Mersdorf Ilona: Időtlenségbe hullva

Előbb a “muszáj” partja omlott le,
aztán a “kell” is utánadőlt.
A “lehet” peremébe is hiába kapaszkodtam,
szétporladt az ujjaim között.
Ott lebegtem a semmiben,
mint egy űrhajós,
akit a nemléttől egy vékony ruha választ csak el,
amit egy mozdulat levetni.
De a Föld, az élet, egyre szebbnek látszott,
ahogyan távolodtam tőle.
Kitárt karokkal repülni kezdtem
vonzás és taszítás,
lét és nemlét határán,
időtlenül.

Ilonát sokat foglalkoztatta az idő kérdése. Szeretett volna sokkal több mindent belegyömöszölni az idejébe, küzdött vele, vagy inkább ellene, megpróbált kibékülni vele és együtt úszni vele, elkerülve az örvényeket, nem keresve a halhatatlanság mélységeit.

Ha megkérdezték tőlem, kik voltak az Irka alapító tagjai, mindig közéjük soroltam Ilonát. Pedig az írókör 2008-ban jött létre, és Ilona csak 4 évvel később, 2012-ben csatlakozott hozzánk, mikor egy gyors tussal megnyerte az első Gödöllői Irodalmi Díjat próza kategóriában. Pórázon, ez volt a nyertes novellájának a címe. Ilona 59 éves volt ekkor. Jött, látott, győzött és maradt. És úgy hozzánőtt az irkához, hozzánk, olyan szerves részünkké vált, hogy most, amikor itt állok előttetek és arról kell gondolkoznom, mi lesz velünk Ilona nélkül, cserben hagynak a szavak. Sokan szokták rám azt mondani, hogy én vagyok az Irka anyja, a mozgatórugója, kitalálója, fenntartója, stb. Talán igazuk van, de ha mindez én vagyok, akkor az is igaz, hogy Ilona volt kis társaságunknak a másik gondviselője. Ilona a legaktívabb irkásunk volt, nélküle nem volt műhelytalálkozó, felolvasóest, antológia, nyári tábor, költészeti vagy prózaíró kurzus, éppúgy szívén viselte az írókör jelenét és jövőjét, mint én, rengeteg energiájából szívesen adakozott és végzett felbecsülhetetlen munkát is. Sokszor volt, hogy döntéseimben Ilona véleményét kérdeztem meg, voltak ügyes-bajos dolgaink sokszor, mikor szükség volt az ő higgadt, bölcs meglátásaira. Remekül tudta a dolgok színe-fonákját megvilágítani, sokszor segített nehéz döntéseket meghozni nekem pusztán azzal, hogy higgadtan végigelemezte a helyzetet és megmutatta, hogyan kerüljem el az érzelmi csapdákat, buktatókat.

Ilona egyik legfontosabb írókörös feladata volt, hogy ő vezette az Irka blogját, az Írkávét, melynek a nevét is ő találta ki. Az ide kerülő írásokat szerkesztette, lektorálta és töltötte fel fáradhatatlan buzgalommal és szövegekkel az oldalt. Ő volt az antológiáink megkerülhetetlen lektora, verseket és novellákat egyaránt értelemmel, érzelemmel kritizált, igyekezve nem megbántani a szerzőt. Sokszor pillantottam bele egy-egy lektorálásába, és örömmel tapasztaltam, hogy sokszor egyezik a véleményünk, hasonló kifogásokkal él, mint én, de számtalan alkalommal fordult elő olyan is, hogy észrevett olyat, amit én nem, vagy éppen máshogy értelmezett egy szöveget. Igazi szellemi kihívás volt vele egy-egy írást együtt boncolgatni, néha meglehetősen el is kanyarodva a témától, belemerülve aztán valamilyen teológiai, metafizikai, vagy esztétikai vitába. Mert Ilonával bármiről lehetett beszélgetni, hosszú órákon át, nem emlékszem, hogy valaha is tudtunk volna röviden eszmét cserélni, még a telefonbeszélgetéseink is mindig hosszúra nyúltak.

Ilona volt, aki Enid halála után kézbe vette a hatalmas mennyiségű kéziratának összefésülését, kötetbe szerkesztését. Az ő érdeme, hogy megszülethetett a Felkapkodott gyöngyök posztumusz életmű. Nem tudom, Ilona után mennyi félbehagyott írás, kézirat maradt, adós maradt még egy gödöllői krimivel, nem tudom, elkezdte-e már írni. De temérdek szövegötlet kígyózott a fejében és ha csak egy mód van arra, hogy írásait összefogjuk egy kötetbe, megérdemelné az olvasó közönség, hogy elolvashassa ezeket a remek szövegeket.

Ilona az ész embere volt. Ő volt a racionális elme, az elemző, gondolkodó agy, erős volt, rendíthetetlenül hitt az életben, szerette a jó ételeket, filmeket, könyveket, beszélgetéseket, szeretett utazni, játszani, nem ismertem nála pozitívabb embert. És persze ott volt neki a gyönge oldala. A sebek, a ki nem beszélt fájdalmak, érzések papírra kerültek és általa megismerhettük egy életvidám ember másik, olykor komor, olykor, önmarcangoló oldalát is. Szerettem azt az Ilonát is, olyan húsbavágó verseket tudott írni, hogy nem csak irigyeltem tőle, de néha egyszerűen azt éreztem, pont azt mondja ki, pont úgy, ahogy bennem van.

Ilona a szív embere volt. Reggelente alászállt abból a másik világból, ahol a lélek szabad, ahol sokkal jobb nekünk, ahol mi magunk alakítjuk az életünket, ahol bármilyen testbe beköltözhetünk. Ahová ingyen röpít el bennünket a leggyorsabb utaztató: a fantáziánk.

Ilona alkotó ember volt. Nem csak mert írásban alkotott, hanem az élet minden területét alkotásnak tekintette. Művész volt, alkotásként élte meg egy étel megfőzését, egy virág elültetését, egy faliszőnyeg elkészítését, egy könyv elolvasását.

Nem tudom, hogyan lesz Ilona nélkül. Hirtelen távozott, azt hittük, még sok időnk van együtt, nem gondolkoztunk még lehetséges forgatókönyveken.  Talán úgy élünk majd, ahogy ő írta Enidnek a kötet végén: „Nem búcsúztál el tőlünk. Hiszen velünk akarsz maradni örökre.”

Drága Ilona, igyekszünk helyt állni és folytatni nélküled a munkát. Hamarosan elkészül az új könyvünk, melyet még te lektoráltál, apád álarcairól írtál benne, és melyet szomorú szívvel ajánlottunk neked. Talán nem bánod, hogy egy alig egy évvel ezelőtti versedet beválogattuk még a kötet elejére. Ezzel búcsúzunk most tőled.

Mersdorf Ilona: Menekülés

süllyedő arcotok

még zengő billentyű

a lecsukódó zongorán

egy családfa utolsó

levelei hullnak le

a kopár ágakról

és nincs hová bújnom

mi lesz most?

