Karácsonyeste a szoba levegőjét a fenyőfán díszelgő mézeskalács szegfűszeges illata járta át, a gyerekek már nagyon izgatottak voltak, amikor megszólalt a csengő.

– Majd én megnézem, ki az ilyenkor, amikor mindenkinek otthon kellene lennie – mondta méltatlankodva Karcsi.

Kiment az előszobába, odafutott a bejárati ajtóhoz, és kinyitotta. Az ajtóban egy idegen, már idősödő férfi állt, aki csodálkozva nézett a fiúra.

– Kit tetszik keresni? – kérdezte Karcsi parancsolóan, mert úgy vélte, a férfi eltévesztette a házszámot.

– Téged és az anyukádat – szólalt meg a férfi rekedtes hangon.

– Engem? – húzta fel szemöldökét Karcsi. Hirtelen azt hitte, valami karácsonyi meglepetés, vagy adakozás lehet, a szülei biztosan meghívtak valakit, akinek nincs családja, hogy velük együtt ünnepeljen. – Akkor tessék bejönni! – mondta az idegennek.

A férfi belépett. Egyik kezében bot, a másikban kis csomag. Tanácstalanul toporgott az előszobában, nem tudta, mit tegyen. Körbenézett, mintha keresne valamit vagy valakit, majd kérdően tekintett a fiú szemébe.

– Szólok anyukámnak, addig tessék itt várni – mondta Karcsi, és bement a szobába.

Pár pillanat múlva Erzsike jelent meg, karján az öthónapos Mihálykával. Amikor megpillantotta a férfit, automatikusan megkérdezte:

– Maga kicsoda? – de mire e szavak kiszaladtak a száján, észrevette a férfi kezében a botot, és már tudta a választ. – Károly, te vagy az? – hangzott a hirtelen feltört sikoltás.

A döbbenettől sokáig nem tudtak megszólalni. Erzsike tekintete Károlyra szegeződött, csak nézte-nézte azt a megtört, szinte ismeretlen embert, aki valaha olyan fontos volt neki, akinek örök hűséget esküdött, aki elhagyta őt, akinek nem tudta megmutatni a fiukat, akit mindenhol kerestetett, akit holttá nyilváníttatott, akit mára már szinte el is feledett. Nem akarta elhinni, hogy az az ember most itt, előtte áll, némán, választ kérő tekintettel.

Károly is fürkészte annak a szeretett asszonynak a szemét, akitől nem tudott elbúcsúzni azon a februári reggelen, aki nem tudhatta, hogy a vasútállomáson két orosz katona megragadta, és bedobta egy vagonba, akinek még üzenni sem tudott, aki akkor gyermeket várt, akit úgy szeretett, és akiért túlélte azokat a szörnyűségeket, amik az elmúlt tíz évben történtek vele.

A néma csendet Erzsike férje, Mihály törte meg:

– Talán vegye le a kabátját, és kerüljön beljebb – mondta tanácstalanul –, majd bent megbeszéljük a dolgot.

A szent este hangulata megtelt feszültséggel. Erzsike gondolataiba szorongás, félelem és bizonytalanság költözött: Hogyan lesz ezután? Ki lesz a hivatalos férje? Szégyenkeznie kell, amiért csak nyolc évet várt rá? Bigámiát követett el? Ilyen kérdések doboltak a fejében, és olyan elveszettnek érezte magát, mint azon a napon, amikor Károly eltűnt.

– Ne gondolj rólam rosszat, és ne vádold magad! – törte meg a csendet Károly, mintha kiolvasta volna Erzsike gondolatait. – Én egy hónapja szabadultam az orosz munkatáborból. Nem tudtam, mi történt veled, ezért nem jöttem haza a régi otthonunkba, hanem egy pesti ismerősömet kerestem fel. Ő mesélt rólatok – kis szünetet tartott, majd Erzsike szemébe nézve folytatta: – nem vádollak, hogy annyi bizonytalan év után ismét férjhez mentél. Örülök, hogy boldog vagy, és szép új családod lett. – A szavai elakadtak, arcvonásai megfagytak. – Csak a fiamat akartam látni, és elhozni neki az első karácsonyi ajándékomat.

Erzsike szeméből már megeredtek a könnyek. Magához hívta elsőszülött fiát, és amire tíz évvel ezelőtt várt, most bekövetkezett:

– Károly, íme, a fiad! – mondta könnyes szemmel, és a megilletődött Karcsit az apja felé tolta. – Öleld meg édesapádat, akiről már annyit meséltem neked.

Karcsi kissé bátortalanul indult az apja felé, aki ekkor már tárt karokkal várta, majd szorosan ölelte magához sosem látott fiát. Az apja átható, forró ölelésében a fiú úgy érezte, a szoba levegőjét a csoda járja át, azé a csodáé, melyet mindig is várt, ami most, karácsony estéjén bekövetkezett.

Az egymásra találás pillanatai után Károly átadta fiának az első karácsonyi ajándékát, a fából faragott vonatot, melyet még Oroszországban készített, majd elbúcsúzott tőlük. Felvette a kabátját, és kilépett az ajtón.

illusztráció: pixabay.com

Szabó T. Anna
Az ünnep azé, aki vár

Aki magot szór ablakába
és gyertya vár az asztalán.
A várók nem várnak hiába.
Egy angyal kopogott talán?

