Emericzy Enid: Negyvennyolc, tíz, nullahárom

Negyvennyolc, tíz, nullahárom

Negyvennyolcban születtem. Nem 1848. Száz év. Magány. És októberben. Nem abban, egy másikban. És harmadikán. Mi három? A magyar igazság. Na, csak semmi komolytalankodás. Két dalra emlékszem ovis koromból. Farsang, én hóvirág vagyok: ”Nap felé fordulok, szirmaimmal nyújtózok.” Két sort elfelejtettem. A másik dalt még ma is tudom, végig:
„Mi tudjuk, ki volt nagy Le-e-nin, bölcs útmutató s jó apánk,
Ha élne, lágy mosolyá-á-val így szólna ma is hozzánk:
Nos, hogy vagytok, aprósá-á-gok, hát hogy vagytok, gyermekeim?
Mi szólnánk: boldogan é-é-lünk, hisz példánk te vagy, Lenin”.
Mindig éhesek voltunk az oviban. Chips, ropi, mogyoró meg ilyesmi a Holdban. A repeta mindig kevés.
Anyám neve Bánffy Terézia. Azt mondta, amikor iskolás lettem, hogy egy F és I, most így kell. Bélistán volt, a húga férjének földje miatt. Ami nagyon kevés volt, de ehhez elég. Apám így aztán önként belépett a Pártba, mosni a szégyenfoltot. Meg hogy legyen mit ennünk. Viszont apám bátyja ezért hazaárulónak tartotta őt. A maga szempontjából igaza volt, mert ő meg tevőleges 56-os lévén, a halált éppen csak megúszta, az életfogytiglanból Hruscsov 1963-as bécsi útja révén szabadult. Aztán élete végéig pucolhatta az olajos rongyokat, ezt a melót is csak a felesége nevén végezhette. Mint ügyvéd. A két testvér mindenesetre nem szólt egymáshoz évtizedeken át. Rossz volt ezeket felnőttként megtudni és megérteni.
Az iskolában nagy volt a fegyelem, ez volt a legnagyobb, meg a koedukálatlanság, amit foggal-körömmel védett mindenki, aki oktatott bennünket. Szigorú szabályok szerint folytak az ünnepek, először kék, később piros nyakkendőben minden gyerek, de a felnőttek is. Zászlófelvonás, tisztelgés, őrsi napló, úttörőtábor, gyújtó hatású, menetelésre való énekek, reggeltől estig. A tábori hangulat átjárta az egész életet. A tanárokat megverni akkoriban még nem volt szokás, a tanár által lezavart fülesek meg mindig indokoltak voltak.
A boltokban nem mindig lehetett kapni mindent. Egy-egy szállítmány banán vagy narancs hírére fél Budapest összecsődült. Csak egy kilót lehetett venni mindenkinek. Néhány ár a fejemben maradt: lecsókolbász két forint tíz deka, a téliszalámi a maga hét forintjával igen drágának számított. Három forint a kannás, három hatvan a pasztőrtej. Pékáru? Kenyér, kifli, zsömle – a többi már süteményszámba megy. Blokkokkal sorbaállni a különféle pultok előtt, suszterhoz vinni a kopott cipőt, kifordítani az elhasználódott ruhát, harisnyát meg zoknit stoppolni, örülni a vajnak, mert a kenyér vagy zsíros vagy lekváros általában…
Múltba veszett, mégis eleven emlékek.
Mint a magasszárú, fűzős barna hétköznapi cipőm, hogy utáltam! Aztán a megalázó kivonulás a fogorvostól: „kedves anyuka, hacsak nem filmdívát akarnak csinálni a gyerekből, akkor semmi szükség a fogszabályozásra!” A szocializmusban nem pazarlunk.
Az orosz nyelvet úgy tanuljuk a suliban, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Különórán lehet németet tanulni, angolt eszébe se jut senkinek, az az imperialisták nyelve.
Napközis szinte mindenki, aki hazamegy tanítás után, annak valakije otthon van délután, az kiváltságos és irigyeljük, még a ruhái is szebbek, mint a többieknek. Egyetlen gyerek van az egész suliban, akinek elváltak a szülei, nem is igen értjük, hogy mi az.
Felsőtagozatos korunkban már sűrűn átkiabálunk a szemben lévő fiúiskolába, bár ez nem veszélytelen dolog, szünetben nem szabad az osztályban lenni, pláne nem az ablakban.
