2024-ben az IRKA új antológiát tervez, Álarcaink munkacímmel. A kötetben helyet kapnak az újonnan csatlakozott tagok is, akiknek ez lesz az első írásos megjelenésük, hiszen a karácsonyi felolvasóesten már debütáltak szóban. Összesen 22 irkatag verse és novellája esett túl a lektoráláson az év első felében. Jelenleg a legizgalmasabb dolog zajlik, a kötet összeszerkesztése. Amint elkészül a kézirat, már megy is az illusztrátornak, aki ebben az évben egy olyan fiatal művész lesz, aki az Irka bölcsőjénél maga is tevékenykedett nem csak, mint grafikus, hanem íróként is. Ő pedig Fodor Katalin, aki azóta már saját kötetillusztrációval is büszkélkedhet. Az új Irka kötet várhatóan decemberre készül el és karácsony előtt lesz a bemutatója.

Csak a könyvbemutatón fogtam először kezembe a még nyomda szagú, szépre sikerült kötetet. Belelapozva néhány novella már ismerős volt. Belekezdtem és gyakorlatilag egy szuszra faltam be. Nagyon tetszett.

Fontos tapasztalat, hogy a szerző nemének az írásokban nincsen jelentősége. Az író nőként és férfiként egyformán Ember, aki mint olyan ugyanúgy hánykolódik kapcsolatai tengerén, próbálva nem belefulladni. A siker reménye nélkül is próbálja saját tartalommal megtölteni a valóság megnevezésére készen kapott fogalmakat. Ez a törekvés, a dologba belenyugodni-nem-tudással párosulva tud olyan (igazi!) prózát teremteni, mint Istók Anna ebben a vékony, de velős kötetben.

Az emberi együttélés reménytelensége nem ment föl attól, hogy sziszifuszi makacssággal, folyton – újra meg újra – megpróbáljuk. Mert az ember társas lény. A viszonygubancot tovább bonyolítja a szerelemnek nevezett többletkín, amit a zabolátlanul ható evolúciós ösztönök tesznek kezelhetetlenné. Csak a tudatosság segít, az meg nem jön létre magától. Dolgozni kell rajta. A szeretet az egyik megoldást ígérő gondolati konstrukció. De azzal meg az a gond, hogy nincs a gyakorlatára örökölhető ösztönkonstrukció. Mindenkinek magának kell kiszenvednie a módját. Ezt a szerző már tudja, mint ahogy azt is, hogy a megválaszolatlan kérdések éltetnek.

A novellákban lelepleződik az a várakozás, hogy a jólét biztosította anyagi eszközök tudnak segíteni az együttélésben. Kiábrándító látni, hogy az anyagiak hiánya, mint magyarázat, mennyire hamis, de ugyanakkor a kapott tudás kijózanító, segít megszabadulni az illúzióktól. Kendőzetlenül kiderül, hogy a megszerezhető dolgok nem képesek javítani viszonyainkon. Közvetlenül nekünk embereknek kell (együtt) cselekednünk. 

Lehet kísérletezni szerekkel, de ha összeadjuk az aznapot a másnappal, mindig negatív eredmény jön ki. Bármitől le lehet menni sertésbe. De a szerző is tudja, bár  “Láttam a boldogságot én, lágy volt, szőke és másfél mázsa.”, hogy a disznólét csak disznókat tud boldogítani. A függőségek választékába való belekóstolás sem látszik segíteni. Mindig kiderül, hogy aki függ, az nem szabad, hiába tetszetős magyarázat a függés, úgy is mint betegség.

Minden tudattal áldott/vert ember sajátos viszonyba kerül saját testével. Ennek női “plusz” járuléka egy másik test a tiédben, amihez külön (is) viszonyulni kell. Fel kell tenni a kérdést, vajon csak a test sejtjei cserélődnek folyton? Vagy a lélek sem marad ugyanaz? Az előbbi keretét hívjuk életnek, amiről tudható, hogy a vége a halál. De hogyan nevezhető meg az utóbbi és meddig tart?  