Szárnysuhogás az ablakon túl –
vigyázz! Kinézni nem szabad!
Künn az angyalhad térül-fordul,
egy pillanatra látszanak.

A karácsonyfát hozzák – hallod?
– egy koppanás, és leteszik.
Fényben úszik az üvegajtód,
s megint suhogás. Mi ez itt?

Zöld angyaltoll: egy kis fenyőág,
karácsonyszagú és meleg.
,,Gyújtsd meg a legutolsó gyertyát!”
Ez az angyali üzenet.

És be is mehetsz – vár az ünnep,
és minden zárt ajtót kitár.
A fa alatt angyalok ülnek –
az ünnep azé, aki vár.

kiemelt kép: Lorenzo Costa: Szent család

 

 

 

 

 

 

Bagatell

Nem sok,
kis kevés.
Konyhakerti növényen
az első penész-
folt is lassan terjed
szét, mondhatni: még
majdnem ép, csak
épp van az a kevés,
ha kivágod,
hiányos lesz az egész.

Én sem akarok sok lenni:
benned ragadt kevés.
Schrödinger döglött és élő macskája
között véletlen idő,
Achilleus és a teknős közt
nem fogyó távolság,
gyújtóssá aprított út,
távoli pont felé tartó
párhuzamosok között
végtelenbe ragadt pici tér.

Mindenben a kevés.
Az épphogy.
A folyton
hajszálhiány.

(Megjelent a Műút portálon 2015. április 24-én)

illusztráció: pixabay.com

Hiányod hüvelykpercnyi űrt hagyott húsomban.
Jobb lesz így, tudom,
még serceg az elválásunk pontján a tompa fájdalom.
Álmatlan éjszakákon át búsultam
veled, és most nélküled.
Már pár órája elmentél,
a hűlthelyedből még szivárog a vér,
már sosem leszek egész nélküled.
De sosem hagyhatsz el teljesen,
a szekrény mélyén heversz holtan egy dobozban,
drága, hűtlen bölcsességfogam.

illusztráció:pixabay.com

 

Húsz évig tartott. Gyönyörű emlék minden perce. Szép hangja volt apámnak, zengő tenor. Sanyarú sorsa nem engedte, hogy komolyabban képezhesse, hát úgy edzette, hogy szinte mindig énekelt. Énekelt, ha öröm érte, ha fájdalom gyötörte. Tudta, hogyan kell vidáman, dalolva venni az akadályokat, és hogyan lehet nótaszóval elviselni a megpróbáltatásokat. Szolnoki Irma: Elveszett bővebben… →

 

Őszidő

életnek fáját

mëgrázogatják

égi parancsra

mennyei szolgák

hull a gyümölcs

lombok susognak

búsan inognak

itt maradottak

fájón siratják

hitük ellenére

haza szólított

szeretteiket

ám kurta idő

sorukat adja

hullanak ők is

föl éghazába

 

 

Szerelemmagány

a szép a jó a hű

vonz éltet s reméltet

a napok átszöktek már életeken

a Mindenség mellém bújik az ágyba

Testemen végig lezúdul

jöhettél volna hamarabb

Holnap már messze jársz, távol

Leplét magára öltve suhan az éj

siettetném a napot

Te varázsolsz belém bűntudatot

Tudom mekkorát hazudik a tükörkép

elromlott összetört hiába minden rendezőelv

Nincs elég könnyem, hogy elsirassam

átfestem magamon emlékedet

(A vers az IRKA 10 – Jubileumi kötet verseiből szerkesztődött)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Óda a turbulenciához

Mi lehet ez széles föld felett szebb dolog nálad,

drága turbulenciám?

a két órás fásult reptér-rutin után,

szekjuriti, csekin, s a fapados tehénkarám,

ahol túlsúlyos bőröndöm bújtatom sután,

„Tele van könyvvel!” sápadt el anyám,

„ez lesz a veszted.” És tessék, megint igaza van,

az egek téged küldtek büntiként.

De hát nem adhatok mást, mint lényegem,

és hát ez az esszenciám,

mint neked az, hogy a reggelit belőlem jól kirázod,

lesben állsz, a pillanatot kivárod, aztán lecsapsz.

Erről nem nyitok vitát.

Jobban térítesz, mint a jezsuiták.

Szalad a stewardess, lába remegő,

a gép hátuljában felbőg egy csecsemő,

mellettem a srác békésen szendereg,

míg lábát diszkréten rám tolja,

amott egy néni, szemében rettenet,

rózsafüzért morzsolva mormog egy imát,

bennem is spirituális reflexiót ébresztesz, nahát.

Huppanunk, s rögvest eszembe jut Ikarusz,

na nem a busz,

bár az is hasonlóan rázós lehetett.

Szó bennszakad, a szív félreketyeg,

ebben senki sem konkurenciád,

tubicám, mucikám, turbulenciám,

azért áj lávjú mégis,

hisz Magyarország felett kátyús még az ég is.