pappá szentelte magát, és esküt tett, hogy élete végéig a kvéker egyházat szolgálja. Johan eközben szerelembe esett egy, a torony tetején felejtett strandlabdával, amelyet – a Számkivetett című filmből ihletet merítve – kidíszített. A fent töltött idő alatt gyermekáldásra nem került sor, ám erre való kísérletek születtek.
Hegemóniájuknak 2024. július 3-án vetett véget a vízhiány okozta hallucinációs roham, amikor Johan túlszerette a labdáját, amely kidurrant, és a hirtelen szerelmi bánat hevében levetette magát a toronyból. Frank ezt látva isteni üzenetet kapott, és elhatározta, hogy megmenti társát. Levetette fürdőgatyáját, a húszméteres torony széléhez lépett, megfeszült, elrugaszkodott, majd egy tripla csavart követően, fejjel a 2×2 centiméteres, babazöld csempékkel kirakott medencébe csapódott.
Hogy mi ebből a tanulság? Így ért véget a toronyban született civilizáció, amely alig két hónap alatt eljutott az államlapítás, a vallási szabadság, és a szabad szerelem szintjéig – majd összeomlott, mint minden birodalom, amelyet a férfiúi önámításra építettek.

(Az írás az IRKA nyári táborában készült, a feladat egy sajtóhír előzményének megírása volt).

Mersdorf Ilona: Időtlenségbe hullva

Előbb a “muszáj” partja omlott le,
aztán a “kell” is utánadőlt.
A “lehet” peremébe is hiába kapaszkodtam,
szétporladt az ujjaim között.
Ott lebegtem a semmiben,
mint egy űrhajós,
akit a nemléttől egy vékony ruha választ csak el,
amit egy mozdulat levetni.
De a Föld, az élet, egyre szebbnek látszott,
ahogyan távolodtam tőle.
Kitárt karokkal repülni kezdtem
vonzás és taszítás,
lét és nemlét határán,
időtlenül.

Ilonát sokat foglalkoztatta az idő kérdése. Szeretett volna sokkal több mindent belegyömöszölni az idejébe, küzdött vele, vagy inkább ellene, megpróbált kibékülni vele és együtt úszni vele, elkerülve az örvényeket, nem keresve a halhatatlanság mélységeit.

Ha megkérdezték tőlem, kik voltak az Irka alapító tagjai, mindig közéjük soroltam Ilonát. Pedig az írókör 2008-ban jött létre, és Ilona csak 4 évvel később, 2012-ben csatlakozott hozzánk, mikor egy gyors tussal megnyerte az első Gödöllői Irodalmi Díjat próza kategóriában. Pórázon, ez volt a nyertes novellájának a címe. Ilona 59 éves volt ekkor. Jött, látott, győzött és maradt. És úgy hozzánőtt az irkához, hozzánk, olyan szerves részünkké vált, hogy most, amikor itt állok előttetek és arról kell gondolkoznom, mi lesz velünk Ilona nélkül, cserben hagynak a szavak. Sokan szokták rám azt mondani, hogy én vagyok az Irka anyja, a mozgatórugója, kitalálója, fenntartója, stb. Talán igazuk van, de ha mindez én vagyok, akkor az is igaz, hogy Ilona volt kis társaságunknak a másik gondviselője. Ilona a legaktívabb irkásunk volt, nélküle nem volt műhelytalálkozó, felolvasóest, antológia, nyári tábor, költészeti vagy prózaíró kurzus, éppúgy szívén viselte az írókör jelenét és jövőjét, mint én, rengeteg energiájából szívesen adakozott és végzett felbecsülhetetlen munkát is. Sokszor volt, hogy döntéseimben Ilona véleményét kérdeztem meg, voltak ügyes-bajos dolgaink sokszor, mikor szükség volt az ő higgadt, bölcs meglátásaira. Remekül tudta a dolgok színe-fonákját megvilágítani, sokszor segített nehéz döntéseket meghozni nekem pusztán azzal, hogy higgadtan végigelemezte a helyzetet és megmutatta, hogyan kerüljem el az érzelmi csapdákat, buktatókat.