álmaimba költöztök

elindulunk

Játsszunk egy játékot! – combomra csapok, úgy mondom. A kis garázsban vagyunk.  Én, Csenge, Bíbor, Morgó – akinek igazi neve Buzád, csak érthető okokból ezt nem használja – Soma és Nemere. Hallgatunk. Morgó félig a földön, félig Bíbor ölében van elnyúlva, szájából hetykén kilóg a cigi, a földre és a saját pulcsijára hullik a hamu.
– Csak nehogy megint ilyen szar „ide figyelj, Jeromos” féle játékkal gyere elő. – Soma szigorúan néz rám csipszes zacskója fölött.
– Bezzeg anyáékat már élvezted megszívatni vele! – Csenge játékosan megcsapja öccse karját.
– Ez most más lesz! – emelem fel a kezem. – A szabályok egyszerűek, valaki kiválaszt egy embert innen a garázsból, és azt úgy kell leírnia mintha az a hónap lenne, amiben született.
– He?
– Mivan? – Bíbor és Morgó egyszerre értetlenkedtek. Nyitom a számat, hogy elmagyarázzam, de Nemere megelőzz.
– Például Csenge Júniusban született szóval, és ha jól értettem – szelíden rám pillant – valami olyasmit kell mondani, hogy: Olyan a haja mint a fakó sárga gabona amire rásüt az első meleg napsugár. – Féltékenység marja a gyomrom.
– Nekem ez magas. Inkább Jeromosozzunk. – Morgó elnyomja a cigit, majd elpöcköli és beletalál a kukába.
– Én kezdem! – Soma felegyenesedik a méregzöld babzsákban, megköszörüli a torkát és nekikezd. – Szóval akit én választottam igen szomorú hónap, mert vele kezdődik az iskola, de mégis olyan sötét mint az éjszaka. Van még oka szomorkodni bőven, hiszen a szülei még egy normális nevet sem tudtak adni neki. Na ki lehet az?
Gonoszul vigyorogva nézz körbe, Morgó pedig már pattanna fel, de Bíbor visszahúzza. Lagymatagon nevetünk. Nemere leül az üresen hagyott foltos babzsákra, bézs garbós pulcsi van rajta, hosszú ujjai közre zárnak egy gőzölgő bögre teát. Lábait lazán kinyújtja, majdnem elér ide hozzám, ilyen hatalmas is ő. Vagy ilyen kicsi ez a szoba. Lehet mindkettő, mert mikor rám nézz homokszínű szemeivel, megszédülök. Érzem a pillantásának érintését. Keskeny hosszúkás rózsaszín száj, fakó fehér bőrön kétoldalt piros kis foltok. Édes. Szőkésbarna haj, szögletes ragyogó mosoly. Elbűvölő.  Muszáj máshová néznem, a végén még kiesik a szemem a helyéről, és elolvadok, mint hóember a meleg napon.
– Ez szar volt Soma. – Nemere fejét ingatva dől hátra, haja puhán terül szét. Játszik rajta a fény.
– Akkor kezdem én. – szólalok meg. Úgy teszek, mintha gondolkodnék. Izgulok.
– Akit én választottam, ő egy nagyon különleges hónapban született. Az egyik kedvenc hónapom és nem csak miatta, hanem mert abban az időszakban történnek a csodák, ilyenkor varázslatossá válik a táj, és kedvesebbek lesznek az emberek. Ilyen hatással van ő is a körülötte lévőkre, egyszerűen bevilágítja, a teret ahová belép. A válaszai sokszor csípősebbek, mint az ablakra fagyott dér, de mosolya elolvasztja a jégcsapokat is. – A bal mutatóujjamon feljött bőrt kapirgálom, nem merek felnézni. Nem merek bele nézni abba a homokszín szempárba.
– Ötletem sincs, biztos innen közülünk választottál? – Odakapom a fejem. Nemere cinkosan mosolyog. Teától nedves az ajka, felemelkedik ádámcsutkája ahogy nyel. Kíváncsi vagyok, ő hogyan látja magát.
– Itt senki nem ilyen jó ember. – Bíbor játékosan nyakon vágta Morgót ezért a megszólalásért.
– Akkor folytatom. – Szeretném úgy mondani, hogy közben ránézek. Szeretném csak neki mondani, de gyáva vagyok.
– Ez a „hónap” Kedves, nagylelkű, és alázatos. Szeret ajándékozni, ezzel is jelzi, hogy gondol másokra. Folyton élettel teli, még akkor is mikor a legzordabbnak kéne lennie. Ha igazán megörül valaminek, játékos fények suhannak tova arcán, akár a fényes izzók az Andrássy úton ebben az időszakban. Olyan, mint a jó forralt bor a Vörösmarty Téren, ami felmelegít a hideg vásár közben. Illata akár a nagymama által készített mákos bejglié. Képes azt éreztetni, hogy a problémák nem többek, mint apró göröngyök a széles havas úton. De he mégis megcsúszik valaki a jégen, ő az első aki a segítségére siet. Ha egyetlen hanggal kéne jellemeznem, akkor az ártatlan gyerekkacaj írná le a legpontosabban, hogy mi is ő valójában: Tiszta öröm, a boldog fény ami megcsillan a szemekben, vagy  az apró lábak dobogása, ahogy rohannak ki a kertbe hóembert építeni. Gurgulázó nevetés is lehetne, és hangosan cuppanó puszi. Vagy fázós vacogós ölelés, suhogós overál, a szűz hó roppanásának hangja. Meleg-cukros sütemények, csengők, vibrálás. Mindez olyan, mint ő, és mégsem írja le egész pontosan. 

Nemerére nézek. Ismerős rajta minden. Keze tartása, ahogy a bögrét szorítja, féloldalas ülése, álla vonala. Orrán a két fakó szeplő.  Nézem a halvány félkör alakú fehér foltot hüvelykujján, nézem az apró karikákat a szeme alatt, és a pulcsiját ahogy gyűrődik az övénél. Nézegetem mint egy fényképet, ami lassan megfakul. Ismerős rajta minden. Belül, a véremet pumpáló szívemben érzem a honvágyat. Talán ezeregy életet leéltünk ezelőtt. 
– Annyi szóval és jelzővel lehetne illetni – folytatom, – és még mindig messze lennék attól, hogy tökéletesen írjuk le őt. Olyan mint egy hópehely: egyedi és megismételhetetlen. – Csend van. Csak néznek rám, majd lassan szinte egyszerre Nemerére. Homokszínű szemei rám tapadnak, szokatlanul komoly és felnőttes. Nem mondd semmit. Szűkülnek a falak. Izzad a tenyerem. Feszül a koponyám. Hirtelen állok fel, pár lépés és már az ajtónál vagyok. Nem nézem jön-e utánam, kinyitom és megyek. Először Morgó majd Bíbor szólal meg.
– Most ti vágjátok ez melyik hónap volt?
– Ember, ember December!

(Az írás a Minden jó, ha a vége jó? című IRKA felolvasóest alkalmából született 2023 decemberében, a feladat szerint minden szöveg utolsó pár szava egy ismert karácsonyi dal címe kellett legyen.)

Kristóf Kamilla, törvény szerint 18 éves, de ha a szükség úgy kívánja lélekben 6 és 80 év között bármilyen korosztályba besorolható. Mindenevő, a fantasy könyvektől a thrillereken keresztül, a szerelmes ponyvaregényekig mindent szívesen elfogyaszt, bár az utóbbit inkább csak köretnek, a másik kettő a főfogás.