Nehéz megbirkózni a felismeréssel, hogy a kapcsolatok alapvetően életidő üzletek. Azt sem könnyebb belátni, hogy az együttlét az adás/nyújtás és a kapás/elfogadás harmóniája nem jön létre magától. Meg kell küzdeni érte magunkkal és a másikkal. Az még keserűbb tapasztalat, hogy a szeretet, maga természetellenes. Nem teremti meg (magától) az evolúció, csak tudatosan alkotható meg, ha egyáltalán.

A szövegekben sok a filozófia. Ez nem erőszakolt, mert a szerzőnek sikerül szembenézni az elvek természetével. A felismeréstől, hogy azokat nem a rézfaszú bagoly szellenti, egészen addig jut el, hogy elvek maguk is okoz(hat)nak függőséget. És jobb kábulat nélkül.

Mikor elolvasás után újra lapozgattam a könyvet, magam számára is meglepően a Névházasság című novellán időztem el legtöbbet. Talán azért, mert az írás a legkendőzetlenebb megjelenítése mai “együttélési intézményeink” vigasztalan válságának. Jobb diagnózist nagyon nehéz lenne felállítani. Be kell vallanom, hogy van hiányérzetem a terápiát illetően, de ez túlmutat egy recenzió keretein. 

A szerző szövegeiben megnyilvánuló szemérmetlensége nem azonos a szemérem hiányával, hanem egy rá jellemző, különleges létmód. Természetességgel tud viszonyulni a világ dolgaihoz, annak ellenére, hogy a különböző (hatalmi) érdekek teremtette tabuk szisztematikusan kiirtották ezt a képességet az emberekből. Ez a nyitottság lényegi jellemzője a kötet novelláinak.  

A szövegek (talán leg)fontos(abb) közös üzenete, hogy nincs tanulság, a dolgok állásának rögzítése maga a tett. A szemérem határai nem receptgyűjtemény. Azoknak való, akik amikor éhesek abból főznek, ami van, és  azt próbálják élvezni, amit maguk létrehoztak. Van rosszabb a nem tudásnál: a feladás. Saját időnket mi teremtjük. Don’t give up!

Még nem dugom be a vékonyka kötetet egy a könyvespolcon még néhol fellelhető hézagba (a szerző regényei mellé sem teszem), mert olykor szükségem van a lét elviselhető nehézségeinek felidézésére, amiben olvasása segít.

Szeretek ifjúsági könyvet olvasni, tulajdonképpen az Éhezők viadala óta keresem azt a könyvet, aminek a különleges, disztópikus világa megmozgatja a fantáziámat. A Kaszás persze nem egy eredeti toposzt dolgoz fel, mint ahogy Suzanne Collins regénye sem volt eredeti ötlet, a regény azonban olyan kérdéseket vet fel, melyre a halhatatlanság témájával kapcsolatban nem gondolnánk. A könyv egy tökéletes világban játszódik, ahol szinte mindent a Viharszemnek keresztelt, hibátlan és bűnözésre, hazugságra képtelen mesterséges intelligencia irányít. 2042 óta az emberek halhatatlanok, nem betegszenek meg és időről időre képesek visszafiatalodni, ha baleset éri őket, újraélesztik őket és egy finom fagyi után folytatják az életüket. Annyiszor házasodnak, vállalnak gyereket és halnak meg, ahányszor akarnak, ami el is vezet a regény alapproblémájához: a túlnépesedéshez. És itt jön képbe a regény címét is adó Kaszások rendje, a Viharszem mindenhatóságán kívül tevékenykedő halálosztó mesterek csoportja, akik saját törvényeik szerint tizedelik a népességet, elkerülve a katasztrófát. (Természetesen a könyv választ ad arra, hogy miért nem megoldás a földön kívüli kolonizáció, de nem lövöm le a poént).

Mi lehetne legszebb ajándék karácsonyra egy könyvnél? Hát még akkor, ha ismered a könyv szerzőjét is! Lepd meg szeretteidet a gödöllői irodalmi műhely, az IRKA antológiáival, melyek limitált példányszámban még kaphatók a gödöllői könyvtár regisztrációján.