Ilona egyik legfontosabb írókörös feladata volt, hogy ő vezette az Irka blogját, az Írkávét, melynek a nevét is ő találta ki. Az ide kerülő írásokat szerkesztette, lektorálta és töltötte fel fáradhatatlan buzgalommal és szövegekkel az oldalt. Ő volt az antológiáink megkerülhetetlen lektora, verseket és novellákat egyaránt értelemmel, érzelemmel kritizált, igyekezve nem megbántani a szerzőt. Sokszor pillantottam bele egy-egy lektorálásába, és örömmel tapasztaltam, hogy sokszor egyezik a véleményünk, hasonló kifogásokkal él, mint én, de számtalan alkalommal fordult elő olyan is, hogy észrevett olyat, amit én nem, vagy éppen máshogy értelmezett egy szöveget. Igazi szellemi kihívás volt vele egy-egy írást együtt boncolgatni, néha meglehetősen el is kanyarodva a témától, belemerülve aztán valamilyen teológiai, metafizikai, vagy esztétikai vitába. Mert Ilonával bármiről lehetett beszélgetni, hosszú órákon át, nem emlékszem, hogy valaha is tudtunk volna röviden eszmét cserélni, még a telefonbeszélgetéseink is mindig hosszúra nyúltak.

Ilona volt, aki Enid halála után kézbe vette a hatalmas mennyiségű kéziratának összefésülését, kötetbe szerkesztését. Az ő érdeme, hogy megszülethetett a Felkapkodott gyöngyök posztumusz életmű. Nem tudom, Ilona után mennyi félbehagyott írás, kézirat maradt, adós maradt még egy gödöllői krimivel, nem tudom, elkezdte-e már írni. De temérdek szövegötlet kígyózott a fejében és ha csak egy mód van arra, hogy írásait összefogjuk egy kötetbe, megérdemelné az olvasó közönség, hogy elolvashassa ezeket a remek szövegeket.

Ilona az ész embere volt. Ő volt a racionális elme, az elemző, gondolkodó agy, erős volt, rendíthetetlenül hitt az életben, szerette a jó ételeket, filmeket, könyveket, beszélgetéseket, szeretett utazni, játszani, nem ismertem nála pozitívabb embert. És persze ott volt neki a gyönge oldala. A sebek, a ki nem beszélt fájdalmak, érzések papírra kerültek és általa megismerhettük egy életvidám ember másik, olykor komor, olykor, önmarcangoló oldalát is. Szerettem azt az Ilonát is, olyan húsbavágó verseket tudott írni, hogy nem csak irigyeltem tőle, de néha egyszerűen azt éreztem, pont azt mondja ki, pont úgy, ahogy bennem van.

Ilona a szív embere volt. Reggelente alászállt abból a másik világból, ahol a lélek szabad, ahol sokkal jobb nekünk, ahol mi magunk alakítjuk az életünket, ahol bármilyen testbe beköltözhetünk. Ahová ingyen röpít el bennünket a leggyorsabb utaztató: a fantáziánk.

Ilona alkotó ember volt. Nem csak mert írásban alkotott, hanem az élet minden területét alkotásnak tekintette. Művész volt, alkotásként élte meg egy étel megfőzését, egy virág elültetését, egy faliszőnyeg elkészítését, egy könyv elolvasását.

Nem tudom, hogyan lesz Ilona nélkül. Hirtelen távozott, azt hittük, még sok időnk van együtt, nem gondolkoztunk még lehetséges forgatókönyveken.  Talán úgy élünk majd, ahogy ő írta Enidnek a kötet végén: „Nem búcsúztál el tőlünk. Hiszen velünk akarsz maradni örökre.”

Drága Ilona, igyekszünk helyt állni és folytatni nélküled a munkát. Hamarosan elkészül az új könyvünk, melyet még te lektoráltál, apád álarcairól írtál benne, és melyet szomorú szívvel ajánlottunk neked. Talán nem bánod, hogy egy alig egy évvel ezelőtti versedet beválogattuk még a kötet elejére. Ezzel búcsúzunk most tőled.

Mersdorf Ilona: Menekülés

süllyedő arcotok

még zengő billentyű

a lecsukódó zongorán

egy családfa utolsó

levelei hullnak le

a kopár ágakról

és nincs hová bújnom

mi lesz most?

