Három hét telt el. Egy kora nyári péntek délután András a piacon állt sorba, friss epret akart vásárolni két kamasz gyermekének az apás hétvégére. Megpillantotta Mártit, aki egy másik standnál zöldséget válogatott. A nyár színeit idéző, hosszú, lágy esésű szoknyájában és egyszerű fehér pólójában megmagyarázhatatlan harmóniát sugárzott. Bármennyire is igyekezte szuggerálni, a nő nem pillantott rá. Maga sem értette okát, mi az az eddig ismeretlen kíváncsiság, ami mágnesként vonzza Márti felé. Ahogy végzett a vásárlással, felkapta az eperrel teli nejlonszatyrot, és hirtelen ötlettől vezérelve odament az éppen fizetni készülő nőhöz.

– Szia Márti!

– Jéé, szia! Hát te? Gyakran jársz ide? Hogy hogy soha nem találkoztunk eddig?

– Á, dehogy, utálom a piacot, a boltban szoktam vásárolni, de ott csak spanyol eper volt, gondoltam itt jobbat találok.

– Kitől vetted?

– Ott, a lajosmizsei termelőtől.

– Jól tetted, nagyon finom nála az eper – mondta Márti, miközben fizetett. Rutinosan bepakolta fonott kosarába a zöldségeket, majd rá nézett.

A beszélgetés itt megakadt. András soha nem érezte ilyen zavarban magát. Sután álldogált, nem tudta, mit mondjon. Pillantása a piac sarkában elhelyezett napernyős asztalokra tévedt.

– Lenne kedved meginni egy kávét velem? – szakadt ki belőle önmaga számára is váratlanul. Márti egy pillanatnyi csönd után mondott igent.

A rétesház árnyékában, félreeső asztalnál foglaltak helyet. A beszélgetés nehezen indult be. Az alig negyvenes kereskedelmi igazgató és a titkársági asszisztens között a munkahelyen soha egyetlen személyes szó nem hangzott el.

– Tudod, hogy elváltam? – kérdezte a férfi. – Már három éve. Zalán és Lilla az anyjukkal maradtak. Eladtuk a nagy kertes házat, vettem nekik egy sorházi lakást, én pedig egy garzonban lakom. Igazi legénylakás – kuncogott magában.

– Igen, félfüllel hallottam róla, mesélték a volt kollégák.

– Te még tartod a kapcsolatot a régiekkel? Hány éve is már, hogy eljöttél? – Öt lesz hamarosan. Néha beülünk Eszterrel egy sütire munka után, olyankor szokott mesélni. Márti elhallgatott.

A nyári napok gyorsan múltak. Az eperszezont hamarosan felváltotta a sárgabarack, majd a görögdinnye édes levében megérkezett a forró nyár. A hétközbeni munkahelyi hajtás után a hétvégéket András a Balatonon, hol a gyerekeivel, hol egyedül, vitorlázással töltötte. Néhány hét elteltével apró kis gondolatfoszlány fészkelte be magát tudatába. Vágyott rá, hogy újra találkozzon régi kollégájával. Addigi életében két típusú nővel volt dolga: az egyikkel lefeküdt, a másik nem érdekelte. Mártira soha korábban nem tekintett nőként, ám a véletlen találkozásukat követő beszélgetés változást indított el benne. Régen érezte magát utoljára olyan oldottan, mint akkor ott a piaci kávézóban. A nő előtt nem kellett megjátszania magát. Felesleges is lett volna, mert ő mintha legbelsőbb énjébe is belelátott volna. Idejét sem tudta már, mikor tapadt hozzá az a macsó álarc, amit eleinte még le-letett, ám később teljesen egybeforrt vele. Hosszú idő óta először érezte, milyen felszabadítóan hat újra levennie. Mártival ez sokkal könnyebben ment, mint hitte. Szerette volna újra átélni ezt, de rádöbbent, hogy a kávézóban nem cseréltek telefonszámot. Próbálta kinyomozni elérhetőségét, ám Mártit egyetlen közösségi oldalon sem találta meg. Rájött, hogy semmi kézzelfogható szál sincs, ami elvezetné a nőhöz.