Az olvasásterápia a könyvekkel való gyógyítást jelenti, mely módszer testi-lelki bajainkra kínál alternatív megoldást. Az olvasással nem csak testi-lelki egészségünket, de önismeretünket, társas kapcsolatainkat is fejleszthetjük. Ha kitöltöd ezt a rövid kvízt, akkor megtudod, hogy mi, gödöllői könyvtárosok mit ajánlunk neked olvasásterápiás céllal.

1-20 pont: Szerencsés lelkialkat vagy, te aztán semmit sem veszel a szívedre. Könnyen túllépsz a dolgokon, hamar elfelejted a konfliktusaidat. Nem szereted mások nyavalygását, olvasni meg pláne nem szeretsz róla. Mindenből viccet csinálsz, hát olvass humoros könyveket! 

______________________________________________________________

21-25 pont: az érzelmek helyett az értelem vezérel, minden problémát a logika segítségével oldasz meg. Hajlamos vagy az elmélyült gondolkodásra, válassz olyan könyvet, ami a szellemi síkon szól hozzád.

______________________________________________________________

26-30 pont: minden emberben van valami jó és te szereted ezt megkeresni. Elfogadó vagy másokkal, de gyűlölöd az igazságtalanságot. Neked azok a könyvek valók, melyek erkölcsi iránytűje egyértelműen megmutatják az igazságot és nem félsz szembesülni vele.

______________________________________________________________

31-35 pont: magadnak való alkat vagy, aki nem szeret beszélni a problémáiról, hajlamos begubózni. Dolgozz magadon egy kicsit, nyiss mások fel. A zárkózottság feloldására a legjobb választás egy lírai kötet, akár egy verseskötet.

______________________________________________________________

36-40 pont: szereted túlbonyolítani a dolgokat, boncolgatni a magad és mások érzéseit. A problémák megoldásában számodra a barátok a legfontosabbak. Válassz olyan olvasnivalót, ahol a szereplők segítenek egymásnak a veszteségek feldolgozásában!

______________________________________________________________

41-48 pont: sokféle problémát halmozol fel, és azok megoldása helyett inkább görgeted magad előtt. Bizonytalan vagy magadban és másokban, túlcsordulnak benned az érzelmek. Olvasd el mások történetét, akik hasonló cipőben jártak, meríts ebből inspirációt, hogy megtaláld a magad útját!

Istók Anna: Elejétől a végéig – da capo al fine (Fotó: Kovács Ibolya)

Elejétől a végéig – da capo al fine címmel jelent meg Istók Anna író harmadik regénye, mely címéhez hűen különböző tereken és idősíkokon át, az elbeszélői pozíciók folyamatos váltakozásával hívja játékba az olvasót, hogy kezdje el újra és újra a történetet. A cselekményben a szereplők egymáshoz való viszonyukban jelennek meg, folyamatosan alakuló kapcsolataik mentén fogalmazzák újra önmagukat, keresik és veszítik el identitásukat. A személyes léttragédiák önmagába zártságát árnyalják a cselekmény felszínén megjelenő filozofikus, társadalmi, olykor aktuálpolitikai kérdések. A sajátosan hétköznapi, mégis elhallgatott történet mellett az elbeszélői technikákkal való tudatos játék, az olvasó elbizonytalanítása és a már biztosnak vélt tudás megkérdőjelezése teszik érdeklődésre méltóvá ezt a könyvet – megérdemelten. A szerzővel Szabados Bettina esztéta beszélgetett.

A könyv fülszövegében is olvashatjuk, hogy a regény talán a bántalmazás regénye, talán az árulásoké és megbocsátásoké, talán a barátságé vagy éppen a zenéé. Olvasás közben én is azt éreztem, hogy nehéz lenne egyetlen témát, vezérfonalat kiválasztani és annak mentén értelmezni a cselekményt. Mintha prizmát tartanánk a fény felé, amelynek felületén az igazság ezerféle színként törik meg. Miért lehet jobb a többszólamúság, mint az egyenes történetmesélés?