álmaimba költöztök

elindulunk

Játsszunk egy játékot! – combomra csapok, úgy mondom. A kis garázsban vagyunk.  Én, Csenge, Bíbor, Morgó – akinek igazi neve Buzád, csak érthető okokból ezt nem használja – Soma és Nemere. Hallgatunk. Morgó félig a földön, félig Bíbor ölében van elnyúlva, szájából hetykén kilóg a cigi, a földre és a saját pulcsijára hullik a hamu.
– Csak nehogy megint ilyen szar „ide figyelj, Jeromos” féle játékkal gyere elő. – Soma szigorúan néz rám csipszes zacskója fölött.
– Bezzeg anyáékat már élvezted megszívatni vele! – Csenge játékosan megcsapja öccse karját.
– Ez most más lesz! – emelem fel a kezem. – A szabályok egyszerűek, valaki kiválaszt egy embert innen a garázsból, és azt úgy kell leírnia mintha az a hónap lenne, amiben született.
– He?
– Mivan? – Bíbor és Morgó egyszerre értetlenkedtek. Nyitom a számat, hogy elmagyarázzam, de Nemere megelőzz.
– Például Csenge Júniusban született szóval, és ha jól értettem – szelíden rám pillant – valami olyasmit kell mondani, hogy: Olyan a haja mint a fakó sárga gabona amire rásüt az első meleg napsugár. – Féltékenység marja a gyomrom.
– Nekem ez magas. Inkább Jeromosozzunk. – Morgó elnyomja a cigit, majd elpöcköli és beletalál a kukába.
– Én kezdem! – Soma felegyenesedik a méregzöld babzsákban, megköszörüli a torkát és nekikezd. – Szóval akit én választottam igen szomorú hónap, mert vele kezdődik az iskola, de mégis olyan sötét mint az éjszaka. Van még oka szomorkodni bőven, hiszen a szülei még egy normális nevet sem tudtak adni neki. Na ki lehet az?
Gonoszul vigyorogva nézz körbe, Morgó pedig már pattanna fel, de Bíbor visszahúzza. Lagymatagon nevetünk. Nemere leül az üresen hagyott foltos babzsákra, bézs garbós pulcsi van rajta, hosszú ujjai közre zárnak egy gőzölgő bögre teát. Lábait lazán kinyújtja, majdnem elér ide hozzám, ilyen hatalmas is ő. Vagy ilyen kicsi ez a szoba. Lehet mindkettő, mert mikor rám nézz homokszínű szemeivel, megszédülök. Érzem a pillantásának érintését. Keskeny hosszúkás rózsaszín száj, fakó fehér bőrön kétoldalt piros kis foltok. Édes. Szőkésbarna haj, szögletes ragyogó mosoly. Elbűvölő.  Muszáj máshová néznem, a végén még kiesik a szemem a helyéről, és elolvadok, mint hóember a meleg napon.
– Ez szar volt Soma. – Nemere fejét ingatva dől hátra, haja puhán terül szét. Játszik rajta a fény.
– Akkor kezdem én. – szólalok meg. Úgy teszek, mintha gondolkodnék. Izgulok.
– Akit én választottam, ő egy nagyon különleges hónapban született. Az egyik kedvenc hónapom és nem csak miatta, hanem mert abban az időszakban történnek a csodák, ilyenkor varázslatossá válik a táj, és kedvesebbek lesznek az emberek. Ilyen hatással van ő is a körülötte lévőkre, egyszerűen bevilágítja, a teret ahová belép. A válaszai sokszor csípősebbek, mint az ablakra fagyott dér, de mosolya elolvasztja a jégcsapokat is. – A bal mutatóujjamon feljött bőrt kapirgálom, nem merek felnézni. Nem merek bele nézni abba a homokszín szempárba.
– Ötletem sincs, biztos innen közülünk választottál? – Odakapom a fejem. Nemere cinkosan mosolyog. Teától nedves az ajka, felemelkedik ádámcsutkája ahogy nyel. Kíváncsi vagyok, ő hogyan látja magát.
– Itt senki nem ilyen jó ember. – Bíbor játékosan nyakon vágta Morgót ezért a megszólalásért.
– Akkor folytatom. – Szeretném úgy mondani, hogy közben ránézek. Szeretném csak neki mondani, de gyáva vagyok.
– Ez a „hónap” Kedves, nagylelkű, és alázatos. Szeret ajándékozni, ezzel is jelzi, hogy gondol másokra. Folyton élettel teli, még akkor is mikor a legzordabbnak kéne lennie. Ha igazán megörül valaminek, játékos fények suhannak tova arcán, akár a fényes izzók az Andrássy úton ebben az időszakban. Olyan, mint a jó forralt bor a Vörösmarty Téren, ami felmelegít a hideg vásár közben. Illata akár a nagymama által készített mákos bejglié. Képes azt éreztetni, hogy a problémák nem többek, mint apró göröngyök a széles havas úton. De he mégis megcsúszik valaki a jégen, ő az első aki a segítségére siet. Ha egyetlen hanggal kéne jellemeznem, akkor az ártatlan gyerekkacaj írná le a legpontosabban, hogy mi is ő valójában: Tiszta öröm, a boldog fény ami megcsillan a szemekben, vagy  az apró lábak dobogása, ahogy rohannak ki a kertbe hóembert építeni. Gurgulázó nevetés is lehetne, és hangosan cuppanó puszi. Vagy fázós vacogós ölelés, suhogós overál, a szűz hó roppanásának hangja. Meleg-cukros sütemények, csengők, vibrálás. Mindez olyan, mint ő, és mégsem írja le egész pontosan. 