Augusztus elején meghívást kapott egy baráti házaspártól a szokásos nyári esti partira. Általában tíz–tizenketten jöttek össze a kertvárosi ház hatalmas kertjében, grilleztek, beszélgettek, iszogattak.

– Gyere András, bemutatom új vendégeinket, még nem találkoztál velük!

Szabó Anikó

Ál-arc. Nem valódi, nem saját, nem önazonos maszkunk, melyet felveszünk és leteszünk, de az is előfordul, hogy idővel hozzánk nő, teljesen összeforr énünkkel, levehetetlenné válik. Mögé lehet bújni, segít védekezni, érvényesülni, előnyökhöz jutni, mikor mire használjuk éppen. Amennyire természetes a jelenléte, annyira jó lenne, ha soha, senkinek nem lenne rá szüksége, ha félelem nélkül mernénk vállalni saját arcunkat, hiszen „mi mind egyéniségek vagyunk”.

Nem hétköznapi teremtés volt és ez már a keresztnevéből is kiderült.

Anasztáziának hívták.

Persze van ennek magyarázata, ugyanis volt a családban egy jobb napokat látott tehetős tánti, róla nevezték el. Amikor az unokahúg született negyvenhétben, még élt a tánti és el is jött a keresztelőre. Ahogy illik, különleges ajándékot hozott az ő nevét viselő kis rokonnak, egy igazi pávatollal díszített legyezőt. De ez nem akármilyen legyező volt, mert maga Erzsébet királyné adta egyik komornájának, és egyenesen tőle került a tántihoz. Mindenki nagyon meg volt hatva, talán csak az ünnepelt nem vette elég komolyan a megtiszteltetést. Amikor meglátta a legyezőt –  még ki is nyitották neki – torka szakadtából bömbölni kezdett, amivel hosszú évekre megalapozta az ajándékhoz való viszonyát.

Pedig igazából inkább a kapott keresztnév adott több okot a bőgésre. Mire elmúlt tíz, már több gúnynevet is kitaláltak neki az osztálytársai. Amikor már elviselhetetlenné vált a sok bántás, kiközösítés, az anyja keresett egy másik iskolát és kitalált egy másik keresztnevet. Így lett a neve Ana. Az új osztálytársak hamar megszerették a mindig vidám, örökmozgó, minden csínyben első, de kiválóan tanuló lányt. Korához képest igen fejlett volt, alig múlt tizenegy, amikor megjött a menzesze és ez is növelte tekintélyét. De még ennél is jobban, hogy tizenhárom évesen volt egy gimnazista fiú barátja is, amit a többi lány irigykedve figyelt és csodált. A fiú fülig szerelmes volt, még éjszakai szerenádot is adott neki, ami vidéken, akkor még nem volt feltűnő, csak szokatlan a tizenévesek között.

Ana apja két hónappal a lánya születése előtt halt meg, így az anyja életében a gyereke volt a legjobb dolog, ami történhetett vele. Gyámügyes volt a városi tanácson, sok elrontott életet, szörnyűségeket látott, nem akart újra férjhez menni, bár lett volna több kérője is. Ana kitűnő bizonyítvánnyal végezte el az általános iskolát és két legjobb barátnőjével együtt beiratkoztak a városi gimnáziumba. Megbeszélték, hogy ki mit fog csinálni a nyári szünetben. Egyikük a helyi szövetkezetben keres szünidei munkát, a másik Balatonra megy a családi nyaralóba és hívta őket is néhány napra. Ana azt mondta, még nem tudja, talán a pesti rokonokhoz viszi az anyja. Megígérték, írnak egymásnak és naplót is vezetnek, amit majd együtt fognak felolvasni. De ebből nem lett semmi. Ana ősszel nem ment vissza, egy pesti gimnázium tanulója lett, de az is csak egy évvel később, mert novemberben szült egy kislányt. Ehhez persze a hatvanas évek Ratkó korszaka is kellett. Úgy intézték, hogy senki ne tudjon a dologról, a fiú sem. Azt mondták neki, hogy a szerelme Pesten talált másik udvarlót, felejtse el, a gyereket pedig örökbe adták, lemondtak róla, Ana anyja így találta legjobbnak. Gyámügyi jártassága révén sikerült mindent csendben elintéznie.