A többszólamúság általában összetettebb hangzást nyújt, a zenében az akkordok, a harmóniák, a diszharmóniák, a feloldások, az alá és fölérendelt szerepek, a kíséret és a szóló jelenlétének köszönhetően sokkal változatosabbá tehető a mű. Éppen így van az irodalomban is, minél több hang szólal meg, annál árnyaltabbá tehető a kép, ráadásul a különböző szólamok felelnek is egymásnak, megismétlik egymás szavait, csak éppen modulálnak közben, variálják a dallamot, a hangnemet, más részletet emelnek ki, más információra esik a hangsúly. A regény szerkezetileg egy olyan zenemű, melyben majdnem minden szereplő lehetőséget kap arra, hogy saját hangján szólaltassa meg a történetet, az olvasó pedig döntse el maga, melyik dallam a legkellemesebb a fülnek.

A cselekmény több különböző szálából egy mégis kiemelkedik – Eszter története. Eszter belső monológja és E/1-es elbeszélése teremt egy közvetlenséget közte és az olvasó között, míg a többi szereplőt majdhogynem tárgyilagosan, kívülről látjuk. Miért gondoltad úgy, hogy éppen Eszter történetének kell háttérül szolgálnia a többi párhuzamosan futó cselekményszálnak?

Ahogy említettem, a regény sokszereplős, bár nem mindenki kapott megszólalási lehetőséget. Ötnél húztam meg a lélektani határt, ennél több zavaró lett volna, azonban még sokan mások is alakítják a cselekményt. Az, hogy egyikük belső E/1-es nézőpontot kapott, annak köszönhető, hogy ő az egyetlen, akinek az idősíkját a múltba helyeztem, és egy kamaszlány hangját kellett visszaadnom, ez pedig könnyebb volt ezzel a technikával, de ettől ő még nem emelkedik ki főszereplőnek, egyenrangú a többiekkel. Ha főszereplőt kellene választanom, akkor én a zenét mondanám annak, hiszen a regény megírásakor az elsődleges szempont a zenei szerkezet volt; a da capo al fine átültetése a szövegbe. Ezzel kapcsolatban egy játék is el van rejtve az olvasó számára a könyvben.

A regény halmozza a fullasztó társadalmi problémákat. Olykor egyetlen léttragédia vetületei is felölelnek egy teljes elbeszélést, (gondolok itt Péterfy-Novák Éva Egyasszony vagy Apád előtt ne vetkőzz című könyvére, hogy kortárs példáknál maradjunk), míg itt a szocializmus látszatjóléte, a magyar rögvalóság, a bántalmazás, a fiatalkori alkoholizmus, mentális betegségek, az elmagányosodás, a külföld csalóka csábítása most csak néhány kiragadott probléma, melyre a regény reflektál. A szereplők mintha egy modernkori tragédiában ragadtak volna, ahol mind ők, mind az olvasó hiába várják a katarzist. Mennyire determinál a társadalmi valóság? Miért tartod fontosnak, hogy társadalmi problémák is ennyire hangsúlyos szerepet kapjanak egy kortárs regényben?

Nehéz helyzetben vagyok, mert romantikus regénynek címkézi a kiadó a könyvet, pedig a történet minden, csak nem romantikus, és ha az olvasó úgy nyitja ki, hogy most kikapcsol és olvasni fog egy heppienddel végződő, kellemes történetet, akkor a végén csalódott lesz. Az, hogy a regény a rögmagyar valóságban játszódik, ahol az említett társadalmi jelenségeken túl még a politika is megjelenik, számomra evidens, ettől lesz reményeim szerint elgondolkodtató, több olvasatú. A hely, ahol a történet játszódik, meghatározó, ha máshova tenném, nem működne, mert a szereplőket alakítja a történelem, a világ, a társadalom, az évtizedes problémák, amelyekkel együtt élnek, a 21. század eleji, vidéki Magyarországon, amit nem ismer senki, aki nem itt él. Egy külföldi, mint a regénybeli Tobias is, egzotikusnak tartja őket, hiszen: „[M]áshogy vannak kódolva, mint ő, más szavakkal beszélnek, más emlékekkel vannak telítve, más hangokra dobog meg a szívük, más tragédiák árnyékolják be a történelmüket. Az egyének talán képesek globalizálódni, de a népek soha, az összgenetikus élmények nem adhatók át az internettel, nem lehet egy egész nemzet múltját megosztani, mint egy fényképet, ahhoz túlságosan sokdimenziós a kép.” (Idézet a könyvből.)