Nemerére nézek. Ismerős rajta minden. Keze tartása, ahogy a bögrét szorítja, féloldalas ülése, álla vonala. Orrán a két fakó szeplő.  Nézem a halvány félkör alakú fehér foltot hüvelykujján, nézem az apró karikákat a szeme alatt, és a pulcsiját ahogy gyűrődik az övénél. Nézegetem mint egy fényképet, ami lassan megfakul. Ismerős rajta minden. Belül, a véremet pumpáló szívemben érzem a honvágyat. Talán ezeregy életet leéltünk ezelőtt. 
– Annyi szóval és jelzővel lehetne illetni – folytatom, – és még mindig messze lennék attól, hogy tökéletesen írjuk le őt. Olyan mint egy hópehely: egyedi és megismételhetetlen. – Csend van. Csak néznek rám, majd lassan szinte egyszerre Nemerére. Homokszínű szemei rám tapadnak, szokatlanul komoly és felnőttes. Nem mondd semmit. Szűkülnek a falak. Izzad a tenyerem. Feszül a koponyám. Hirtelen állok fel, pár lépés és már az ajtónál vagyok. Nem nézem jön-e utánam, kinyitom és megyek. Először Morgó majd Bíbor szólal meg.
– Most ti vágjátok ez melyik hónap volt?
– Ember, ember December!

(Az írás a Minden jó, ha a vége jó? című IRKA felolvasóest alkalmából született 2023 decemberében, a feladat szerint minden szöveg utolsó pár szava egy ismert karácsonyi dal címe kellett legyen.)

Kristóf Kamilla, törvény szerint 18 éves, de ha a szükség úgy kívánja lélekben 6 és 80 év között bármilyen korosztályba besorolható. Mindenevő, a fantasy könyvektől a thrillereken keresztül, a szerelmes ponyvaregényekig mindent szívesen elfogyaszt, bár az utóbbit inkább csak köretnek, a másik kettő a főfogás.

Az egyik előző életem nem úgy sikerült, mint ahogy elterveztem. Akaratom ellenére lett túl korán vége. Halálom pillanatában annyi keserűség keringet bennem, hogy egyszerűen itt rekedtem. Naphosszat kóboroltam a szürke lépcsőházban, éjszakánként pedig visszatértem a kis lakásba, ahol életem utolsó óráit töltöttem. Sötétségben bolyongtam két világ közé rekedve, miközben az idő úgy folyt át rajtam, mint egykor ujjaim közt a puha barna homok. Olykor csak  álltam a sarokban, és  a kopott halszálka parkettát bámultam. Máskor  a megsárgult tapétát tépkedtem a hűs falakról, miközben nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy valahonnan elkésem.

Forrongó, vörös düh öntött el, mikor egyetlen pillanatra lehunytam szemem, a következőben pedig eltűnt a parkettám, a falak pedig vakító csupasz fehérséggel taszítottak ki maguk közül. Beköltöztek az otthonomba, és olyan élettelivé vált az elhagyatott kis lakásom, hogy már csak ritkán, az éjszaka közepén tudtam újra visszatérni. Helyette újra a lépcsőket kezdtem róni, a fortyogás azonban nem hagyott fel a gyomrom helyén. Olykor olyan erőssé vált, hogy a lámpák fénye is megremegett tőle. Talán napokat, de lehet hogy éveket töltöttem a lépcsőfordulóban, és egyedül az adott halvány vigaszt, amikor a közelembe érve egyesek gyorsabban kezdték kapkodni a lábukat. Szerettem figyelni, hogyan merednek égnek leheletemtől a kicsiny szőrszálak az emberek tarkóján. Amikor meguntam, belestem más otthonokba, és új kedves helyeket kerestem sötét sarkokban, ahová az utcai lámpák narancssárga fénye sosem világított be. Alkalmanként visszatértem a régi kis lakásba, de minden egyes látogatásom magasabbra korbácsolta lelkem viharos tengerének hullámait. Nem tudtam elfogadni, hogy az élet utánam is változatlanul folyik tovább saját medrében, miközben én egyre inkább egy visszhangokkal teli kőszoborrá változom.