A gimnáziumi évek hamar elteltek. Ana érettségi után nem jelentkezett egyetemre, dolgozni kezdett. Jó alakú, szép arcú, okos teremtés volt, sokan megfordultak utána, de nem voltak komoly kapcsolatai. Zárkózott lett, elvesztette korábbi szikrázó egyéniségét. Keserű tapasztalatai megóvták a későbbi veszélyes helyzetekben, nem kockáztatott. Hatvanhétben egy balatoni nyaraláson ismerkedett meg Károllyal, aki egy visszahúzódó, halk szavú, mélyen vallásos fiú volt. Gépkocsivezetőként dolgozott egy külkereskedelmi vállalatnál. Sok érdekes történetet mesélt a külföldi útjairól, emberekről, városokról, hegyekről és a tengerről. Ana szívesen hallgatta és egyre jobban megkedvelte a vele egyidős fiút. Különösen vonzónak találta, hogy nem volt erőszakos, nem nyomult, nem akart többet. Az első csókot is csak hónapokkal később váltották. Hatvannyolc tavaszán Károly bemutatta a szüleinek és a jóváhagyásukkal megkérte Ana kezét. Nem sokkal később, amikor az esküvő időpontja került szóba Károly megkérdezte Anát, volt-e már előtte férfival? Hozzátette, hogy ő még soha nem volt nővel, ezt a vallása nem engedte és ez nagyon fontos neki. Anát meglepte a kérdés, ösztönösen nemmel válaszolt. Még aznap elmondta anyjának és nagyon szerencsétlennek érezte magát. Mindketten tanácstalanok voltak. Talán a jóisten majd segít, gondolták. De a jóisten soha nem avatkozik be személyesen, ám ha segíteni akar, küld egy angyalt maga helyett. Ő volt Ana néhai apjának nővére, egy sokat tapasztalt bábaasszony, aki persze tudta a megoldást.

Hatvannyolc decemberében rendben meglett az esküvő. Csak a napjának kiválasztásában volt egy kis vita, de végül Károly engedett. Nem akartak nagy vendégséget, nagy hajcihőt. A hivatalos papírok megszerzése után egy közeli kápolnában kapták meg az egyházi áldást és egy étteremben gyűlt össze a násznép. Csak a szűkebb rokonság és Károly néhány barátja. A névadó tánti már nem élt. Pár nappal korábban kivettek egy albérleti szobát is, ahol a nászéjszakát tervezték tölteni. Nagyon jó volt a hangulat, Károly külföldi útjairól hozott márkás italokkal lepte meg a társaságot. Ő ritkán ivott, a munkaköre sem tette lehetővé, ezért hamar megártott neki. De a társaság nem kegyelmezett, itatták, szó szerint rogyásig. Hajnalban a barátai segítették lefektetni az albérletben és elköszöntek az ifjú pártól.

Késő délután volt, amikor Károly felébredt és persze nem emlékezett semmire. Félve kérdezte meg ifjú feleségét, mi történt, és az megtörtént-e? Ana mosolyogva mutatott egy vérfoltos lepedőt és nem válaszolt. Békés, különösen meghitt, örökemlékű karácsonyuk volt.

Bojár Cassino

Elnök vagyok, az IRKA doyenja. Nevem Bojár Cassino. Ezt az anagrammát én csináltam, ahogy apám engem, egyikünk sem ment vele sokra. Ceterum censeo karthaginem esse delendam.