A korábbi felsorolást, miszerint a regény a bántalmazás…stb. regénye is lehetne, szeretném kiegészíteni egy új szemponttal: női sorsközösség. A férfiak, ha meg is jelennek a regényben, leginkább a nők vetületében. Sokkal inkább csak sodródnak a nők döntéseinek következményeként, és habár olykor közvetetten alakítják egy-egy női szereplő sorsát, ez általában negatív tettként jelenik meg (az egyetlen kivétel Tobias, aki megpróbál fellázadni a neki kirendelt szerep ellen, ám nyelvi és kulturális okokból hamar elbukik). Miért kaptak másodlagos szerepet a férfiak a regényben? Miért tartod fontosnak, hogy a regény reflektáljon a női sorsokra?

Érdekes, hogy ezt mondod, más is megjegyezte a regény kapcsán, hogy a férfiak csak mellékszereplőnek tűnnek, nem valódiak, kidolgozatlanabbak, mint a nők. Én sokkal inkább azt éreztem írás során, hogy Tobias és Olivér, valamint Félvér és Rafael, hősök és antihősök alakítják a nők történeteit, a velük való kapcsolat, a hozzájuk való viszonyulás határozza meg a nők életét. Férfiként csak Tobias kapott saját megszólalási lehetőséget, de az eredeti változatban egyébként Olivérnek is volt hangja, csak nagyon eltolta a hangsúlyt a szerelmi szál irányába, ezért kivettem. Az sem véletlen, hogy a regény Tobias hangjával ér véget, nem pedig a főszereplőnek tartott nők egyikével, de abban valóban igazad van, hogy ezt a regényt lehetett volna még nagyon sokáig írni, megszólaltani benne a többi férfit is, és tovább árnyalni a képet, bonyolítani a dallamot. Ki tudja, hogy nem írom-e meg valamikor a folytatását… opus 2.

A regény kísérletezik az intermedialitással: a címből és a történetből adódóan is a zene állandóan jelen van a regényben. A kötetben megidézett konkrét zeneszámok egybecsengnek magával a cselekménnyel is. Hogyan/miért tud meglátásod szerint a zene egy többletértelmet adni a regényed számára?

Mint mondtam, a főszereplő itt a zene, nem csak a szereplők tevékenysége, munkája, hobbija és a megjelenő számok miatt, hanem mert szerkezetileg is így van felépítve. A da capo al fine egy zenei műszó, amit a kotta végére írnak oda, hogy ismételd meg a darabot az elejétől kezdve addig, míg eljutsz a fine szócskáig. Nem véletlenül lett a regény címe is ez, rengeteg motívum, helyszín, történet megismétlődik benne, az akácos pihenő, az osztálykirándulás, az első szerelmek, az öngyilkosságok, a menekülések, mind modulálódnak és visszatérnek picit elváltozva. Rengeteg a párhuzam a sorsokban, néha refrénszerűen ismétlődnek meg dolgok, néha alig felismerhetően, akár egy zeneműben. Már a lektorálási fázisnál tartottunk egyébként, amikor eszembe jutott, hogy mi lenne, ha már ennyire zenei a regény, ha ténylegesen is bekerülnének bizonyos számok a könyvbe, hogy meg lehessen hallgatni. Így lettek aztán QR kóddal beillesztve ezek, illetve készült egy Spotify album is a regény zenéiből.

+1 Hogyan tovább? Mik a terveid a jövőre nézve?