Később a fiúkkal kapcsolatos ügyek-dolgok egyre bonyolultabbak lesznek. A szerelem a könyvekben van meg a filmekben. Az életben meg olyasmit hallani, hogy „megesett lány”, felcsinálták, úgy maradt – szóba se lehet állni az ilyennel. Sőt, van valami bizottság is, akiről kiszivárog, hogy járt ilyen helyen, az gyakorlatilag kurvának számít – bár ezt a szót akkor még nem használták. A fiú, akivel jártam és egyszer megcsalt, azt mondta, hogy nem számít, mert csak a mellét érintette meg annak a lánynak, és csak egyszer és csak kombinén keresztül. Egyáltalán nem vetkőztette le, csak kigombolta a blúzát és tapizta egy kicsit. Ebből állt a megcsalás. Hát, ez se ma történt…
Középiskolában a házirend: a tanuló még szülői felügyelettel sem tartózkodhat sehol este kilenc után. Egyensapkát hordani kötelező, köpenyt is, a lányok nadrágban még télen is csak indokolt esetben járhatnak. A hajviseletnek mindig rendezettnek kell lennie.
Rakott szoknya, törpe tűsarok, szemfelszedő. Sulirendezvényen egyenruha. A házibuliknál a szülők otthon vannak. Orkánkabát Bécsből és csempészett farmer Jugóból. KISZ tag persze mindenki, ha nem, megnézheti magát, hogyan tanul tovább. A tanárokat még mindig nem verjük.
Tánczenei koktél. Az igazi zenék a Luxembourgon meg Cseke László tinédzserpartijában a Szabad Európán. Valahol messze Janis Joplin, Jim Morrison, Bob Marley – és az örökéletű Beatles, a Rolling, Elvis. Hány gyerek köszönheti vajon az életét a Bee Geesnek??? A lassúzásnak?
Trabant, Zsiguli, Wartburg az utcákon, három év alatt hozzá is lehet jutni, lehet menni a telekre, az összetákolt bodegákba. Vagy autóstoppal a Balatonra – ha elengednek hazulról.
A dolgok úgy általában lazulnak – de valakivel lefeküdni még mindig nem számít nyilvánosság elé való ügynek. Nem vehető észre, mikortól is számít valaki felnőttnek, akinek már van vagy volt valami komoly dolga a másik nemmel, az mindenesetre felnőttebbnek számít.
Dübörög az Illés, a Metró meg az Omega. Sokáig csak ők számítanak idehaza.
Hosszú és nem is legális folyamatok után helyére kerül az a bizonyos október. Meg Nagy Imre és a többiek. Az MDF, a Fidesz és az SZDSZ még inkább együtt vannak, mint egymás ellen. Még közös ügyeik is adódnak. Más pártok nem igazán számítanak, bár még van néhány. A Kisgazdák még hagyján – de hogy hogyan lehet a demokrácia specifikusan keresztény, azt sose értettem.
És szintén hosszú és nem is legális folyamatok után eltűnnek a cukorgyárak, a textilgyárak, a cipőgyárak, a malmok, a turistaházak, a kiskocsmák, az emberszabású boltok, a nehézipar, a bányák, a megfizethető lakások – és még nagyon sok minden.
Hogy a kínai fokhagymáról és társairól ne is beszéljünk.
És mindennek külföldi neve van.
Egyre több lesz a párt, a zenekar, a munkanélküli, a vállalkozó, a butik, a nő, aki a szépségéből akar megélni, a férfi, aki már nem akar feltétlenül férfias lenni, a pletykaújság. Minden második üzlethelyiség McDonalds vagy KFC, a közbeesőek meg ingatlanirodák.
A műveltség nem érdem, nincs pénzben kifejezhető értéke, ugyebár. A médiák meg mintha összebeszéltek volna, jóval kevesebb kultúrát közvetítenek, mint amennyi kukkolóműsort.
Néha úgy érzem magamat, mintha eltévedtem volna egy idegen országban.
Abban a bizonyos 48-ban az idegen elnyomás ellen folyt valami harcféle, ha jól tudom…
Én, a száz évvel későbbi negyvennyolcas, csak egy passzív forradalmár vagyok. Egyetlen igazi érdememnek csak azt nevezhetem, hogy van öt gyermekem, akiket talán sikerült úgy „befolyásolni” a puszta létezésemmel, hogy tudni fogják egész életük folyamán, mi az, amit meg kell őrizni és mi az, aminek soha nem szabad megadni magukat.
Bár, ha jobban belegondolok, én is csak lassan értettem meg, és még mindig tanulom, hogy mit is jelent a valódi szabadság.
Amit mindenki önmagában hord.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kérjük adja meg a hiányzó számot *