Amikor reggel felkel és rájön, hogy nincs tovább.  Ma erős lesz és megmondja neki, hogy vége, kilátástalan kettőjük szerelme. Elé áll és határozottan közli, nem tudja tovább folytatni, mert nincs értelme.  Hiába szereti, mert van, mikor nem elég a szerelem. Van, mikor már több fájdalmat okoz, mint örömet. Van, mikor csak égeti az ember torkát, mintha izzó vasat nyelt volna és a forróság szétárad az egész testében. Minden porcikájában érzi az égő, feszítő érzést. A szíve már hetek óta nem úgy dobog, mint előtte. Naponta többször méri a vérnyomását, egy infarktustól tartva. Arra is van terve, ha magányosan otthon érné a halál. A búcsúlevelet már megírta drága nővérének, hogy el ne felejtse, miben állapodtak meg. Testét nem teheti koporsóba, különben visszajön kísérteni, vagy a következő életükben szét fogja szekálni őt. Máglyára vele!

A depressziótól borúsan látja a napokat. Hányinger gyötri egész nap és a mérleg egyre kevesebbet mutat. Rutinból tolja le a teendőket. Automatikusan nyomja meg a kávéfőzőn a gombot, de a kávé illatát már nem érzi. Pár hónapja még ez a kedvenc napszaka volt. Szerette, ahogy a reggeli frissítő után belebújt az edzőruhába és lefutotta a szokásos öt kilométert. Majd a reggeli második kávézás a szerkesztőségben a munkatársaival. Hetek óta nem jár be, mostanában jobban szeret otthon, egyedül írni. A párnákkal bélelt, széles párkányon ül. Sminktelen, fáradt arca visszatükröződik az ablaküvegben.

Kakucska Melinda

Hétköznapokon is előfordul, hogy maszk mögé rejtőzöm. Van mikor egy színházi szerep kedvéért, van mikor néptáncos ruha miatt. De legjobban egy általam kitalált karakter személyébe szeretek bújni, ami minden írásom után kicsit hozzám nő, az öröme és bánata is belém ég. Ezáltal formálva engem.

Ezt is apámtól örököltem, hogy minden szerepet lehet jól alakítani, csak azt a maszkot kell feltenni, amihez a közönség tapsolni fog. Igyekeztem nem túl nyilvánvalóvá tenni, hogy ilyenformán kilógok én is egy kicsit a családból, ahol a feddhetetlen becsületesség és egyenesség volt az úr, mert így belülről tudtam eligazítani a konfliktusokat. Anyu folyton megsértődött, a húgom hisztériásan lázadt apánk ellen, hírből sem ismerte a megalkuvást. Mama elnézően, Tata szigorúan ítélte el apám másságát, egyedül én próbáltam megérteni még őt is.

Mi ketten, ha szembe kerültünk egymással, az sportszerű küzdelem volt, mert egyikünk sem sérült meg benne. Én sem szeretem, ha kímélni kell az ellenfeleimet, mert gyengék.

A megátalkodott önfejűség az mindkét ágon ránk öröklődött. Apunak az is kedvenc története volt, hogy tizennyolc évesen visszaadta az apjának egyetlen ajándékát, egy ezüst cigarettatárcát és öngyújtót. Ha mást nem tudsz adni, ez nem kell, mondta neki, és sohase gyújtott rá. Őrizgetem ezeket is az emlékes dobozban, valahogy mégis hozzánk kerültek aztán. Nincs közös fényképem apai nagyszüleimmel. A másik nagyapámat egyszer láttam csak, pár percre, nagyanyámat is szégyellte előttünk apám. Nem engedett minket a közelükbe, ezzel állt bosszút az árva gyerekkoráért. Nem akart semmit a falujából magával hozni, de mikor nagy néha káromkodott, akkor tudtam, hogy hol tanulta.

Mersdorf Ilona (1953-2024)

A Bánságban, a Temesvártól 100 kilométerre fekvő Resicabányán születtem 1953 március 4-én. Közel húsz évet éltem Gödöllőn, lányaim ott jártak iskolába, és ma is sok szál fűz Gödöllőhöz. Néhány éve kiköltöztünk falura, most Ikladon, Aszód mellett lakom. Írásaimban gyakran foglalkozom azzal a mára már eltűnt világgal, ahol gyermekkoromban éltem. A sokszínű, soknemzetiségű szórványvidéken ma már alig hallani magyar szót. Remélem, egyszer majd meg fogom írni azt a regényemet, amely azt a kort, és azt a világot mutatja be. Egyenlőre leginkább rövidprózát írok, bár emellett dolgozom egy gödöllői ihletésű krimin is.