Elkezdtem már írni a negyedik regényt, ami bizonyos szempontból hasonlít erre, az ismétlődések itt is szerepet kapnak, de alapvetően ez most egy nagyon más történet lesz. Leginkább azért, mert úgy írom, ahogy jön a flow, nem foglalkozom cselekményvázlattal, dramaturgiával, karakterek kidolgozásával. Csak a gondolatok és a stílus számít, és a stílus kapcsán a műfajok keveredése is megjelenik majd benne, versek képében. Izgalmas szöveg számomra, mert végre úgy írok, ahogy mindig is szerettem volna: csak elengedem magam és írok, és irtó kíváncsi vagyok, hogy mi fog ebből kisülni.

Istók Anna: Elejétől a végéig – da capo al fine, Szeged: Könyvmolyképző Kiadó, 2022.

https://konyvmolykepzo.hu/products-page/arany-pottyos-konyvek/istok-anna-elejetol-a-vegeig-10707

Régen lepett már meg könyv ennyire, mint a finn Pasi Ilmari Jääskeläinen mágikus realizmusba oltott turisztikai forgatókönyv jellegű lmbtq fejlődésregénye, mely cinematikus stílusban kétféle befejezést is kínál. De kezdjük az elejéről: adott egy kellemes skandináv szépirodalmi stílusban csordogáló regény, melynek helyszíne Jyväskylä, finn egyetemi város, és hamar kiderül, hogy a város J részecskéket sugárzó helyszínei nem egyszerű helyszínek, de inkább a történet fontos alakítói. Ha nem tudod, mi az a J részecske, ne aggódj, a regény ugyanis tartalmaz egy másik könyvet is, a könyv a könyvben egy filmes kalauz az élethez, melyből kiderülnek a részecskék tulajdonságai is.

Úgy érzem Pasi Ilmari Jääskeläinen egy nagy troll lehet, ezzel a filmes kalauzzal ugyanis kiosztott egy szép kis fricskát minden manapság divatos mindfullness és hogyanéljünkteljeséletet típusú életmódsegítő könyvnek, akik remek pénzekért magyarázzák el neked a tutit. Ő pedig kiválaszt egy olyan témát, ami elsőre meghökkentőnek tűnik, aztán a végére elhiszed, hogy komolyan is gondolja a tanácsokat: ha boldog akarsz lenni, éld úgy az életedet, hogy a legfontosabb pillanatok filmbe illően tökéletesek legyenek: tökéletes csókjelenet, tökéletes párbeszéd, tökéletes betegeskedés, tökéletes bosszú és persze tökéletes halál. A filmes esztétikum olyannyira szépen simul a könyv cselekményébe, hogy észre sem veszed, az író igazából csak szórakozik rajtad.

Na de, mindemellett van ám még más is ebben a könyvben, és főként ez keltette fel az érdeklődésemet. Ez pedig az álom és valóság keveredése, melyre a cím is utal. Sőt, az ajánlás is Morpheusznak szól, aki ugye a görög mitológiában az álmok istene, és hamar kiderül, hogy a J részecskéket koncentráltan rejtő nyílások a város alatt valójában az álmok metafórája. Az álmok vagy rejtekjáratok olyan helyek, ahol a tér és idő fogalmai megszűnnek, összekeveredik valóság és fikció, ahol minden megtörténhet, (és ebbe a mindenbe simán beleférnek az alakváltások is, de csitt, ez itt már spoiler) és felébredve (felbukkanva) belőlük, nem sok mindenre fogsz emlékezni, de mégis átalakítják az életedet. Ahogy a főhős, Olli életét is az álmok alakítják, szívszorító olvasni azt, hogyan lesz szerelmes az álombeli körteruhás lányba, aztán ez az álom hogyan alakul át lassan egy tökéletes forgatókönyvű filmmé, végül a valósággá, vagy inkább a közösségi oldal virtuális valóságává? Álom, valóság, virtualitás, film, Jääskeläinen úgy gyúrta ezeket egybe, hogy egy pillanatig sem unatkozik az olvasó, és remegve várja a végkifejletet, ami el is jön, de, és itt spoiler jön: akárcsak a hermafrodita főszereplőnek, magának a regénynek is hermafrodita vége van, egy férfi és egy női vége: egy szomorú és egy nagyon szomorú.