Az egyik előző életem nem úgy sikerült, mint ahogy elterveztem. Akaratom ellenére lett túl korán vége. Halálom pillanatában annyi keserűség keringet bennem, hogy egyszerűen itt rekedtem. Naphosszat kóboroltam a szürke lépcsőházban, éjszakánként pedig visszatértem a kis lakásba, ahol életem utolsó óráit töltöttem. Sötétségben bolyongtam két világ közé rekedve, miközben az idő úgy folyt át rajtam, mint egykor ujjaim közt a puha barna homok. Olykor csak  álltam a sarokban, és  a kopott halszálka parkettát bámultam. Máskor  a megsárgult tapétát tépkedtem a hűs falakról, miközben nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy valahonnan elkésem.

Forrongó, vörös düh öntött el, mikor egyetlen pillanatra lehunytam szemem, a következőben pedig eltűnt a parkettám, a falak pedig vakító csupasz fehérséggel taszítottak ki maguk közül. Beköltöztek az otthonomba, és olyan élettelivé vált az elhagyatott kis lakásom, hogy már csak ritkán, az éjszaka közepén tudtam újra visszatérni. Helyette újra a lépcsőket kezdtem róni, a fortyogás azonban nem hagyott fel a gyomrom helyén. Olykor olyan erőssé vált, hogy a lámpák fénye is megremegett tőle. Talán napokat, de lehet hogy éveket töltöttem a lépcsőfordulóban, és egyedül az adott halvány vigaszt, amikor a közelembe érve egyesek gyorsabban kezdték kapkodni a lábukat. Szerettem figyelni, hogyan merednek égnek leheletemtől a kicsiny szőrszálak az emberek tarkóján. Amikor meguntam, belestem más otthonokba, és új kedves helyeket kerestem sötét sarkokban, ahová az utcai lámpák narancssárga fénye sosem világított be. Alkalmanként visszatértem a régi kis lakásba, de minden egyes látogatásom magasabbra korbácsolta lelkem viharos tengerének hullámait. Nem tudtam elfogadni, hogy az élet utánam is változatlanul folyik tovább saját medrében, miközben én egyre inkább egy visszhangokkal teli kőszoborrá változom.

Egyik látogatásom alkalmával észrevettem, hogy a kisszoba teljesen megváltozott. Halálom óta először meleg, sós könnycseppek folytak szemhéjamon befelé. A bölcső fölé hajoltam, és meglátva a szuszogó kisgyermeket, a magány megdermesztett. Többé nem vonzott, hogy lépcsőfordulókban, vagy más sötét sarkokban kísértsek. Csak lebegtem a kisszobában a könnyen szálló porral, és bámultam a gyermeket. Kezdtem elfeledni ki voltam, csak a bús vágyódás derengő sziluettje maradt belőlem. Egy éjjel azonban, miközben az alvó gyermeket néztem, annak arca hirtelen megváltozott, szeme ijedtséggel telve hatalmasra nyílt, szájának apró sarkai legörbültek, majd bömbölni kezdett. A felkapcsolódó lámpa fénye elől a szekrénybe hátráltam, az anyja pedig a nagyszobában saját ágyukba fektette a gyermeket. A jelenet újra és újra megismétlődött, egyszer pedig, miközben a nappali fényben nyitott szemmel szenderegtem, arra lettem figyelmes, hogy a gyerek engem bámul. Méregzöld harag öntött el. A falakba bújtam, és belülről körmeimmel a betont kapartam. A kis szobába még egy rózsaszín-fehér csíkos labdán egyensúlyozó elefánt is beköltözött. A belőle áradó éji fény olykor egészen megszelídítette borongó lelkemet.

Egy korán sötétedő este a kisszoba egy sarkában vártam, hogy aludni térjen a család és birtokba vehessem az otthonukat. Révedő tekintetem magára vonta a különös aurával belépő gyermek. Kezében egy apró tárgyat szorongatott, pillantása hol rám, hol verejtéktől nedves markára tévedt. Határozott léptekkel sétált felém. Kíváncsiság lett úrrá rajtam, hát leereszkedtem hozzá. Felém nyújtotta markát, és kinyíló rózsára emlékeztetve, lassan szétnyitotta apró ujjait. Tenyerének közepén egy fehér porcelán angyalka álldogált. A szobor és a gyermek köré vonódó halvány derengés tojáshéjként repesztette meg kemény burkom. A repedéseken halványsárga melegség kezdett csordogálni befelé. Elkezdtem felolvadni, mint ahogy a jégcsapok olvadnak el az első meleg tavaszi napokon, amikor lucskos hó illata telíti a levegőt. Béke szállt rám, és miközben örökre lehunytam szemem, a gyermek így szólt selypesen dallamos hanggal: “mennyből az Angyal”.

(Az írás a Minden jó, ha a vége jó? című IRKA felolvasóest alkalmából született 2023 decemberében, a feladat szerint minden szöveg utolsó pár szava egy ismert karácsonyi dal címe kellett legyen.)

Daisy azonnal az ajtóhoz rohan, amikor gazdája megközelíti azt. Bármilyen álmos, vagy csak lustán nyújtózkodik szőrös pokrócán, ez a mozdulat rögtön talpra állítja őt. Sötét, göndör bundájába belesimuló szénfekete szeme kíváncsian tekint a kijárat felé. A kulcsok zörgését és a póráz előkerülését vakkantásokkal üdvözli és már ugrásra készen várja a szabadságot jelentő ajtó kitárását. Szinte átrepül a kinti lépcső két foka felett, majd eszeveszett nyargalásba kezd. Jól nevelt kutyaként ugyan megáll minden útkereszteződésnél, bevárja gazdáját, aki utasításokat ad, merre menjen. Most a hegy oldalán levő fenyőerdő felé irányítják. Örömében körbe-körbe rohangál, s közben minden arra lakó macskát megkerget és megugat.
Szereti ezt az erdőt, a zizegéseket, a koppanásokat és a szél búgását a lombok között. Itt a lehullott fenyőtobozokkal is jól lehet játszani. Szájába veszi, jól megrázza, majd eldobja. Akkor a legboldogabb, ha az a lejtőre esik, és gurulni kezd. Mancsával tovább görgeti, majd utána szalad. Gazdája élvezi a játékosságát, ezért sokszor jönnek erre.
Jól megfuttatva érkeznek haza a családi házukba, ahol bármikor kimehet a kertbe, de az erdőt ez sem pótolhatja. Igaz, egy fenyőfa itt is van, de bánatára a lehulló tobozokat gazdája mindig összeszedi.
Hamarosan vacsorához ül a család. Daisy is megkapja kedvenc falatait, amit gyorsan felfal, majd a pokrócára ül. Nem fekszik rá, – mint általában az étkezések után – hanem szimatolva fürkész a gyerekek nyúlketrece felé. Lassan felkel és kúszva indul az alomnak használt szalmacsomaghoz. Ott leül és vár. A család kíváncsiam tekint tá, majd folytatják a vacsora közbeni társalgást.
Hirtelen nagy zaj támad. Daisy, mint az őrült rohan az ebédlőn át a nappali felé, közben mindent felborít, ami az útjába kerül, majd vészfékezve megáll a rökamié előtt, és leül a szőnyegre. A család megdöbbenve figyel fel rá, nem értik, mi ez a rombolás. Befejezve a vacsorát, kutyájukat korholva mindent a helyére tesznek, de ő rájuk sem horkant, csak mereven ül.
Mielőtt mindenki nyugovóra térne, kinyitják a kertbe vezető ajtót, hogy a kedvencük elvégezhesse a dolgát, majd választása szerint valamelyik családtagot a hálószobájába kísérje. Daisy azonban meg sem mozdul. Még mindig a szőnyegen ül és tekintete a rökamié alját kutatja.