A járat másik oldala Csipkerózsika kastélyának pincéjébe vezetett. A pincéből felmászott a lépcsőkön, az udvarra feljutva szétnézett, és azt gondolta, a tornyot is megmássza. Évek óta ő volt az első látogató, aki ráadásul egy titkos úton jutott be.

Ahogy mászott-mászott a lépcsőkön, nagyon elfáradt. Már nem is emlékezett rá, miért indult felfelé. A gyomra viszont megkordult. A toronyban elindult hát, hogy keressen egy kis ételt, vagy megtalálja a gazdaasszonyt, tőle biztos ki tud majd hízelegni egy pár finom falatot.

Sokáig nézelődött, mire egy olyan szobát talált, ahol volt valaki. Egy lány aludt gondosan betakarva. A kiscica megörült: az ilyen nagylányok szeretik a cicákat, csak föl kell ébreszteni, aztán lesz finom falat is. A cica először nyávogással próbálkozott, de nem járt sikerrel. Felugrott az ágyra, forgolódott, hízelkedett, majd lefeküdt az alvó mellé és dorombolt is egy picit. Ezek eddig mindig célhoz vezettek, most azonban nem maradt más hátra, a lány arcához dörgölőzött, végül meg is nyalta érdes apró nyelvével a lány arcát.

Kővágó Éva

Az IRKÁ-nak majdnem indulásától kezdve tagja vagyok, elsősorban meséket írok. Azt gondolom, a mesék köntösébe bújtatva sok mindent el lehet mondani a világról. Mostanában kutyám ad inspirációt és élvezem az együttlétet őszinte, egyenes lényével – álarcok nélkül. 

Találtunk egy világoskék hosszú ruhát, amiben az unokatestvérem, Marika játszott pár éve valamilyen mesefigurát. Talán Hófehérkét, vagy Csipkerózsikát. Pont jó volt rám a méret. Gyönyörű selyem anyagból volt a ruha, a legderűsebb égszínkék, az ujján, a nyakán, az alján fodrokkal. Megvolt a kiindulás, már csak egy jó ötlet kellett, hogy mi legyen a jelmez. Kezünkbe akadt egy korona is, aranypapírból. Sose láttam szebbet! Legyek királylány, vagy hercegkisasszony? – tettem fel a kérdést. Á, az nem túl eredeti, másoknak is biztosan eszébe jut. Irma nenémnek támadt egy remek ötlete. Ráírta a koronára, hogy BÉKE.

–  Na, majd te leszel a béke nagykövete!

Volt ebben némi számítás, bár ekkor ezt még nem tudtam. Az egyetemes békeharc akkoriban vívta legnagyobb csatáit.

“Egy a jelszónk, a béke” – énekeltük nagy beleéléssel minden állami ünnepen. Ezzel a felirattal ideológiailag tökéletesen megalapoztuk a jelmez sikerességét.

Hátra volt még a felcicomázás. Ebben segített némi csillogó flitter, ami nagyon jól mutatott a fekete kartonból készített maszkon. A fodrokat feldobtuk a fenyőfáknál használt ezüst boákkal. Csodálatosra sikeredett a maskara. Csillogott, fodrozott, egy igazi hercegnő is megirigyelte volna. Büszkén lejtettem végig a közönség előtt a BÉKE nagyköveteként a győzelem biztos tudatában.

Pap-Klára Márta

Írásaim sokszor gyerekkori emlékeimből táplálkoznak. Újabban egyre többet foglalkoztatnak az öregedéssel járó változások. Tanításom során gyakran találkoztam családi tragédiával, ilyenkor elképzeltem, hogyan alakulhatott ki az a helyzet, ami a szomorú végkifejlethez vezetett.

Foncsorhibás tükörbe nézek.