Hú, hát azt hiszem, nálam ez volt az év olvasmánya, bár még csak február van 😊

(Fotó: Kovács Ibolya)

Nemrég tudtam meg, hogy az izlandiak különös szerelemmel tekintenek az irodalomra. A karácsonyi készülődés legfontosabb eleme a jó könyv vásárlása: a fodrásznál nem arról beszélnek, mit főznek karácsonykor, hanem hogy mit olvasnak az ünnepek alatt. A könyvtárlátogatók között is bizonyára sokan vannak így: vajon mit olvassak karácsonykor. Végre van idő a forraltboros, narancs– és fenyőillatú, villódzó karácsonyfa mellett elmélyülni egy könyvben, vagy legalább elolvasni az elejétől a végéig.

Elkezdtem hát, és be is fejeztem Istók Anna Elejétől a végéig című könyvét, ami a Könyvmolyképző Kiadónál jelent meg. Különös élmény egy könyv születését nyomon követni, az előolvasástól, a borítóválasztáson át a dedikációig. Ha Panninak könyve jelenik meg, azt Irka tagként minimum kötelezően ajánlott olvasmánynak tekinthetjük.

A Prológust egyébként a végére hagytam. Elolvastam az első oldalt, és úgy éreztem, hogy a regény végén szeretnék visszatérni az elejére. In medias res, kezdjünk bele…

A fejezetek hol Eszter, hol Lilla szemszögéből mutatják be a történetet. Közben megjelennek más mellékszereplők, akik ugyanolyan jól kidolgozottak, mint a főszereplők, s talán szerethetőbbek is, mint a lányok. Olvasás közben jöttem rá, mennyire kinőttem már a kamaszkor szenvedéseiből: néha bizony megráztam volna a lányokat, beszóltam volna nekik, hogy hagyják már abba a szenvelgést, és kezdjenek el végre élni. De hát nem ez teszi éppen olyan szerethetően keserűvé a kamaszkort? Szeretni, csalódni, barátkozni, csalódni, lelkesedni, csalódni, bízni, csalódni. A felnőttekkel már kevésbé vagyunk elnézőek olvasás közben. Ha jól belegondolok, kevés a pozitív minta a könyvben. Lehet, hogy előttünk is.

Szerettem itt is – mint az előző könyvben–,  a tájleírásokat, az ismerős piacos élményeket, a magyar valóság leírását. De a könyv jó érzékkel túllép a mindentszeressünkamimagyar nézőponton, és a kellemesen ismerős és szerethető unikumok mellett megjelenik a közép európai levertség,  értékvesztettség, transzgenerációs feszültségek,  amit pont a fiatalok tudnának újraírni.

A szerelmi háromszög itt is megjelenik, de ez a könyv kerete inkább. A lányok és a férfi főszereplő döntéseiben óhatatlanul benne van a feldolgozatlan múltjuk, ami miatt a legtöbbször rosszul döntenek.

Ez a könyv is arról szól, hogy szembe kell néznünk a saját fájdalmainkkal, hogy az új csatáinkat már felkészültebben vívjuk meg és az új örömeinknek valóban örülni tudjunk.

Az Elejétől a végéig gyorsan olvasható könyv, könnyedebb és komolyabb részekkel, önmagunkkal való szembenézéssel, észrevétlenül kezdődő barátsággal, sok zenével és egy „utolsó kitartott hanggal”.

(Borítókép: Szinvai Dániel)

“…A kórház udvara sem kelt bennem más érzést. A szürke felhők, a latyakos, maradék hó és a kopasz fák annyira nyomasztóak, mint a látogatásom célja. El kell búcsúznom. A kórházban melegebbnek kellene lennie, de a steril, fehér folyosó hideg. Mindenki kicipzározza a kabátját, miközben én védőburokként használva még jobban belevackolom magam. A lépteink visszhangoznak, a nővérek beszélgetnek, pár kórteremből köhögés hangja szűrődik ki. Mindent túl erősen érzékelek a feldúlt lelkiállapotomon miatt. Az intenzívre megyünk. A nagyapám ott fekszik egy vékony lepődőszerű anyaggal letakarva; eddig csak hallottam a mondást, hogy árnyéka önmagának, de most meg is tapasztalhatom. Annyira lefogyott, hogy alig ismerek rá, annyira törékenynek fest, hogy attól tartok, összetöröm, ha megszólalok. Közelebb sétálok az ágyához, és ekkor veszem észre, hogy az egész teste be van kötözve…”