Hajnali kettőkor az alvók nagy robajra ébrednek. Daisy dübörög a lépcsőn, majd gazdája szobájába ront be, egy egérrel a szájában. Lelkesen mutatja, mit fogott.
 – Ne tedd le – mondja az álmából ébredve, szinte nem is érti, amit lát – gyere, vidd ki a kertbe.
A nappaliba érve őrült rendetlenség fogadja őt, semmi sincs a helyén. Nagy csata lehetett itt, gondolja, miközben kinyitja a kertre nyíló ajtót. Daisy kirohan, és úgy teszi le a fenyőfa alá az egér hulláját, mintha az egy fenyőtoboz lenne, majd lepisili. Befelé menet megkönnyebbülten hallgatja gazdája dicséretét melynek hangszíne olyan, mint amikor kedvenc erdejében suttog a fenyves.

(Az írás a Minden jó, ha a vége jó? című IRKA felolvasóest alkalmából született 2023 decemberében, a feladat szerint minden szöveg utolsó pár szava egy ismert karácsonyi dal címe kellett legyen.)

Feketéné Bencsik Julianna – Gimnazista korában megjósolták neki: sokat fog utazni, több földrészre is eljut. Az öregasszonynak igaza lett!  Nem csak Európát utazta be, de Kubában is eltöltött négy évet. Jön-megy a világban, sőt fia is követte útját, aki több éve külföldön él.

Isztambulhoz valami operettszerű, szirupos tökéletességet képzeltem, Boszporuszon tükröződő naplementével, a minaretek holdjaihoz illő hatalmas csillagokkal kivert nyári éjszakával. November van, de ilyenkor lehet a legjobban örülni egy kis melegnek, még ha langyos záporok mossák is el időnként a zavartalan napsütést.
Égi áldás az eső is ebben a városban, ahol millió templom tornya emeli tekintetünket az ég-, és lelkünket a hitünk szerinti Isten felé. Minaretek őrködnek tojással teli fészeknek tűnő kupolák fölött, de akad kereszttel ékes katolikus templom is, ahol barátilag köszönt bennünket Szent Antal, az utazók védőszentje. Gyújtunk is neki egy gyertyát, a közeledő karácsonyt és a szerencsét köszönve, ami idevezérelt bennünket Isztambulba.
Beszippant ez a város, amiben nem csak tizenhatmillió lakója, hanem az idelátogató ugyanannyi turista is otthon érzi magát. Azon a jó helyen vagyok érzésen túl, ez talán épp a sokszínűségének köszönhető. Nem lehet kirívó foltnak lenni ebben a színforgatagban, jó érzés beleolvadni ebbe a minden viseletet és nyelvet magába fogadó Bábeli kavalkádba.
Bár védősorompók és police feliratú sötét egyenruhások biztosítják a látnivalók környékét, senki sem kirekesztett. Az Agia Sofia mecsetbe úgy lépünk be, hogy a bizánci időkből megmaradt freskókat keressük – szépen csillog az évezredes aranyozás a szentek glóriájára irányított reflektorfényben –, de aztán ott ülünk mi is az iszlám-zöld imaszőnyegen a világ minden tájáról ide zarándokolt ezerajkú tömegben. Bár az ima alatt csak az igazhitű férfiak borulhatnak le Allah elé az oltár nélküli központi szentélyben, míg a nők meghúzódnak a templom külső fala melletti homályban és kendőik alatt, az imák közti szünetben mindenki beléphet ide, a kör közepébe. Kisgyerekek bukfenceznek a süppedős szőnyegen, ami elnyeli mezítlábas lépéseink zaját. Testetlenül lebegünk a félhomályban, a hatalmas belső térben, fejünk fölé glóriát von az alacsonyan függő többszáz kandeláber.
A kék mecset mennyei kék-fehér világosságával bűvöl el, az Elsüllyedt palota mesevilág, egy földalatti ciszterna vizében ázó eklektikus oszlopaival, amiket zöld tündérfények világítanak meg. A Topkapi palotát fél nap is kevés bejárni, már sok is befogadni az újabb burjánzó díszítéseket és kincseket, pihentetnem kell a szememet a zápor áztatta pálmafák zöldjén. Szívesebben ülök kint az udvarban egy márványpadon, mint bent a hárem bársonypamlagján, kőcsipkés ablakokon át lesve a kőedényekben raboskodó rózsákat.
Sztambul rózsái örök életűek, novemberben is beragyogják a várost, a legromosabb épület is idilli látvánnyá válik az ódon köveket egybefonó indáiktól. De ott illatozik a rózsa a híres lókumban, szultánkenyérben is. Nem csoda, hogy olyan potrohosak voltak a szultánok, ha ez a ragacsos cukorszirup volt a kenyerük… Mérik minden élelmiszerboltban kilóra, áttetsző piros-fehér-zöld változatát, de uralja az édességboltok kirakatait is, festői piramisokba tornyozott százszínű falatkáival, megspékelve mandulával, dióval, gyümölcsökkel és persze rózsaszirmokkal.
A bazárok, amik egyébként is az ezeregyéjszaka gazdagságát kínálják, fűszerek, ruhák és minden földi jó formájában, rózsaillattal csábítják a vevőket, nem csak édességekbe, de parfümös üvegcsékbe is zárva a rubinvörös párlatot. A kábult vevők az áruk mellé rögtön bőröndöt is vehetnek, ott sorakoznak tarka sorokban minden bolt előtt. Holtbiztosnak látszik a siker: minden második ember gurulós bőröndöt vezetget az utcán. Olyan ez, mint nálunkfelé a kutyasétáltatás: a vezetett dönti el valójában az útirányt. Ezek a macskaköveken vidáman pattogó bőröndök telhetetlenek, boltról boltra rángatják gazdáikat. Még a város jelképévé vált gyönyörű sztambuli macskák is irigykedve nézik őket, pedig őket aztán igazán eteti-kényezteti mindenki. Kirakatokban, vendéglők székén, kerítéseken és lépcsőkön üldögélnek méltóságteljesen, tűrve a fotózó turisták hadát.
Külön öröm ennyi mosolygós férfit látni. Ők kínálnak, kóstoltatnak a város méretű bazárnegyedekben, nőt elvétve látni csak egy-egy szolid családi üzletben. Minden férfi bajuszos és fekete hajú, a fiatalok csillogó szemmel, táncos mozdulatokkal terelnek be kincses boltocskáikba, az idősebbek szelíd mosollyal, őszinte pillantással dicsérik árujukat. A kötelező „where are you from” kérdésre adott válasz után minden szem felragyog, „áh, Mádzsárisztán!” Máris barátok vagyunk, rég feledve a százötven évnyi háborúskodás. Legkedvesebb egy ősz hajú úr, aki a szintén gyakori „áh, Puskás, Puskás!” társalgási fordulat után előkapja zakója belső zsebéből a tárcáját, és unokája focimezes képét mutatja. Bár törökül beszél, élénk gesztusaiból tökéletesen megértjük a nagytata panaszát, hogy a fiú kissé túlsúlyos, túl sokat ül a számítógép előtt. Univerzális téma, egyetértően bólogatunk.
Mindenki üzletel, ez itt az élet mozgató rugója. A turizmus a húzó ágazat, évente sokmillió külföldit vonz a két kontinenst egybeölelő város, a japántól az amerikaiig. De a recepciósok és árusok oroszul is beszélnek, mindenfelé sok orosz szót hallani. Azt mondja a szobaszomszédunk, itt találkoznak rokonaikkal, akik a háború miatt messzire sodródtak. Mindenki welcome itt, aki pénzt hoz a házhoz.
A turizmusra épül itt minden: amelyik épület nem szálloda, az étterem, bolt, utazási iroda. De a közlekedési szolgáltatások is kitűnőek, van metró is a nosztalgia villamosok mellett, kompok raja kel át percenként a Boszporuszon. Utak, hidak és felhőkarcolók épülnek, piacok ontják a gyümölcsöket és zöldségeket. Láttam kizárólag lámpákat árusító boltokból álló utcát, és olyat is, ahol csak konyhai eszközöket kínáltak. Mintha nem megfojtaná, hanem erősítené itt egymást a konkurencia. Ahogy a Galata hídon is egymás mellett szoronganak a pecások, és mindegyik fog halat. Úgy tűnik, még a sirályok is megtalálják itt a számításukat: rajokban kísérik az Aranyszarv öbölben úszó hajókat.
Kitűnnek itt is a tömegből a vidám fiatal lányok, sok köztük a hagyományos hidzsábot-kendőt viselő, de azokat sem kísérik rosszalló tekintetek, akik haspólóban járnak.
Mintha tényleg valami operettszerű boldogságban úszna a város. A leghangosabb a müezzinek kántálása, de harsog az utcazenészek gitárján és a kávézókban a világot meghódító török rockzene is, és elmaradhatatlanul csilingelnek, itt a mi szállodánkban is, a karácsonyi dalok. Mostan kinyílt egy szép rózsavirág, dúdolom én is, miközben nézem a terasz körül indázó futórózsák keretében az arany naplementét a Boszporusz felett.

