illusztráció: pixabay.com

vegyrokonság

Még jóval azelőtt, hogy
utoljára vágtad volna rám
életed kurva nehéz vasajtaját,
tudtam, hogy minden
elveszik majd.
Mégis addig tartottam
számban az utolsó szót,
magamnál a
kimondás jogát,
míg szétmállva,
nyelvem két végén
lett belőle
keserű és édes.
Bomlik, éreztem közben tompán –
mondani épp lehetne még;
és nem fájt,
hogy közben cammogva
fogy az affinitás,
és nem fájt, pedig
loptad az időm.

Ülünk hordalékos partján
a semmilyen se életünknek;
lezárt tégelyben
a konyha két, távoli szegletén.

(Megjelent a Műút portálon 2015. augusztus 24-én.)