Egyik látogatásom alkalmával észrevettem, hogy a kisszoba teljesen megváltozott. Halálom óta először meleg, sós könnycseppek folytak szemhéjamon befelé. A bölcső fölé hajoltam, és meglátva a szuszogó kisgyermeket, a magány megdermesztett. Többé nem vonzott, hogy lépcsőfordulókban, vagy más sötét sarkokban kísértsek. Csak lebegtem a kisszobában a könnyen szálló porral, és bámultam a gyermeket. Kezdtem elfeledni ki voltam, csak a bús vágyódás derengő sziluettje maradt belőlem. Egy éjjel azonban, miközben az alvó gyermeket néztem, annak arca hirtelen megváltozott, szeme ijedtséggel telve hatalmasra nyílt, szájának apró sarkai legörbültek, majd bömbölni kezdett. A felkapcsolódó lámpa fénye elől a szekrénybe hátráltam, az anyja pedig a nagyszobában saját ágyukba fektette a gyermeket. A jelenet újra és újra megismétlődött, egyszer pedig, miközben a nappali fényben nyitott szemmel szenderegtem, arra lettem figyelmes, hogy a gyerek engem bámul. Méregzöld harag öntött el. A falakba bújtam, és belülről körmeimmel a betont kapartam. A kis szobába még egy rózsaszín-fehér csíkos labdán egyensúlyozó elefánt is beköltözött. A belőle áradó éji fény olykor egészen megszelídítette borongó lelkemet.

Egy korán sötétedő este a kisszoba egy sarkában vártam, hogy aludni térjen a család és birtokba vehessem az otthonukat. Révedő tekintetem magára vonta a különös aurával belépő gyermek. Kezében egy apró tárgyat szorongatott, pillantása hol rám, hol verejtéktől nedves markára tévedt. Határozott léptekkel sétált felém. Kíváncsiság lett úrrá rajtam, hát leereszkedtem hozzá. Felém nyújtotta markát, és kinyíló rózsára emlékeztetve, lassan szétnyitotta apró ujjait. Tenyerének közepén egy fehér porcelán angyalka álldogált. A szobor és a gyermek köré vonódó halvány derengés tojáshéjként repesztette meg kemény burkom. A repedéseken halványsárga melegség kezdett csordogálni befelé. Elkezdtem felolvadni, mint ahogy a jégcsapok olvadnak el az első meleg tavaszi napokon, amikor lucskos hó illata telíti a levegőt. Béke szállt rám, és miközben örökre lehunytam szemem, a gyermek így szólt selypesen dallamos hanggal: „mennyből az Angyal”.

(Az írás a Minden jó, ha a vége jó? című IRKA felolvasóest alkalmából született 2023 decemberében, a feladat szerint minden szöveg utolsó pár szava egy ismert karácsonyi dal címe kellett legyen.)

Daisy azonnal az ajtóhoz rohan, amikor gazdája megközelíti azt. Bármilyen álmos, vagy csak lustán nyújtózkodik szőrös pokrócán, ez a mozdulat rögtön talpra állítja őt. Sötét, göndör bundájába belesimuló szénfekete szeme kíváncsian tekint a kijárat felé. A kulcsok zörgését és a póráz előkerülését vakkantásokkal üdvözli és már ugrásra készen várja a szabadságot jelentő ajtó kitárását. Szinte átrepül a kinti lépcső két foka felett, majd eszeveszett nyargalásba kezd. Jól nevelt kutyaként ugyan megáll minden útkereszteződésnél, bevárja gazdáját, aki utasításokat ad, merre menjen. Most a hegy oldalán levő fenyőerdő felé irányítják. Örömében körbe-körbe rohangál, s közben minden arra lakó macskát megkerget és megugat.
Szereti ezt az erdőt, a zizegéseket, a koppanásokat és a szél búgását a lombok között. Itt a lehullott fenyőtobozokkal is jól lehet játszani. Szájába veszi, jól megrázza, majd eldobja. Akkor a legboldogabb, ha az a lejtőre esik, és gurulni kezd. Mancsával tovább görgeti, majd utána szalad. Gazdája élvezi a játékosságát, ezért sokszor jönnek erre.
Jól megfuttatva érkeznek haza a családi házukba, ahol bármikor kimehet a kertbe, de az erdőt ez sem pótolhatja. Igaz, egy fenyőfa itt is van, de bánatára a lehulló tobozokat gazdája mindig összeszedi.
Hamarosan vacsorához ül a család. Daisy is megkapja kedvenc falatait, amit gyorsan felfal, majd a pokrócára ül. Nem fekszik rá, – mint általában az étkezések után – hanem szimatolva fürkész a gyerekek nyúlketrece felé. Lassan felkel és kúszva indul az alomnak használt szalmacsomaghoz. Ott leül és vár. A család kíváncsiam tekint tá, majd folytatják a vacsora közbeni társalgást.
Hirtelen nagy zaj támad. Daisy, mint az őrült rohan az ebédlőn át a nappali felé, közben mindent felborít, ami az útjába kerül, majd vészfékezve megáll a rökamié előtt, és leül a szőnyegre. A család megdöbbenve figyel fel rá, nem értik, mi ez a rombolás. Befejezve a vacsorát, kutyájukat korholva mindent a helyére tesznek, de ő rájuk sem horkant, csak mereven ül.
Mielőtt mindenki nyugovóra térne, kinyitják a kertbe vezető ajtót, hogy a kedvencük elvégezhesse a dolgát, majd választása szerint valamelyik családtagot a hálószobájába kísérje. Daisy azonban meg sem mozdul. Még mindig a szőnyegen ül és tekintete a rökamié alját kutatja.