(Az írás a Minden jó, ha a vége jó? című IRKA felolvasóest alkalmából született 2023 decemberében, a feladat szerint minden szöveg utolsó pár szava egy ismert karácsonyi dal címe kellett legyen.)

Mersdorf Ilona – Gyerekkorában a holdra is eljutott Verne Gyulával, majd húszévnyi kényszerű bezártság után ismét útra kelhetett – igaz, szerényebb úticélok felé. Iránytűje mindig a nagy vizek és az ókori kultúrák felé viszi. Ha nyerne a lottón, venne egy nagyobbacska hajót, amin az egész család elfér, és körbeutazná velük a Földet.

A konyhában töltött órák számát mindig próbáltam a lehető legrövidebbre venni. Egyszerűen nem az én helyem. Nem érzem magam komfortosan benne. Mindig csodálkozva néztem azokra az anyukákra, akik az oviban mindenféle ünnepségre saját készítésű flinces-flancos díszítéssel megrakott süteményekkel érkeztek. Én örültem, ha a cukrászdában vásárolt süteményről nem felejtettem el levenni a logóval ellátott csomagolópapírt. Nem szépítem a dolgot, nem vagyok egy született feleség típus. Sokáig beleestem abba a hibába, hogy azt gondoltam, attól leszek jó anya, ha naponta több órát töltök a konyhában különbféle sütemények és főételek elkészítésével. És most magyarázkodhatnék, hogy a munka miatt nincs időm erre. De hazudnék. Könnyedén bevallom már, hogy nincs kedvem hozzá. Annyira, de annyira felszabadító érzés ez, hogy nem akarok megfelelni a mindenhonnan ránk tornyosuló elvárásoknak. Nem fogok minden nap gyomorgörccsel felkelni, hogy vajon ma hogy fog sikerülni a háromfogásos menü, amit több óra kemény és verejtékes munka után a család 10 perc alatt elfogyaszt és ha jó napjuk van talán meg is köszönik. Próbáltam, esküszöm próbáltam eljátszani a tökéletes konyhatündér szerepet, de nem ment sokáig, mert igazán sosem akartam az lenni. Így aztán feladtam, ami életem legjobb döntése volt.

De amikor a lányom láztól csillogó szemmel nézett rám ma reggel és azt kérte, hogy süssek neki olyan csodasütit, amit a nagymama csinált a hétvégén, na, akkor megesett a szívem rajta. Mégiscsak a gyerekem! És ilyenkor olyan kis cuki. Csendes, szófogadó, alszik egész nap. Gondoltam megérdemli azt a finomságot. Úgyhogy gyorsan felhívtam anyukámat, hogy délután akkor megyek a sütiért. Csakhogy ő mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül közölte, hogy wellnessezni van apámmal. Hát a pofám leszakad! És nekem erről miért nem szóltak? Milyen jogon mennek csak úgy el? Én meg itthon ápolom a beteg gyereket. Hát mindennek van határa! Mondtam neki nem kis sértődéssel a hangomban, hogy legalább akkor küldje el annak a nyomorult csodasütinek a receptjét. Miután kitöltöttem egy pohár bort magamnak míg a lányom a délutáni alvását töltötte, elkezdtem tanulmányozni a receptet. Elsőre sem tűnt könnyűnek, de miután belekezdtem lett csak valóságos rémálom. Ahogy olvasom a szöveget, olyan zavarbaejtő gasztronómiai szakkifejezések jönnek velem szembe, mint a meringue, krokant, temperálás. Először azt hittem, valami angol nyelvű oldalt küldött el nekem drága jó anyám. Nyilván a legbonyolultabb sütirecepttel találtam szembe magam. Ennek az édes, jó gyermeknek miért nem lehet a kedvence egy leveles tésztára rászórt kis sajt? Az is nagyon finom. Ráadásul 2 perc alatt kész is van, főleg, ha előre reszelt sajtot veszek hozzá. Szóval kipakoltam a hozzávalókat, a lisztes zacskót rátettem a gyúródeszkára, kibontottam és a telefonon elkezdtem tanulmányozni a bonyolult szöveget. Ahogy rátámaszkodtam a deszkára, azzal a lendülettel borult is a liszttel együtt. Az pedig fehér porfelhőbe borította az egész konyhát, amiben látni semmit nem láttam, viszont meghallottam a kislányom tipegését mögöttem, amint nekem szól.

-Anya, hull a pelyhes!

(Az írás a Minden jó, ha a vége jó? című IRKA felolvasóest alkalmából született 2023 decemberében, a feladat szerint minden szöveg utolsó pár szava egy ismert karácsonyi dal címe kellett legyen.)

Anyám lassú lélegzése az, ami körbeszövi a nappalokat és az éjszakákat. Azelőtt nem volt hangja a lélegzésének.   Könnyű volt, mint minden mozdulata.  Ahogy teregetett, ahogy a sót az ujjai közé csippentette és beleszórta a gőzölgő levesbe, ahogy a frissen szedett tavaszi virágokat rendezgette a vázába. Azelőtt nem tűnt fel nekem: milyen könnyű élni.