Először a folyton növekvő vakfoltokat térképezem fel ezen a régi darabon, majd lassan az arcomra fókuszálok. Ezt csinálom évek óta. Ezt csinálom, mióta felérem a tükröt.

De hol van már az a tejfölszőke, pirospozsgás, anyajegyes arcú kisgyerek?

Ott van valahol mélyen a foncsorfoltokba ragadva…

A tükör segít megmutatni az igazi arcomat. Hála neki álarcokat és maszkokat is tudok készíteni. Az elmúlt években különféléket kellett hordanom, volt, hogy egyszerre többet is, ám nézzük csak meg őket sorban:

Apa, férj, családfenntartó. Ezt az erőt sugárzó, nagy, hatalmas, rendíthetetlen, de szigortól kissé komor maszkot hordtam a legtöbbször. Meg is sínylette. A kezdetben színes maszk mára eléggé megkopott és pasztell árnyalatúvá antikolták az évek, ám szerencsére sok otthon a színes ceruza, így a gyerekekkel és a feleségemmel az asztal közepére helyezett álarcot egy közös színezés során újjá varázsolhatjuk. Mindenkinek jut egy negyed…

Kenéz Árpád

Azt szoktam mondani, hogy egyszerre vagy három ember életét élem. Az is lehet, hogy ez a szám folyamatosan növekszik. Mindegyikhez más maskara dukál. Van olyan, amely könnyű, szinte láthatatlan, de valamiért mégis nehezebb, mint az agancsokkal koronázott bronz sámánmaszk. Az előbbi mögé szinte lehetetlen elbújni, míg a másik mögött bátran kiengedhetjük a gőzt. Ahogy a pót nagyanyám mondta: “Ki köll ismerni égymás gusztusát!”. Azaz nem árt, ha tudunk igazodni, alkalmazkodni a környezetünkhöz és képesek legyünk úgy hordani a maszkjainkat, hogy mégse mondhassánk ránk: Köpönyegforgató!

A közös múlt emlékeiben való matatásai közben a legmegrázóbb felfedezése az volt, amikor rádöbbent, hogy mennyire kedvelte a nő szagát. Már magának a szag szónak felbukkanása is megdöbbentette. Közönségesnek érezte, de bármennyire igyekezett, nem talált jobbat helyette. Az illatot túl szépelgőnek, a bukét, az aromát, az odort mesterkéltnek, a kipárolgást pedig túl tudományosnak vélte. Most is a szaga volt, amiről azonnal felismerte, pedig sokat változott az emlékeiben őrzötthöz képest. Az érzékeléssel foglalkozó kutatók azt állítják, hogy az orr a legkevésbé tudat uralta érzékszerv. A szaglást nagyon nehéz manipulálni.

Most sem találta kellemetlenek a beszippantott “tapasztalatot”.

A nő időközben eltűnt a szeme elől a zsibongó kavalkádban. Odáig azért nem fajult fellobbanó “érdeklődése”, hogy utána menjen és megkeresse. Mindenesetre a viszonyuk gyökerét érintő felismerésétől valahogy megváltoztak emlékeivel kapcsolatos érzései. Olyan elemek kerültek felszínre, amelyek már végleg elsüllyedni látszottak. Nagyon úgy tűnik, hogy az öntudatlan zsigerek élményei maradandóbbak, mint a tudat által “feldolgozott” benyomások.

Ujj Béla

Életem történéseit áttekintve nincsen hiányérzetem. Ez nem azt jelenti, hogy mindent jól csináltam, csak annyit, megértettem mit miért vállaltam. A gyermekség, férjség, apaság, hivatás, közéletiség maszkjait rendre magamra vettem. Többnyire élveztem is minden eljátszott előadást. Megtettem amit tudtam. Nyugállományba vonultan írásba foglalom megélt valóságom. Már csak olyan álarcot veszek magamra, amiben jól érzem magam. Megbékéltem azzal a valakivel, akit a tükörben látok.