A teljes novella elolvasható a Csodák és egyéb hétköznapi dolgok című Irka antológiában. Megvásárolható a Gödöllői Városi Könyvtár regisztrációján.
Könyvbemutató: 2022. december 20. kedd, 18 óra, Gödöllői Városi Könyvtár

(Borítókép: Szinvai Dániel)

“…A fehérhajú férfit nézte, vajon mond-e valamit a többieknek. Kolos azonban csak ült mozdulatlanul, rendíthetetlen nyugalommal az arcán, míg a jelzőhang agyvelőig hatoló sípolása véget nem vetett a pihenőidőnek.
Szergej Ivanovics főparancsnok gondterheltnek látszott. Amióta ez a Kolos nevű fura szerzet alig három hónappal ezelőtt ezelőtt Pest-Borderline városba került egy dél-európai transzporttal, szinte naponta okozott kellemetlen meglepetést. Megérkezése másnapján ökumenikus istentiszteletet szervezett két elhatárolt pap közreműködésével. Azután jöttek ezek a közös imádkozások vagy meditációk, amelyre ki tudja hogyan, de elhatároltak tömegeit sikerült mozgósítania minden egyes alkalommal.
Kémei jelentése szerint a telepatikus kommunikációt gyakorolják.
– De ki veszi be ezt az őrültséget? Az emberek inkább lemondanak az étkezésről, vagy a pihenőről, csak hogy ott lehessenek. A helyszínek állandóan változnak, mégis minden áldott nap összejön egy csaknem fél ezres csoport. Vajon mikor szervezkedik? Sosem lehet rajtakapni! – bosszankodott magában. A főparancsnokot az is feldühítette, hogy állandóan a feltűnő külsejű férfire akaszkodott egy autonóm sajtóorgánum hírszerző helikoptere, vagy a Globális Emberjogi Szervezetek ellenőrző műholdja. Pedig nem ártana egy kicsit a fejére koppintani, mert az izgága Kolos rontja az önkéntes chip-befogadási statisztikát, demoralizálja a többieket, így a legveszedelmesebb akadálya lehet az ő közelgő előléptetésének.
Még mindig Koloson járt az esze, mikor egyik közvetlen beosztottja, a kijelölt és lézerrel biztosított határvonalon nemrégiben keletkezett, legújabb két vakkapura hívta fel a figyelmét…”

A teljes novella elolvasható a Csodák és egyéb hétköznapi dolgok című Irka antológiában. Megvásárolható a Gödöllői Városi Könyvtár regisztrációján.
Könyvbemutató: 2022. december 20. kedd, 18 óra, Gödöllői Városi Könyvtár

Rébb Terézia

Gyermekkoromban eredendő és megkérdőjelezhetetlen kapcsolatban voltam a csodával. Az állatok megfigyelésével bizonyítékokat szereztem a létezésére, hiszen a fák tetején ücsörgés teljesen alkalmas hely volt erre. Észlelhető volt a szitakötők és pillangók csodálatos, esetlen szárnyalásánál, a katicák röppályára eresztésénél. De a kiskutyákkal és kismacskákkal való elválaszthatatlan barátságban bontakozott ki igazán.
Felnőtt koromra elvesztettem a kapcsolatot a csodával. Elválasztott tőle a sok tanács, amire hallgattam: ébredj már fel, mikor nősz fel, férjhez kell menni, más is kibírta, mit szólnak az emberek, ezt kell tenned, arra van szükséged, nem hozzád való, hát ez a hála… Elválasztott az egységtől és kétségbe vonta a saját ítélőképességemet. Ma egyedül élek. A csoda visszatért az életembe. Benne van minden tavaszban, és sosem költözik el a tél közeledtével. Benne van a gyermekek kacagásában, a sérült emberek hálás tekintetében, az érdekek nélküli, feltétlen szeretetben.