Most kiszálltunk mindketten az időből, kiszálltunk mindketten a könnyű létezésből. Anyám nem akarta, hogy kórházba vigyem. Azt mondta, hogy a halálhoz közeledve már csak egyetlen dolog marad meg az embernek: a méltósága. A kórházban a szekrénybe zárt öblítőszagú ruhákkal ezt is elveszik. A köntösében minden ember védtelen lesz, kiszolgáltatott. Ne aggódjak, évszázadokon át az emberek otthon haltak meg és nem fog sokáig tartani. A tüdeje hamar felmondja a szolgálatot. Ne sírjak, vagy sírhatok, az sem baj. Ő már csak egy nagy fájdalom és egy nagy emlékezés, semmi más. Ezeket még akkor mondta, amikor könnyebb volt a beszéd, könnyebb volt a lélegzés. Próbált felkészíteni a felkészíthetetlenre. Erről szólt az egész élete. Megtanítani minket a szabad lélegzésre, a szabad létezésre, miközben – most már jól tudom –, ő is menet közben tanulta az egészet. Azt is mondta, hogy higgyem el, jobb lesz neki, ha apa után megy, és hogy ő már elrendezett mindent a gondolataiban. Nekem nem tudja azt mondani, hogy készüljek fel, mert én még az élet javában vagyok. Nem érthetem, milyen ez. De higgyek neki, bízzak benne. Ne sajnálkozzak, vagy sajnálkozhatok, de aminek meg kell történnie, az meg fog történni előbb-utóbb.

Néhány csepp vizet próbálok beleerőltetni, amikor meghallja a hírt a gólyáról. Arra gondolok, hogy az a mozdulat, ahogy a szájához emelem a poharat, az az ő mozdulata.  Ahogy fel alá járkálok a szobában, hallgatva az összezavarodott lélegzését, az is olyan „anya” mozdulat. A dühöngésem már kezd lecsillapodni, miközben tudom, hogy újra és újra fel fog lángolni.  Dühösen fogok bőgni, aztán kétségbeesetten, aztán szomorúan. Nem tudom, milyen lesz nélküle, hiába próbálom elképzelni.

Amikor először vitt korcsolyázni és én hosszú ideig szorítottam a korlátot, mert féltem, hogy elesek, ő rám parancsolt, , hogy vagy bemegyek középre, vagy azonnal hazamegyünk. Azt mondta, nem fogom meg tudni, milyen a jég középen, ha nem próbálom ki. Te az az ember legyél, aki elengedi a korlátot, akkor is, ha nem tudja mi vár rá. Te az az ember legyél, aki a sűrűjéből tekint vissza. Ne félj attól, hogy elesel. Persze félhetsz is, de akkor éld meg a félelmed, éld meg, hogy elesel. S ha már bent leszel, akkor a korlát már csak emléke lesz az elindulásnak. A bátorságod emléke lesz. Annak az emléke, hogy el mertél indulni az ismeretlenbe. 

Elmondanám anyámnak, hogy annyi mindenre megtanított. Elmondanám neki, hogy most nem akarom őt elengedni, ez nem olyan, mint a korcsolyapályán gyerekkoromban.

De már nem értené a szavaimat, már csak az arcomra és a kortyra figyel, amit nagy nehezen nyel le. Azt is csak miattam. Akkor hallja meg a hírt a gólyákról. A szemével a rádió felé mutat, aztán az ablak felé tekint, és mintha mosolyra húzná megfáradt, kicserepesedett száját.

Sokat mesélt a gólyákról, akik a házuk előtt fészkeltek gyerekkorában. Minden évben Sándor napja körül szálltak vissza az oszlopra épített fészkükbe. A családjukban a tavasz érkezése egyet jelentett a gólyák viszontlátásával. Mikor anyám fiatal asszony lett, gyerekei születtek,  egész mesefűzért talált ki nekünk Kelemenről a gólyáról és Hildáról a feleségéről. Egyik évben Hilda nem jött vissza, de anyám ezt is olyan szépen mesélte el nekünk. Azt mesélte, hogy biztos forrásból tudja, hogy Hilda elrepült a hófehér gólyaangyalokkal, akiknek nincs fekete csík a szárnyukon és még a csőrük is fehér. Azt mesélte, hogy Hilda gólya az örök mennyországban repked a többi madárral együtt,  amíg a férje, Kelemen meg nem érkezik hozzá és akkor már ketten repkednek örökké odafent.

A rádióban az első gólyáról adnak hírt. Ennek a gólyának nincs neve. Annyi hangzik el csupán, hogy március hónap elején megérkezett a Lapos pusztára. Sosem értettem, hogyan tudják megállapítani, melyik az első gólya az országban. A hír csak néhány másodpercig tart. Anyám a szemével arra kér, kapcsoljam ki a rádiót, húzzam el a függönyt és öleljem meg. Búcsúzik.

Nem kell már semmit mondania, úgy is tudom, hogy éppen úton vannak érte az angyalok.

A múló idő szele hullámokat hajt a vízen. Túlpartról indult kis fodrok erősödnek hintáztató hullámokká. Ahány hullám, annyi forma, fodor, tajték és csillogás. Átfutnak a tavon és az itteni homok padon utolsót csobbanva simulnak el. Emlékük mint csekély habcsík marad a part szegélyén. Nemzedékeink is hasonlón követik egymást. 

        Nagymama kemény, határozott egyéniség volt. Jelleme már zsenge lány korában megmutatkozott. Ha valamely kérdésben dönteni kellett, édesanyja, dédink ráhagyta: – Fruzsina majd megmondja! Így is lett. Fiatalasszonyként sem változott. Első gyermekük születése után menesztette férjét mondván, hogy ő nem azért ment hozzá, mert hiányzott valaki, aki parancsolgasson neki. Kisfiát a nagypapára bízta és elment ápolónőnek.

        Ebben viszont kiválónak bizonyult. Hamarosan a főorvos mellé került, aki végig ragaszkodott hozzá, mint pontos, fáradhatatlan és megbízható asszisztenshez. Az unokák már nyugdíjasként ismerték meg. Önállón lakott a sziget egyetlen utcájának egyik ódon házában, vén platánokkal szegett út fele hosszán is túl. Nappal a hajóforgalom duruzsolása, éjszakánként baglyok huhogása tördelte a csöndet.

A város partjait összekötő hídról leágazás vezetett a szigetre. Onnan járt naponta egyszem fia apró gyerekeihez. Igazíthatta volna kijárásait buszhoz is, de kemény jártú, apró lépteinek nem jelentett gondot a kétszer háromezer lépés, hozzá még a togyogós gyerekekkel óvodába, majd vissza. Ugyanígy a tóhoz, erődhöz kirándulások hétvégeken.

Változott a helyzet. Előbb a bősz pártember házigazda  lakoltatta ki a fia családját. Ők a szigethez félútra, nagymamához közelebb találtak lakást. Aztán a háború veszedelme távoli menedékbe űzte őket, míg a nagymama a viszonylag nyugodt szigeten zárkózott be. Néhány hónap múltán, a zivatar higgadásával visszarendeződés jöhetett.

Otthon – az elvonult hadak nyomán – nagy rendetlenség fogadta őket. Nagymama most sem menekült a munka elöl. Fáradhatatlanul bontogatta az udvar nagyon vegyes összetételű szemetét. Naponta jó korán kezdte.  Egyik gyerek – reggel, az udvarra kijőve – megkérdezte:

– Mit csinálsz, nagymama?