Idő ütötte lyuk tátong jobb térdem vásott szövetén, rajtam fakult férfiing, hajam szanaszét táncol. Vége. Vége a napnak a lassan ölő gyilkos rabszolgasorsnak. Mint szétmarcangolt Hamupipőke állok egyedül a tükör előtt. Egy órám van levedleni anyai mivoltomat és feltenni hajdani hajadon álarcomat. A tükörből visszanéző tekintetem akár az űzött vadé: Hol van az a szikra és a démoni láng szememből? A homlokomra ráncot vető jó néhány év ellenére ma újra randevúzunk. De ki van az én tükrömben magam helyett? Nem ismerem fel ezt az új alakot. Félek, hogy csalódni fog. Hiszen engem is cserben hagyott ez a tükör. Torzít ez az ócska berendezés! Persze a világítás is csapnivaló. Nem kell sok: egy kis smink, egy kis volumen, egy jó ruha, egy magassarkú cipő és egy vadító parfüm. Ennyi kell csupán. Az nem lehet, hogy ne menne újra! Csak még egyszer, csak utoljára! Azt kívánom Tündérkeresztanyám, hogy legyek újra saját magam! (Ujjával csettint.)

Nagy-Laube Csilla

Mi lenne, ha alkalomadtán letépném az összes álarcomat? Ha sikerülne mindtől megszabadulni egy csapásra? Mit találnék alatta? Van-e egyáltalán olyan, hogy álarcok nélküli én? Az álarc mindig üzenetet hordoz, közvetít valamit rólunk, és mondunk valamit magunkról a segítségével. Álarc az öltözködési stílusunk, a smink, amivel hangsúlyozunk vagy elfedünk. Álarcok a szavaink is, a kifejezéseink. Álcáz vagy kiemel egy magas sarkú, de egy bakancs is. Álarc az ugyanolyanság. Álruha az uniformis, az egyén felelősségének elbújtatása. Az álarcok egymásra rakódnak. A rétegekből kialakult kép, amit magunkról másokba kivetítünk minden élményünkkel, interakciónkkal épül, egyre bonyolódik. Valójában akkor vagyunk a leginkább önmagunk, amikor beazonosíthatatlanok vagyunk: az internet arctalan rengetegében, beöltözve egy álarcosbálon vagy felismerhetetlenre festve, mint a legyek urában a társadalomtól elszigetelten. 

Néztem a szemeket, hogy mi bújik ki onnan a mosoly takarásából. Kígyók, egymást dörzsölő, számító kezek, ütésre kész öklök, pisztolygolyók, lángnyelvek, jégcsapok, tekergőző, hízelgő macskák, szelíden acsarkodó rókák, falkában támadó farkasok.

Mi ez? Félelem, őrültség, üldözési mánia? Mindig így volt, csak eddig nem érzékeltem? Most, hogy „elvégeztem az iskolát”, most már mögé látok az arcokra gyógyult mosolyoknak? Le kell még nyugodnom. A megsebzett, felkavart lélek gyógyulása hosszú idő. Van, ahova páncélt növeszt, így védekezik, máshol hártya vékonyságúvá válik, hogy jobban érezze a veszélyt. Például egy mosoly mögött.

Karsai Gizella

Mindig szerettem írni, Már elsőben is, a betűk szépsége miatt. Gondosan rajzoltam őket, elbűvölt a formájuk. Mindegyikbe beleképzeltem valamit, vagy valakit. Később nagyon szerettem fogalmazást írni. Versenyeket is nyertem velük. A verseimet nem mertem megmutatni senkinek. Csak a fejemben maradt meg belőlük egy-két sor. Pantomim-művészként a mozdulataimmal meséltem, énekesként a dalaimmal üzentem. Az írás hosszú évekig a háttérbe szorult. Aztán csak előbukkant – mesékkel. Két kisebbik gyermekeim kalandjait örökítettem meg és olykor el is röpítettem egy kicsit, mert nem bírt magával a fantáziám. Pár éve egy szellemi oázisra leltem. Még a járvány alatt csatlakoztam az Írókörhöz. Azóta újra meg újra rácsodálkozom, hogy egy-egy feladat mit tud kihozni belőlünk. Hát most egy régi emlék került elő.