Hajnali kettőkor az alvók nagy robajra ébrednek. Daisy dübörög a lépcsőn, majd gazdája szobájába ront be, egy egérrel a szájában. Lelkesen mutatja, mit fogott.
 – Ne tedd le – mondja az álmából ébredve, szinte nem is érti, amit lát – gyere, vidd ki a kertbe.
A nappaliba érve őrült rendetlenség fogadja őt, semmi sincs a helyén. Nagy csata lehetett itt, gondolja, miközben kinyitja a kertre nyíló ajtót. Daisy kirohan, és úgy teszi le a fenyőfa alá az egér hulláját, mintha az egy fenyőtoboz lenne, majd lepisili. Befelé menet megkönnyebbülten hallgatja gazdája dicséretét melynek hangszíne olyan, mint amikor kedvenc erdejében suttog a fenyves.

(Az írás a Minden jó, ha a vége jó? című IRKA felolvasóest alkalmából született 2023 decemberében, a feladat szerint minden szöveg utolsó pár szava egy ismert karácsonyi dal címe kellett legyen.)

Feketéné Bencsik Julianna – Gimnazista korában megjósolták neki: sokat fog utazni, több földrészre is eljut. Az öregasszonynak igaza lett!  Nem csak Európát utazta be, de Kubában is eltöltött négy évet. Jön-megy a világban, sőt fia is követte útját, aki több éve külföldön él.