– Magyarán megmondva szart takarítok – hangzott a tömör válasz. Nagymama általában magyarán megmondta. Kivéve a gyerekek előtt titkolnivaló dolgokat. Nicht vor der Kinder!

Apuka egyszer a villás ágú meggyfa egyik karján mind kijjebb kúszott a gyümölcs után. A fa egyszer csak megsokallotta: reccs! …leszakadt. Apuka az ággal együtt talpra huppant. A lehasadt ág fölött terpeszben, mint győztes a harcképtelen ellenfél felett, pár pillanatra megállt. Nagymama – föl se pillantva dolgából – ennyit kérdezett:

– Mi az, fiam? Lejöttél? A válasz kurtán csak ennyi volt:

– Le, anyám.

A változó élet távolra sodorta a családot. Nemsokára sikerült nagymamát is oda költöztetni, aki az új otthon melléképületében lelt lakást. A létszámban és korban gyarapodó gyerekek közelről lehettek részesei nagymama újabb viselt dolgainak, melyet az agyi erek elhatalmasodó beszűkülése árnyékolt be. Testi ereje azonban mindvégig megmaradt. Így élt meg végül kilencvenhárom évet.

Reginával a Lövölde téren volt randim 1954 decemberében, egy havas, csikorgóan hideg délutánon. A Szív utcán indultunk és a Németh Lászlón megkerülve a háztömböt a Róza utcán értünk vissza. A Szív utca 57-ben lakott. A kapujuk előtt megálltunk, mintha el akart volna köszönni, de aztán tétován mégis tovább mentünk és magamban megfogadtam, ha ismét ideérünk, meg fogom csókolni. Harmadszorra sikerült. Rögtön beszaladt a kapun, én pedig a fagyos orromat törölgetve indultam hazafelé, és úgy éreztem, óriási kő gördült le a vállamról. Végre megtörtént, megcsókoltam, Imre is megnyugodhat. Érthetően magából a csókból semmit nem éreztem, szerintem ő sem, éppen csak összeértünk egy pillanatra. Tulajdonképpen ez volt a búcsú is, több randink nem volt. De ennek a történetnek előzményei voltak.

Az említett Imre padtársam volt a gimiben és valamiért kedvelt. Matek óra alatt színdarabot írtunk és Vili bácsi, az osztályfőnök nem nagyon zavart minket a képleteivel. Imre bizonyos kivételezett helyzetben volt, talán az ügyvéd apja miatt. Jó eszű, de nagyon laza, vagány fiú volt, szőke, kékszemű és minden lány szerelmes volt belé. Értett a nyelvükön, aminek néhányan tudtuk az okát is. Már óvodás kora óta mindent tudott a lányokról, volt egy húga, akivel folyton veszekedtek, néha meg is tépték egymást. Az apja egyedül nevelte őket:nem sok sikerrel. Elfoglalt, jó nevű ügyvéd volt, más megoldást talált,felhozott vidékről egy Imrénél pár évvel idősebb lányt, úgynevezett háztartási alkalmazottnakNem telt el sok idő és megtörtént Imre beavatása a női lelkek (és testek) rejtelmeibe. Mi, akik tudtunk róla, csorgó nyállal kérdeztük a részleteket, de erről soha nem beszélt. Tiszteletben tartotta a lány egyéniségét, talán az apja is megkérte rá.

Hanem egyszer majdnem vége lett a barátságunknak, nagyon megharagudtam rá. Persze lányról, nevezetesen az Ipacs Éváról volt szó. Csak egy évvel járt alattunk, és mi fiúk többször közmegegyeztünk abban, hogy ő az iskola legszebbje. De a sors kegyetlen rendező, ad is, vesz is. Csípőficamos volt, a bal lábát húzta. Ez persze nem akadályozta abban, hogy szerelmes legyen az Imibe. Nagyon szerelmes és nagyon reménytelenül. Magam is próbálkoztam a kis bice-bócával, persze épp olyan reménytelenül. A dolog már-már annyira nyilvános lett, hogy kezdték Imrét pocskondiázni, beképzelt úrficsúrnak csúfolni. Ekkor végre rászánta magát és randira hívta, talán hogy személyesen tisztázza a helyzetet. Ám a nagy rendező nem adta ilyen olcsón, Imre elkapott valami nyavalyát és fel sem kelhetett az ágyából egy hétig. Engem kért meg, mentsem ki Évánál. Nem kellett kétszer. A Hősök terén volt a megbeszélt randijuk és bár korábban mentem, Éva már ott volt. Amikor közelről megláttam, őszintén megijedtem. Sápadtan támaszkodott a Múzeum korlátjára, tűzben égett az egész teste, ömlött róla a verejték. Amikor elmondtam miért nem jött az Imre, el kellett kapnom, összerogyott. 40 fokos lázban, tüdő és mellhártyagyulladással jött a randira. Szerencsére a Dózsa György úton laktak, közel a tér sarkához, átnyaláboltam és vittem. Az anyja már a kapuban sírt, az orvosukat érte el, várták a mentőt. Szó nem jött ki a számon, de azt biztosra megfogadtam, hogy az Imrét megölöm.

Nos, ahogy tudjuk az idő kiváló orvos, Éva is, Imre is megmaradt, nem öltem meg. Később Éva, talán hálából, egy Gyöngyi nevű lányt kommendált nekem. Gyermekkori barátnője volt ez a Gyöngyi, de valahol Mátyásföldön laktak és ott járt iskolába is. Szerette az irodalmat, sok költőt ismert, talán maga is írogatott, ha csak az asztalfióknak is. Levelezni kezdtünk és romantikus, túlzó érzelmeket vizionáltunk egy csodás, soha nem volt, be nem teljesülő jövőről. Csillagocskának hívtam. Soha nem találkoztunk, fényképet sem cseréltünk soha. Ki-ki, olyannak képzelte a másikat, amilyennek csak álmában gondolta. Ebbe a mesés álomvilágba csapott bele a kegyetlen valóság, amikor megtudtam, hogy két hete eljegyzett menyasszony. Utólag arra jutottam, hogy persze az élet nem áll meg, a dolgok a maguk rendjük szerint történnek. Hanem amikor azt is megtudtam, hogy a vőlegény egy nála öt évvel idősebb szerszámlakatos srác, aki mindig szekálja, hogy tarthatna nagyobb rendet is maga körül és ideje lenne megtanulnia főzni, mert nem csak jambusokkal él az ember, valami elpattant bennem és a Gyöngyiből hullócsillag lett.

A nagy rendező másik, vigasztalásomra szánt története volt Regina. Őt Imre barátom szervezte be nekem, amikor már ismét szóba álltam vele. Ez úgy volt, hogy Imrééknél cserépkályha fűtés volt, amihez tojásbrikettet kellett felcipelni hetente kétszer a pincéből. Néhányszor segítettem neki. Egyik alkalommal két lány is jelen volt. Egy Mária nevezetű, Imre aktuális barátnőjeként, Regina pedig nekem konfirmálva. Mentünk le a pincébe négyen, vödrökkel és talán némi sejtelmes várakozással. A ház pincéje több fülkéből, szakaszból állt, a brikett valahol a végén, így Imre és Mária hamar eltűntek, én és Regina pedig magunkra hagyva zavartan vártuk, hogy majd csak előkerülnek. Hosszú, kínos percek teltek, Regina néha megkérdezte miért nem jönnek már, most mi van, mit csinálnak?