Isztambulhoz valami operettszerű, szirupos tökéletességet képzeltem, Boszporuszon tükröződő naplementével, a minaretek holdjaihoz illő hatalmas csillagokkal kivert nyári éjszakával. November van, de ilyenkor lehet a legjobban örülni egy kis melegnek, még ha langyos záporok mossák is el időnként a zavartalan napsütést.
Égi áldás az eső is ebben a városban, ahol millió templom tornya emeli tekintetünket az ég-, és lelkünket a hitünk szerinti Isten felé. Minaretek őrködnek tojással teli fészeknek tűnő kupolák fölött, de akad kereszttel ékes katolikus templom is, ahol barátilag köszönt bennünket Szent Antal, az utazók védőszentje. Gyújtunk is neki egy gyertyát, a közeledő karácsonyt és a szerencsét köszönve, ami idevezérelt bennünket Isztambulba.
Beszippant ez a város, amiben nem csak tizenhatmillió lakója, hanem az idelátogató ugyanannyi turista is otthon érzi magát. Azon a jó helyen vagyok érzésen túl, ez talán épp a sokszínűségének köszönhető. Nem lehet kirívó foltnak lenni ebben a színforgatagban, jó érzés beleolvadni ebbe a minden viseletet és nyelvet magába fogadó Bábeli kavalkádba.
Bár védősorompók és police feliratú sötét egyenruhások biztosítják a látnivalók környékét, senki sem kirekesztett. Az Agia Sofia mecsetbe úgy lépünk be, hogy a bizánci időkből megmaradt freskókat keressük – szépen csillog az évezredes aranyozás a szentek glóriájára irányított reflektorfényben –, de aztán ott ülünk mi is az iszlám-zöld imaszőnyegen a világ minden tájáról ide zarándokolt ezerajkú tömegben. Bár az ima alatt csak az igazhitű férfiak borulhatnak le Allah elé az oltár nélküli központi szentélyben, míg a nők meghúzódnak a templom külső fala melletti homályban és kendőik alatt, az imák közti szünetben mindenki beléphet ide, a kör közepébe. Kisgyerekek bukfenceznek a süppedős szőnyegen, ami elnyeli mezítlábas lépéseink zaját. Testetlenül lebegünk a félhomályban, a hatalmas belső térben, fejünk fölé glóriát von az alacsonyan függő többszáz kandeláber.
A kék mecset mennyei kék-fehér világosságával bűvöl el, az Elsüllyedt palota mesevilág, egy földalatti ciszterna vizében ázó eklektikus oszlopaival, amiket zöld tündérfények világítanak meg. A Topkapi palotát fél nap is kevés bejárni, már sok is befogadni az újabb burjánzó díszítéseket és kincseket, pihentetnem kell a szememet a zápor áztatta pálmafák zöldjén. Szívesebben ülök kint az udvarban egy márványpadon, mint bent a hárem bársonypamlagján, kőcsipkés ablakokon át lesve a kőedényekben raboskodó rózsákat.
Sztambul rózsái örök életűek, novemberben is beragyogják a várost, a legromosabb épület is idilli látvánnyá válik az ódon köveket egybefonó indáiktól. De ott illatozik a rózsa a híres lókumban, szultánkenyérben is. Nem csoda, hogy olyan potrohosak voltak a szultánok, ha ez a ragacsos cukorszirup volt a kenyerük… Mérik minden élelmiszerboltban kilóra, áttetsző piros-fehér-zöld változatát, de uralja az édességboltok kirakatait is, festői piramisokba tornyozott százszínű falatkáival, megspékelve mandulával, dióval, gyümölcsökkel és persze rózsaszirmokkal.
A bazárok, amik egyébként is az ezeregyéjszaka gazdagságát kínálják, fűszerek, ruhák és minden földi jó formájában, rózsaillattal csábítják a vevőket, nem csak édességekbe, de parfümös üvegcsékbe is zárva a rubinvörös párlatot. A kábult vevők az áruk mellé rögtön bőröndöt is vehetnek, ott sorakoznak tarka sorokban minden bolt előtt. Holtbiztosnak látszik a siker: minden második ember gurulós bőröndöt vezetget az utcán. Olyan ez, mint nálunkfelé a kutyasétáltatás: a vezetett dönti el valójában az útirányt. Ezek a macskaköveken vidáman pattogó bőröndök telhetetlenek, boltról boltra rángatják gazdáikat. Még a város jelképévé vált gyönyörű sztambuli macskák is irigykedve nézik őket, pedig őket aztán igazán eteti-kényezteti mindenki. Kirakatokban, vendéglők székén, kerítéseken és lépcsőkön üldögélnek méltóságteljesen, tűrve a fotózó turisták hadát.
Külön öröm ennyi mosolygós férfit látni. Ők kínálnak, kóstoltatnak a város méretű bazárnegyedekben, nőt elvétve látni csak egy-egy szolid családi üzletben. Minden férfi bajuszos és fekete hajú, a fiatalok csillogó szemmel, táncos mozdulatokkal terelnek be kincses boltocskáikba, az idősebbek szelíd mosollyal, őszinte pillantással dicsérik árujukat. A kötelező „where are you from” kérdésre adott válasz után minden szem felragyog, „áh, Mádzsárisztán!” Máris barátok vagyunk, rég feledve a százötven évnyi háborúskodás. Legkedvesebb egy ősz hajú úr, aki a szintén gyakori „áh, Puskás, Puskás!” társalgási fordulat után előkapja zakója belső zsebéből a tárcáját, és unokája focimezes képét mutatja. Bár törökül beszél, élénk gesztusaiból tökéletesen megértjük a nagytata panaszát, hogy a fiú kissé túlsúlyos, túl sokat ül a számítógép előtt. Univerzális téma, egyetértően bólogatunk.
Mindenki üzletel, ez itt az élet mozgató rugója. A turizmus a húzó ágazat, évente sokmillió külföldit vonz a két kontinenst egybeölelő város, a japántól az amerikaiig. De a recepciósok és árusok oroszul is beszélnek, mindenfelé sok orosz szót hallani. Azt mondja a szobaszomszédunk, itt találkoznak rokonaikkal, akik a háború miatt messzire sodródtak. Mindenki welcome itt, aki pénzt hoz a házhoz.
A turizmusra épül itt minden: amelyik épület nem szálloda, az étterem, bolt, utazási iroda. De a közlekedési szolgáltatások is kitűnőek, van metró is a nosztalgia villamosok mellett, kompok raja kel át percenként a Boszporuszon. Utak, hidak és felhőkarcolók épülnek, piacok ontják a gyümölcsöket és zöldségeket. Láttam kizárólag lámpákat árusító boltokból álló utcát, és olyat is, ahol csak konyhai eszközöket kínáltak. Mintha nem megfojtaná, hanem erősítené itt egymást a konkurencia. Ahogy a Galata hídon is egymás mellett szoronganak a pecások, és mindegyik fog halat. Úgy tűnik, még a sirályok is megtalálják itt a számításukat: rajokban kísérik az Aranyszarv öbölben úszó hajókat.
Kitűnnek itt is a tömegből a vidám fiatal lányok, sok köztük a hagyományos hidzsábot-kendőt viselő, de azokat sem kísérik rosszalló tekintetek, akik haspólóban járnak.
Mintha tényleg valami operettszerű boldogságban úszna a város. A leghangosabb a müezzinek kántálása, de harsog az utcazenészek gitárján és a kávézókban a világot meghódító török rockzene is, és elmaradhatatlanul csilingelnek, itt a mi szállodánkban is, a karácsonyi dalok. Mostan kinyílt egy szép rózsavirág, dúdolom én is, miközben nézem a terasz körül indázó futórózsák keretében az arany naplementét a Boszporusz felett.

(Az írás a Minden jó, ha a vége jó? című IRKA felolvasóest alkalmából született 2023 decemberében, a feladat szerint minden szöveg utolsó pár szava egy ismert karácsonyi dal címe kellett legyen.)

Mersdorf Ilona – Gyerekkorában a holdra is eljutott Verne Gyulával, majd húszévnyi kényszerű bezártság után ismét útra kelhetett – igaz, szerényebb úticélok felé. Iránytűje mindig a nagy vizek és az ókori kultúrák felé viszi. Ha nyerne a lottón, venne egy nagyobbacska hajót, amin az egész család elfér, és körbeutazná velük a Földet.

A konyhában töltött órák számát mindig próbáltam a lehető legrövidebbre venni. Egyszerűen nem az én helyem. Nem érzem magam komfortosan benne. Mindig csodálkozva néztem azokra az anyukákra, akik az oviban mindenféle ünnepségre saját készítésű flinces-flancos díszítéssel megrakott süteményekkel érkeztek. Én örültem, ha a cukrászdában vásárolt süteményről nem felejtettem el levenni a logóval ellátott csomagolópapírt. Nem szépítem a dolgot, nem vagyok egy született feleség típus. Sokáig beleestem abba a hibába, hogy azt gondoltam, attól leszek jó anya, ha naponta több órát töltök a konyhában különbféle sütemények és főételek elkészítésével. És most magyarázkodhatnék, hogy a munka miatt nincs időm erre. De hazudnék. Könnyedén bevallom már, hogy nincs kedvem hozzá. Annyira, de annyira felszabadító érzés ez, hogy nem akarok megfelelni a mindenhonnan ránk tornyosuló elvárásoknak. Nem fogok minden nap gyomorgörccsel felkelni, hogy vajon ma hogy fog sikerülni a háromfogásos menü, amit több óra kemény és verejtékes munka után a család 10 perc alatt elfogyaszt és ha jó napjuk van talán meg is köszönik. Próbáltam, esküszöm próbáltam eljátszani a tökéletes konyhatündér szerepet, de nem ment sokáig, mert igazán sosem akartam az lenni. Így aztán feladtam, ami életem legjobb döntése volt.

De amikor a lányom láztól csillogó szemmel nézett rám ma reggel és azt kérte, hogy süssek neki olyan csodasütit, amit a nagymama csinált a hétvégén, na, akkor megesett a szívem rajta. Mégiscsak a gyerekem! És ilyenkor olyan kis cuki. Csendes, szófogadó, alszik egész nap. Gondoltam megérdemli azt a finomságot. Úgyhogy gyorsan felhívtam anyukámat, hogy délután akkor megyek a sütiért. Csakhogy ő mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül közölte, hogy wellnessezni van apámmal. Hát a pofám leszakad! És nekem erről miért nem szóltak? Milyen jogon mennek csak úgy el? Én meg itthon ápolom a beteg gyereket. Hát mindennek van határa! Mondtam neki nem kis sértődéssel a hangomban, hogy legalább akkor küldje el annak a nyomorult csodasütinek a receptjét. Miután kitöltöttem egy pohár bort magamnak míg a lányom a délutáni alvását töltötte, elkezdtem tanulmányozni a receptet. Elsőre sem tűnt könnyűnek, de miután belekezdtem lett csak valóságos rémálom. Ahogy olvasom a szöveget, olyan zavarbaejtő gasztronómiai szakkifejezések jönnek velem szembe, mint a meringue, krokant, temperálás. Először azt hittem, valami angol nyelvű oldalt küldött el nekem drága jó anyám. Nyilván a legbonyolultabb sütirecepttel találtam szembe magam. Ennek az édes, jó gyermeknek miért nem lehet a kedvence egy leveles tésztára rászórt kis sajt? Az is nagyon finom. Ráadásul 2 perc alatt kész is van, főleg, ha előre reszelt sajtot veszek hozzá. Szóval kipakoltam a hozzávalókat, a lisztes zacskót rátettem a gyúródeszkára, kibontottam és a telefonon elkezdtem tanulmányozni a bonyolult szöveget. Ahogy rátámaszkodtam a deszkára, azzal a lendülettel borult is a liszttel együtt. Az pedig fehér porfelhőbe borította az egész konyhát, amiben látni semmit nem láttam, viszont meghallottam a kislányom tipegését mögöttem, amint nekem szól.

-Anya, hull a pelyhes!

(Az írás a Minden jó, ha a vége jó? című IRKA felolvasóest alkalmából született 2023 decemberében, a feladat szerint minden szöveg utolsó pár szava egy ismert karácsonyi dal címe kellett legyen.)