– Nem tudom – válaszoltam, de éreztem, ennél okosabbat várt. Jó negyedóra telt el, amire előkerültek, Regina már azon volt, hogy hazamegy. A kapuban el is köszönt a két lány. Azért felvittem egy vödör szenet, miközben Imi megkérdezte: na, mi volt? Sajnálkozva hallgatta a választ, de nem tett megjegyzést. Azt viszont megígérte, összehoz nekem még egy randit Reginával, a többit pedig rám bízza. Nos, az volt a már ismert Lövölde téri, és büszkén számoltam be Imrének másnap arról, hogy a küldetést sikerrel teljesítettem.

Egykevária furcsa kis ország volt, de a legfurább mégis az volt benne, hogy az utóbbi időben született gyermekeknek nem volt testvére. Ezzel nem is volt gond hosszú éveken keresztül, senki nem firtatta miért van így, mígnem egyszer történt valami, ami teljesen megváltoztatta Egykeváriában a közfelfogást.

Minden azzal kezdődött, hogy egy Jancsi nevű kisfiú borzasztóan unatkozott egyedül a szobájában. Jancsi esténként tátott szájjal hallgatta nagyapja történeteit arról, hogy milyen jókat fogócskáztak meg bújócskáztak együtt a testvéreivel annak idején. Nagyapát a legjobb szándék vezette. Csillogott a szeme, amikor emlékezett, és erről az elfeledett érzésről mesélt egy szem unokájának.

Így hát Jancsi egy szép napon közölte a szüleivel, hogy ő pedig mindenképpen szeretne egy kistestvért. Meghallotta ezt a postás bácsi, aki éppen akkor vitte a leveleket hozzájuk és aztán házról házra hordta ezt az újságot is. Az emberek pedig elvitték más utcákba, városrészekbe, ezután városról falura, faluról városra járt a hír. Később egy szemfüles újságíró jóvoltából – aki igencsak szerette a városi legendákat, – a parlamentbe is eljutott a történet.

Még nem volt rá precedens, hogy egy kisgyerek csak úgy egyszerűen, a maga elképzelése alapján kistestvért kérjen. Zsibongott a képviselők háza, mint egy felbolydult méhkas.

Azt még nem meséltem, hogy Egykeváriában azért nem született kistestvér a családokban olyan hosszú ideje, mert nem volt egyetlen személy sem, aki eldöntötte volna, hogy igen, legyen több gyermek a családban. Az apák ugyanis nem merték, az anyák nem akarták, az anyósokra nem bízták, a nagypapák csak mosolyogtak, a parlament nem tehette! És most egy gyermek testvérre vágyik, és senki nem tudja eldönteni, hogy ki döntse el! Ha csak egyetlen gyereknek születne testvére egész Egykeváriában, az hogy nézne ki már!

Nagy felhördülést keltett ez a hír országszerte, sokféle volt a vélemény, időnként baljóslattal álltak elő egyesek, és a témában mindennapos lett a találgatás. Végül hihetetlen folytatása lett a történetnek, mert kiderült, hogy Jancsi és családja kistestvért várnak. Az egykeváriai parlament így hát összeült, hogy törvényt alkosson a második vagy sokadik gyermek kérdéséről, és hozzáértő vizsgálat alá helyezze ezt a gondolati vadhajtást. Üléseztek-üléseztek, de a legfontosabb kérdésben ők sem tudtak dűlőre jutni. – Ki döntse el?

Meghívták az öreg bölcseket és a fiatal tudósokat, hogy fejtsék ki véleményüket, de a választ egyikük sem tudta megmondani. Megkérdezték a kőműveseket, a tetőfedőket, a kéményseprőket, azután a pékeket és a szakácsokat, de még a kuktákat is. Az óvónőket és a Télapót kizárták a véleményezésből többszörös érdekeltség miatt. Aztán kérdezték a halászokat, a vadászokat, a varrónőket, a házvezetőnőket, de még a piaci árusokat is. Igaz, közülük a nyalókásokat később kihagyták, erős anyagi elfogultság miatt.  Az anyáknál is puhatolóztak, de ők hárítottak, mert még erősen élt bennük a sok átvirrasztott éjszaka emléke.

Kis idővel később, az egykeváriai parlament zárt ülésezése alatt végre történt valami. Az ülésen annyira feszülten gondolkodtak, hogy fejenként három vödör forrásvizet kellett fölhajtaniuk és aztán vagy fél tucat törölközőt itattak át izzadsággal mindannyian. Az egyik képviselő félénken javasolta saját gyermeke ötletét, vagyis azt a hirtelen jött tiszta gyermeki gondolatot, hogy döntsék el a gyerekek, és kész. – Ez az! – kapták fel fejüket a honatyák. Miért is ne? Hiszen nekik kell majd egy szobában aludni velük, nyakukban érezni szuszogásukat, hallgatni bömbölésüket.

A javaslat nyilvánosságra hozatala után az orvosok is erősen helyeseltek, mondván, hogy valóban ők, a gyermekek fogják először elkapni bacilusaikat. Sűrűn bólogattak a pedagógusok is, mert tudták, hogy a nagyobb testvér fogja tolmácsolni a picik kezdetleges szavait, és megmagyarázni érthetetlen mondataikat a család többi, – a gyermeknyelvet egyáltalán nem beszélő tagjának. Sokan támogatták tehát, hogy a gyerekek döntsék el, akarnak e testvért, mert nyilvánvalóan azt is ők tudták a legjobban, milyen meleg és mennyire biztonságot nyújtó az anya öle, és hogy apa mennyit hajlandó rájuk szánni a szenvedélyévé vált kenyérkeresésből fennmaradó idejéből.

Tehát a parlament megszavazta a javaslatot, és a korábban született gyermek kérése alapján a további gyermekek esélyt kaptak, hogy a megfelelő időben a megfelelő családba szülessenek. Az emberek lassacskán levetették régi szokásaikat, mint egy elzsírosodott, ócska kalapot. A három évnél idősebb gyermekek szinte játék közben vitatták meg a családjukkal, hogy jöjjön testvér a családba vagy sem. A három évnél fiatalabbak is okosan rábólintottak a kérdésre, vagy bájosan rázták a fejüket ellenzésképpen.

Az apák boldogok voltak, mert nagy teher esett le a vállukról. Az anyák is boldogok voltak, mert vakon bízhattak első gyermekük véleményében. Így végre avatott személy javaslata alapján érkezett második, harmadik, sokadik gyermek oda, ahol egy, vagy nem sokkal később már több testvére várta tárt karokkal. A testvér-törvény bevezetése olyan gyors változást hozott, hogy a honatyák azt is fontolóra vették, hogy pályázatot írjanak ki az ország nevének megváltoztatására. Igaz, az elsőként felmerült „Szöcskevária” javaslatot senki sem támogatta.

Az új törvény záradékába tették, hogy ha véletlenül érkezne egy gyermek, akit valamilyen mulasztás folytán nem egyeztettek idősebb testvérével, azt lehetséges, sőt tisztelettel kéretik szeretettel elfogadni.